Tetszett a cikk?
  •   
  •   
  •  
  •  

Térey János író, költő, drámaíró, urbanista. És műfordító. A könyvhétre jelent meg Paul Verlaine Szaturnuszi költemények című verseskötetének fordítása. A Babérkoszorú-díjas szerzővel többek között a középen állásról, a Várnegyed elpusztított értékeiről, a jövő Budapestjéről, és a szaturnusziakról beszélgettünk.

PZL – nullahategy

001_foto_bach_mateA kilencvenes évek eleje óta benne vagy a Szép versekben. Számos kortárs költőt hagytak már ki terjedelmi, művészi, esetleg emberi okból, de téged soha. „Bérelt helyed” van az irodalomban, vagy naponta meg kell küzdeni mindenért, amit sikernek hívnak?
A Szép versek egy jelenléti ív. Ne feledjük, létezik egy hasonló antológia Az év versei címmel, és jócskán akad átfedés a két szerzőgárda között. A szereplés szerencse kérdése is, hiszen négy-öt évente cserélődnek a szerkesztők, és nem vagyok mindenkinek a kedvence, netán a cimborája. Amikor általános iskolások voltunk, minden szabadpolcon jelen volt(ak) a Szép versek. Akkor jelentett valamit. Aki „benne volt”, kiemelt honoráriumot kapott, és egész oldalas fotó szerepelt róla műnyomó papíron (bár ezeket a fura fazonokat általában kinevettük). Később arról panaszkodott a szerkesztő, hogy a dilettánsok nem hagyják nyugodni a klapanciáikkal, X. már „kapar az ajtón, de nem engedem be”. Most az ember kap két tiszteletpéldányt, megint van benne fotó – ami bélyegnyi –, és nem hiszem, hogy a gimnazisták kívülről fújnák ezeket a verseket. Örülök, ha gondol rám a mindenkori szerkesztő, de ahogy a gyermeknevelésben, itt is minden egyes nap meccsét külön kell megnyerni. Nincs bérelt helyem sem az irodalomban, sem máshol. És a nulláról kell kezdenem minden egyes könyvet. Nem tudom, ki hogyan éli meg a mellőzöttség drámáját (az érzést, máshonnan, persze ismerem), s hogyan túlozza el vagy bagatellizálja a gyűjtemény jelentőségét; vagy hogyan démonizálja a szerkesztőjét :-).

2414604_5Bár a Verlaine-fordításod korszerű, izgalmas nyelven szólal meg, mégis kerülöd a hatásvadászó, erőltetetten szlenges megoldásokat.
Fontos, hogy a pályakezdő Verlaine még egy konzervatív fiú, a melankólia költője, ez az ő védjegye. Nem tolvajnyelven írt, hanem irodalmi franciául, Hugo és Baudelaire nyomán, nem is mindig frissen. Nyelvezete nem bírná el a görcsös modernkedést, világát a testidegen szavakkal szabályosan aláaknáztam volna. Így is elmentem a kényes határig: van, akinek a „passz” szócska használata is sok a sima „nem” helyett. Vagy túlzás a görög drámában a „hír” helyett a hivatalosabb „információ”. Célom mindig a jó magyar vers, az eleven, lélegző szöveg. Ahol rím és ritmus forog fönt, ott a fordításkor matematikai pontosság nem létezhet. És a jó műfordítás a gonosz  nyelvek szerint olyan, mint a szép és némileg hűtlen feleség. (A rossz ezek szerint ronda és abszolút hűséges?) Amikor  színházi fölkérésre dolgozol, kifejezett kérés, hogy up to date legyél. Számomra is fontos a korszerűség, a színház elvégre nem múzeum. Bár manapság valóban a laza, vagány, politikusan odamondogató átdolgozás a divat, én nem akarok, mondjuk, Brecht hősével, pláne magával Brechttel olyasmit „gondoltatni”, amit ő nem gondolt eredetileg. Vagy ott van Shakespeare, aki igazán nem prűd szerző, de csakis akkor ad a szereplője szájába káromkodást, vaskos kifejezést, amikor az adott helyzet indokolttá teszi. Bezzeg ma a trendinek mondható dramaturgia minden mondatvégre tűz egy „baszd meg”-et (pedig az csak a Csirkefejben volt újdonság, és ma már csak kordokumentumként érdekes).

