Három évvel a kreatív csúcsteljesítménynek is nevezhető How Big, How Blue, How Beautiful után új LP-vel jelentkezett Florence + The Machine. A How Big… tényleg minőségi munka volt, a 2015-ös szigetes koncert szintén, épp ezért meglepő, hogy az új High As Hope album halovány másolata az eddigi három lemeznek, mintha egy zárlatos 3D-s nyomtatóval készült volna. 

PZL- 061.hu

Ha nevén nevezzük a gyereket, akkor azt is mondhatjuk: hiányoznak a dinamikus, tágas, himnikus erejű dalok, de a legszomorúbb, hogy invenciót se nagyon érzékelünk. Eddig minden lemez lépésről lépésre mozdult el a teatralitás és az intimitás tarka rétje felé, a soul, némi new wave, a kamara jellegű  hangszerelés váltakozott a lemezeken, most viszont nincs meg az a stiláris egység, ami karaktert adna a lemeznek. És nem is nagyon tudjuk, hogy milyen ez az album, bár az kétségtelen, hogy a dalok keresik a kapcsolódást a nyolcvanas évek power pop megszólalásával.

Ugyanakkor nincsenek magaslati pontjai sem, alapvetően középtempós vagy annál is lassúbb dalok csordogálnak végig az albumon. A legtöbb, amit elmondhatunk a meglehetősen személyes tónusú lemezről, hogy vannak dalok (pl. a Hunger), amelyek ráférhettek volna a korábbi lemezekre. Florence Welch egyedül kezdett dolgozni az albumon dél-londoni stúdiójában, számos dalt ihletett a művésznő Londonban töltött gyermekkora, családja, a zátonyra futott kapcsolatai, és sokszor annyira személyesek a szövegei, hogy összetéveszti az alanyi költészetet a rock and rollal, de ez nem lenne gond, ha el tudná emelni az albumot a poptól az art-rock felé. Amiben ez a lemez is verhetetlen: senki nem tudja a fúvós hangszerelést, a reneszánsz atmoszférát, a Patti Smith-féle proto-punkot és Grace Slick hajlításait ilyen okosan egymáshoz illeszteni.

Persze, a lemezen érződik Florence kivételes kvalitása, a kórus- és vokálmunka kidolgozottsága, de egyszerűen a sok izgalmas részlet nem állt össze egy önálló, jól megokolt zenei világgá, pedig ezt joggal várjuk el a kortárs pop egyik legnagyobb egyéniségétől. A High As Hope egy olyan alapvetően zongorára komponált szobazene, ahol maga a hangszer nem fért be abba a bizonyos szobába, de nem a mérete miatt, hanem a művésznő szomorúságtól letaglózott egójától.

Florence + The Machine
High As Hope
Universal
10 szám 40 perc