Tetszett a cikk?
  •   
  •   
  •  
  •  

Bármennyire is úgy gondolták a hajdani szocializmus ideológusai, hogy rendszerük a létezők legjobbika, teóriájukat napról napra meg kellett erősíteniük a dolgozó milliő tudatában. Mindez nem volt egyszerű, s nemcsak azért, mert a boltokban korántsem azt a kínálatot látták a dolgozók, mint kevéske IBUSZ útjaik során bármelyik ausztriai falusi üzletben, hanem azért sem, mert sokan gondolkodni is merészeltek ebben a mesterségesen lebutított országban. Rájuk pedig figyelni kellett, de hol és hogyan?

BARTA ZSOLT – Pesti Mese/Nulla6egy Facebook-csoport

Nagy Testvéred figyel téged

A létező szocializmus története összefonódik a megfigyelésekkel, mások szemmel tartásával. A rendszer úgy vélte, joga van beavatkozni alattvalói életébe, legyen az köz, vagy magán jellegű. Magyarország 1948-tól érezhette magán Sztálin elvtárs tekintetét, majd Rákosi pajtás vetette hosszan vigyázó szemeit a dolgozókra. 1956 után a jó Kádár elvtárs kacsintott össze cinkosan kedves népével, majd a rövid ideig atyáskodni vágyó Grósz Károly tekintett végig országán, egyik kezében hamburgert, míg a másikban korbácsot tartva. Mindez azonban csupán a hab volt a tortán.

A valóság, mint azt ma már tudjuk, ennél jóval keserűbb volt. A munkahelyeken beépített informátorok figyelték kollégáikat, s elég volt egy rosszkor elmondott politikai vicc ahhoz, hogy másnap kínos kérdéseket tegyen fel két úr, akik állambiztonságiaknak mondták magukat, vagy a helyi párttitkár, aki a munkahelyi kollektíva előtt szégyenített meg bármikor bárkit.

Arra a kérdésre, hogy a közel 40 év alatt mennyien lehettek az önkéntes és beszervezett informátorok, még ma sem tudunk válaszolni, ugyanis a dokumentumok többsége a rendszerváltás idején eltűnt. Ami megmaradt, azt még az Antall-kormány idején titkosították, így azóta is csak találgatni lehet a pontos számot illetőleg.

Ügynökök, titkos megbízottak

Az állambiztonsági szervek természetesen igyekeztek úgy megfigyelni a gyanús, dekadens elemeket, hogy a megfigyelt lehetőleg ne vegye észre, mi is folyik ellene. A megfigyelők két nagy csoportra oszlottak: a titkos megbízottak (tmb), akik elvi meggyőződésből, szocialista hazaszeretetből csatlakoztak a rendszerhez, és az ügynökök, akik terhelő, vagy kompromittáló adatok hatására vettek részt a titkos együttműködésben. Ma már nem tudjuk, melyik csoport tagjai voltak többen, a visszaemlékezések, memoárok alapján úgy tűnik, hogy a csőbe húzottak voltak többségben.

Az informátorok rendszeres időközökben jelentettek a hálózat operatív tisztjének, aki a kapcsolatot tartotta velük. Hogy milyen jelentések voltak ezek, arról szerencsére van tudomásunk, a fennmaradt dokumentumok nagyobb része semmitmondó, állambiztonsági szempontból használhatatlan információkat tartalmazott, míg kisebb részük a megfigyeltek minden percéről tájékoztatta a szerveket. A jelentések nemcsak írásban, hanem rendszeresen szóban is történtek, ezért az operatív tisztnek gyakran kellett személyesen is találkoznia informátoraival. Mivel a titkos megbízottak és ügynökök nem sétálhattak be csak úgy az állambiztonsági hivatalba, hiszen kis országban mindennek híre megy, ezért a szervek kénytelenek voltak lakásokat fenntartani, a találkozók érdekében.

Budapest, te csodás

Találkozási lakások (T-lakások) valamint konspirációs lakások (K-lakások) szerte az országban léteztek, ám túlnyomórészt a fővárosban voltak. Mindkét lakástípusban folytak megbeszélések, a különbség csak annyi volt, hogy a T-lakásokat állandó lakójának engedélyével használta a szerv, míg a K-lakásokat a szervezet maga tartotta fent, és üzemeltette.

Budapesten, elsősorban az V. a XIII. és a XII. kerületben működtek állambiztonsági lakások. Pontos számukat ma sem tudjuk, de körülbelül 150-200 lakásról lehetett szó. Érdekes, hogy amíg vidéken az ingatlanok többségét a szerv üzemeltette, addig a fővárosban zömmel önként felajánlott lakásokban folyt a munka.

Szoba kilátással

Az V. kerületi Ferenczy István u. 28 szám alatt található épület minden szempontból megfelelt az állambiztonsági szervek céljainak. Aránylag új építésű ház volt, amit a viszonylag zárt lépcsőház miatt, ahol emeletenként csupán 3-4 ajtó volt, jobban szerették az operatív tisztek, mint a régibb fajta gangos épületeket, ahol csak az nem látta ki közlekedik az emeleten, aki nem akarta. A csöndes mellékutca is kedvezett nemcsak a tiszteknek, hanem az informátoroknak is, ugyanis könnyebb volt besurranni, s az épületben hirtelen eltűnni, mint a zajosabb, látogatottabb belvárosi utcákban. S ha már csöndes, legyen Csendes is. Az utcában üzemelt, éppen az épülettel szemben a legendás Csendes étterem (képünkön), ahol a 70-es, 80-as években sűrűn találkozott a demokratikus ellenzék színe-java. Állítólag a szemben lévő, valamelyik emeleti lakásból, szovjet kukkerrel kitekintve, nagyszerűen meg lehetett figyelni, mit is ebédel Konrád György, Petri György, vagy éppen ifjabb Rajk László. Mindez ma már nevetségesen hangzik, ám akkoriban fontos része volt a jelentéseknek még az ebéd részletezése is, hiszen könnyen kikalkulálható volt az ebéd minősége alapján még az is, hogy a megfigyelt milyen anyagi viszonyokkal rendelkezett. Így aztán gyakran előfordult, hogy másnap a delikvenst berendelték a szervhez, ahol azzal fogadták, hogy kedves író úr, tudomásunkra jutott, hogy újabb szamizdat kötete jelent meg Nyugaton, ezáltal honoráriumhoz jutott, hiszen tegnap nem a szokásos tarhonyát ette feltéttel, hanem Brassói aprópecsenyét.

Bár az étteremben nem helyeztek el, vagy legalábbis nem volt köztudott, lehallgatókészülékeket, a 70-es években elterjedt a helyről egy anekdóta, aminek fontos jelzésértéke volt. A történet szerint délidőben két pincér kiszaladt az étteremből pár percre, hogy rágyújtson. Az egyik elővette cigarettáját, megkínálta társát is, mire az előkapta öngyújtóját, és tisztelettudó hangon így szólt: Adhatok tüzet, őrnagy elvtárs?

fotó: Makula Zsóka


Tetszett a cikk?
  •   
  •   
  •  
  •