És kik azok a „szaturnusziak”?
Szaturnusziak mindazok a kiválasztottak, aki a hétköznapi élet outsidereinek bizonyulnak. Magányosak és szeszélyeik, bogaraik rabjai. Vergődve élnek, habozva döntenek, lassúak, apatikusak – de erős öntudattal. Furcsának, elvarázsoltnak, nem eviláginak vagy ufónak is mondja őket a köznyelv. Elsősorban férfiak; ők azok a gyakorlatiatlan fickók, akik képtelenek összeszerelni az IKEA-bútort – ismerős valakinek? Örök tehát a megrajzolt típus. Nem saját kortársainak magyar nyelvére ültettem át ezt a költőt (hiszen ezt megtették nagy elődeim), hanem mai magyarrra. Van egy fölismerhető orgánumom, de nem akartam Verlaine és az olvasó közé állni. A Szaturnuszi költemények a világirodalom egyik legismertebb első kötete; széttartó és egyenetlen, hát persze, de én nagyon örülnék, ha némelyik JAK- és a FISZ-környéki fiatal szerző ilyen erős első könyvvel rukkolna elő.

100 darab sorszámozott, egyedi példány is készült a könyvből. Már a Cserépfalvi-féle első kötetednél is voltak számozott példányok. Most kinek volt az ötlete?
A Cserépfalvi Kiadónak én javasoltam 1991-ben ezt a megoldást, amikor húszéves koromban megjelent az első könyvem egy induló sorozatban. A Nyugat szerzői, pl. Kosztolányi, Nagy Zoltán, Turcsányi Elek, Szomory bibliofil köteteiben megragadónak találtam ezt a fajta figyelmességet. Nagyvonalúság a sorszám, exkluzív gesztus a gyűjtőknek, ezt a szerettem volna fölújítani. A legrosszabbkor, vagyis a rendszerváltás káoszában… Amikor látványosan lerongyolódott a magyar könyvkiadás, ezt is csak tessék-lássék oldották meg. Most Tillai Tamás méltó, „feketén ragyogó” borítójával sikerült valódi unikumot létrehoznunk. Hogyan oldották meg könyvészetileg? Minden egyes előzéklapot külön kellett nyomniuk, hiszen mindegyiken más-más nyomtatott szám szerepel. Ebben a könyvben van például az Őszi chanson (az én fordításomban: Őszi dal). Húszévesen ez a kötet volt a sorvezetőm, a költészeti ABC-s könyvem. A maga feszes szerkezetével, katonás római számaival megmutatta, hogyan kell egy verseskönyvet összeállítani. És a zsengék ki nem rostálásával együtt azt is, hogyan ne szerkesszünk. Sokat okultam belőle. Most javított kiadásban jelenhetett meg a fordítás.

Ezek után lehet, hogy fölkérnek egy Baudelaire-fordításra?
Baudelaire-t nem fordítanék, mert a fülembe (és a lelkembe!) ebben az életben Tóth Árpád, Babits és főleg Szabó Lőrinc Baudelaire-e költözött. Somlyó Györgynek kellett volna A Rossz virágait egészében lefordítania; azonban Tornai József veselkedett neki. Igazából egy mai húszévesnek kéne megpróbálnia. A színházban is azt szeretem, ha a színész örömmel adja elő a fordításomat: fontos, hogy lássam az örömet az arcán.  Olyan nagy szerelmeket vállaltam el, mint Calderóntól Az élet álom, Puskintól a Borisz Godunov vagy Euripidésztől az Oresztész, Szophoklésztől a Trakhiszi nők és az Oidipusz király.  Semmit, amihez nincs közöm.

003_foto_bach_mateA Magyar Nemzet és a Népszabadság hétvégi mellékleteiben is jelennek meg írásaid, akár egy időben is. Hogy tapasztaltad, melyik oldal kezeli békülékenyebben a középen állást, a „hídemberséget”?
Mindenekelőtt örülök, hogy kinézik belőlem a rendszeres munkára való képességet itt és ott. Tárcanovellát várnak tőlem, esszét vagy glosszát. Így is előfordul, hogy nem értek egyet egy másik cikk tartalmával vagy hangnemével, de légy nyugodt, oda nem írnék, ahol hányingerem van a szomszéd közleménytől. A jelek szerint én ennek a nemzetnek a szellemi egységét képviselem, mégsem jelöltem ki magamnak semmilyen „pozíciót”. Csak annyit, hogy egy kultúrrovattal igenis szóba kell állni. Nincs politikai elkötelezettségem, amiből inkább csak hátrányom és kényelmetlenségem  származott az évek folyamán.  De továbbra is azt vallom: nincs olyan politikai erő Magyarországon, amelyikkel jóízléssel akárcsak rokonszenvezni tudnék. A pártpolitikai sárdobálást pedig kifejezetten nem kedvelem.

Folyamatosan írsz, előre kész két-három kéziratod, tud veled tervezni a kiadód. Szigorú napirendben dolgozol. Soha nem volt fordult meg a fejedben, hogy na, jó, akkor másfél évig semmit nem csinálok, csak a töltődöm, pihenek külföldön valami ösztöndíjjal?
Egy másfél meg egy két és fél éves kisfiúnak vagyok az édesapja. Minden hétvégén úgy érzem, hogy félre a határidőkkel és a penzumokkal. Külföldre menni másfél évre? Manapság még másfél hétre sem lenne egyszerű. Ha minden igaz, ez a biológiai életem közepe, és igyekszem még egyszer ennyit látni a világból.

1160004_5Soha nem vagy nyugalmi állapotban, mindig nálad van a noteszed… Mivel foglalkozol az irodalmon túl?
Az urbanisztikához van közöm és talán érzékem is, specifikus műszaki végzettség nélkül. Nyolcadikos koromban például fejembe vettem, hogy végigjárom Debrecen összes templomát kívül és belül. Akkoriban egy zsinagógát kinyittatni nem volt egyszerű. De sikerült. Fölkerestem néhány régi nagy debreceni építész családját is. Például a New Yorkban és Floridában is dolgozó Sajó Istvánról, a magyar art deco legnagyobb építészéről, aki az első futballstadionunkat is tervezte, én írtam először pályaképet az újságba. 1986-ban, amikor még a stílus neve sem forgott közszájon idehaza. Ma már bűvös hívószó az art deco. Elképzelhető, hogy nemsokára Sajó életmű-kiállítására készülünk Debrecenben és Pesten – de ez még fiatal terv. Építészeti esszéket mai napig rendszeresen írok, a kedvenc prózai műfajom. Ha valaha lesz még civil munkám, nagyon is volna keresnivalóm egy olyan irodában, amelyik a város szépségéért, egészségéért és főleg fejlesztéséért dolgozik.

Írtál egy hosszabb tanulmányt Budapest elpusztított építészeti értékeiről. A visszaépítés vágya gyakorlatilag világnézeti kérdés. Mit tartanál visszaépítendőnek a Várban?
Én elsősorban a Mária Magdolna-templomot. A Vár esete azért komplikált, mert a hatalmi ágak szétválasztása a kívánatos: az ember szereti megkülönböztetni a törvényhozó és a végrehajtó funkciót. A kormány végrehajtó funkciót lát el. A köztársasági elnöknek, illetve egy képzeletbeli királynak lenne keresnivalója a Várban. A jelenlegi királyi palota szánalmas töredék, már amit a szocializmusban „rekonstruáltak” belőle. Csak a tömegét, azt is falsul. Ami van, az tényleg eltüntetendő. Egyetértek azzal, hogy maradjanak fönt a kulturális funkciók a Várban (bár pont a Nemzeti Galériának jobban örülnék Pesten); egyetértek azzal is, hogy legyen egy óriási bálterme Budapestnek, legyen reprezentatív és legyen nagyon fancy, mert egy világvárosban ilyen is kell. De ha megint odaköltöznek bizonyos minisztériumok, ha ott fog ülésezni a kormány, akkor szerepzavarba kerül mindenki. Ha mindent centire visszaépítünk, azt a Magyarországot is centire vissza kell építeni, amelyik több, mint háromszor akkora, mint a jelenlegi, és Magyar Királyságnak hívják. Erre nem látok esélyt.

2012-ben újra megjelent a Termann hagyatéka, miután kijavítottad az 1996-ban megjelent Termann hagyományait, és megjelent az esszéköteted, a Teremtés, vagy sem. Ezek után sem éreztél kedvet ahhoz, hogy „rendes prózát” írj?
Semmit sem zárok ki, így a hagyományos próza esélyét sem. Mindkét könyvnél sikeresebbnek bizonyult azonban az Átkelés Budapesten, ami versbe tördelt novellákat tartalmaz. Azt gondolom, hogy csőlátás kell ahhoz, hogy valaki megijedjen a középre tördelt szövegtől. Mindenki tudja, aki elolvassa az Átkelés Budapestent, hogy az nem verseskönyv, hanem novelláskötet.

A Jeremiás-misztériumjátékod után a A Legkisebb Jégkorszak című készülő verses regényed is a jövőben játszódik. Ha akarjuk, akkor a közeli magyar jövő sci-fije?
Három év alatt írtam meg A Legkisebb Jégkorszakot. (A Paulus fél év alatt készült el. Pedig végig rímel… Harmincévesen ilyen volt a lendületem.) Szeptemberben jelenik meg. Ezeknek az írásoknak semmi köze természetesen Lemhez vagy Asimovhoz. A jelenhez képest négy-öt év múlva játszódik a regényem. Még csak nem is urban fantasy. Manapság nem a futurisztikus, Dubajt utánzó, beton-üveg-acél, űrbázis-Budapest az igazi disztópia, hanem egy olyan ország, amelyet nem a szokásos ócska klientúra irányít. Olykor kétségbe vagyok esve, és viszolygok a magyar társadalom jelenlegi állapotától, mégis ábrázolni akarom. Ha sültrealistán tenném, fárasztó és unalmas lenne. Nem akartam eltüntetni a mai Magyarország szégyenfoltjait – a szegregációt, a szolidaritás hiányát, a mély közönyt az elesettek iránt és a hűbéri rendben élő politikus csörtetőket –, de nem szerettem volna a maga kisszerűségét kisszerűen ábrázolni. Ebben a könyvben nagykoalíciós kormány áll Magyarország élén, egy szocdem-jobbközép szövetség. Nincs szélsőséges párt a parlamentben, viszont annál inkább vannak szélsőséges földalatti mozgalmak. Az Epifánia királynő színművem viszont már-már sci-fi jellegű. Majdnem csupa női szereplőm van. Polgárháború zajlik egy nemlétező országban. Egy royalista-feminista-keresztény királyság (királynőség!) uralma dől meg éppen. Akad ott minden a sivatagtól a fjordokig, a páncélvonattól a drónokig.

Az Epifánia királynőből volt felolvasó Pécsett, a POSZT-on, és a Trafóban is, hagyományos színpadon még nem mutatták be. Néhány éve az Asztalizene és a Protokoll című darabjaidat évekig óriási sikerrel játszotta a Radnóti színház.
A fordításaimon kívül manapság nem vagyok jelen a színházakban. Időnként van mozgás az Epifánia királynő körül, de én a konkrétumokat szeretem. Majd meglátjuk. Ami biztos: most fordítom Schiller Haramiák (de inkább A rablók) című művét, amit Szabadkán mutatnak be jövő tavasszal.

Fotó: Bach Máté

 


Tetszett a cikk?
  •   
  •   
  •  
  •