“Szeretem a mítoszokat, meg a jól illeszkedő meséket” – Grecsó Krisztiánnal beszélgettünk

Nemrég jelent meg Grecsó Krisztián Jelmezbál című regénye. Az olvasók nemcsak akkor lesznek hivatalos vendégei e mulatságnak, ha elolvassák a részint alföldi tájakon játszódó könyvet… A szerző fokozza a tétet: zenét ígér. Kollár-Klemencz Lászlóval közös GreCSÓKOLlár produkciót augusztus 10-én Hajdúnánáson, augusztus 12-én Erdőbényén láthatják és hallhatják. Grecsó Krisztiánnal beszélgettünk. 

PZL – 061.hu

Korai verseskönyveid bizonyára örömmel adná ki újra a Magvető, hiszen te vagy az egyik sikerszerzőjük, ennek ellenére csak a régi barátoknak vannak meg. Te állsz az újrakiadás útjába?
Hát igen, azok bizony hatszáz példányos történetek voltak, és nagyon ritkán teszik elém bármelyiket is, hogy dedikáljam. Őszintén mondom, hogy az újrakiadás fel sem merült a Magvetőnél. Mondjuk, ha már verseskötet, szívesebben vennék egy újat, majdnem húsz éve jelent meg az utolsó, azóta írtam pár verset.

kiteritettb1

Amikor egy est után szóba kerül a közélet, beleállsz abba, hogy elmagyarázd, hogy te hogy látod a aktuális ügyeinket. Van stratégiád ennek kezelésére, időd?
Az olvasók egyre kevesebbszer kérdezik, mert már vagy öt éve nem járok közéleti tévéműsorokba, és akik onnan ismertek elfelejtettek, vagy az irodalom magában nem érdekli őket. De ha a moderátor felhozza, akkor őszintén megmondom, amit gondolok. Nekem egy szegény parasztcsaládból sikerült egy másik világba átkerülnöm, szerintem természetes, hogy érdekel, ma ez sikerülhet-e egy szegvári parasztfiúnak vagy nem. Hogy egyáltalán mer-e ilyenről álmodni, vagy úgy gondolja, neki mindenképpen a hatháromban (a szentesi szakmunkásképző gúnyneve – a szerk.) a helye.

Szentesen Cserna-Szabó András apukája segített a világra jönnöd… Mennyire jellemző az életedre a “titokzatos összefüggések hálózata”?
Hajlamos vagyok felnagyítani, kiszínezni őket, mert szeretem a mítoszokat, meg a jól illeszkedő meséket. De ez mondjuk éppen nem egy különös történet, ha jó tudom, akkoriban két, legfeljebb három szülésorvos praktizált Szentesen, és hetvenhat májusának éjjelén éppen idősebb Szabó András volt ügyeletben, amikor anyukámat bevitte a mentő. Az mondjuk vicces, hogy Bandi bácsi – akinek különben világhírű a pacalpörköltje – elmondhatja, mindkét környékbeli író születéshez volt köze.

grecso_k_LSD_0265V_2016_c_szilagyi_lenke

A köteteid címe talán nem elég figyelemfelkeltő, valahogy össze is lehet keverni a Mellettem elférsz címet a Megyek utánad-dal. Persze, minden címet a mű maga igazol, de már olyan szerkesztő, aki megpróbált valami „hatásvadász” címre rábeszélni?
A hasonló címeket valóban könnyű összekeverni és a két megszólítós címet néha még én is keverem, ezért is lett az utolsó Jelmezbál. Vagyis valami egészen más. A Doktor urakról beszéltek le csak, az végül Tánciskola lett, de most sem vagyok biztos benne, hogy jó döntés volt. És ha évek múlva is eszembe jut, hogy a Doktor urak jobb cím lett volna, akkor talán ragaszkodnom kellett volna hozzá.

Nem tűnsz exibicionista embernek, sőt van benned egyfajta szerénység is. Meg lehet tanulni szeretni a nagy tömegeket mozgató irodalmi esteket, vagy ez mindig munka és egyfajta teher marad?
Egy bizonyos szintig szeretek szerepelni, szeretek találkozni az olvasókkal és nagyon izgat, ha színházi közegbe lehet vinni az irodalmat, de ezügyben valóban nem bírom a túl nagy terhelést. Azt hiszem, én egy olyan introvertált alkat vagyok, aki elboldogul kifelé is, de jóval több energiát használ el rá, mint ami okos és, ha lehet ilyet mondani, „gazdaságos” egy ilyen szituációban. 

kiteritettb1

Sok írót hoznak zavarba weboldalak, múzeumok, művházak, a szokatlan felkéréseikkel, különleges tárlatvezetések… Mi volt a legszokatlanabb kérés, amit visszautasítottál?
A legkülönlegesebbet nem utasítottam el, az egy nyilvános véradás volt. Egy díszletben kellett vért adni, azt hiszem, a húszas évek rémisztő orvosi kulisszái között, ráadásul forgott az egész. Minden a Műcsarnokban. Rosszul is lettem. Amikor hívtam a nővért, hirtelen lett közönségem, addig a kutya se volt kíváncsi a vérző íróra. 

A Jelmzebálban remekül megfestetted Angyalföldet, van némi irodalmi szociográfia-jellege is. Egy alföldi falu baromfiudvarát könnyebb megírni vagy éppen Angyalföldet? 
Azt hiszem, minden eset más. Karakterfüggő, világfüggő. Egy oligarcha kedd délelőttjéhez, lakjon az Budán vagy Hódmezővásárhelyen, nagyon sok előtanulmányra lenne szükségem, fogalmam sincs, hogyan élnek a ma nagystílű tolvajai, és hogy vajon mivel mentik fel magukat. 

A Jelmezbálban is fontos szerepet kap a vidékiség. Mit tapasztalsz, át tudja érezni egy belvárosban élő irodalmár, milyen az, amikor forró nyári délelőtt ki kell ganézni három számmal nagyobb gumicsizmában a disznóólat?
Ez is egyéni érzékenység kérdése. Nem mondom, hogy nem találkoztam már olyan értelmiségivel és/vagy nagypolgárral, aki nagyon elutasító volt, aki nem is értette, és nem is akarta érteni, hogy mi van túl a városon. Sőt még olyannal is, aki azt is megkérdőjelezte, hogy aki onnan jön, annak ebben a világban helye lenne, de hát hülyék mindenütt vannak, a tanult emberek között is. De a többség nagyon is érti, hogy az egy kemény világ.

Stabil az olvasóközönséged, masszívan 10.000 példány fölött értékesítik a könyveidet. Ezt te is folyamatos emelkedésnek éled meg, vagy sajátos görbéi vannak ennek? Belülről milyen ezt megélni? Mert az olvasók csak a teltházas könyvbemutatók képeit látják…
Szerencsére – utólag már könnyen mondom, de tényleg – szerencsére nagyon nem könnyen jött a figyelem. Húsz éve jelent az első kötetem, és igen sok kudarc, mélypont, válság van mögöttem, jó iskola volt, nagyon meg tudom becsülni, ha valami működik. Remélem, megértem, felnőttem és azt biztos, hogy megkoptam hozzá. Nem panasz vagy nagyképűség ez, csak leíró jelleggel mondom, hogy tényleg sok munkám van benne.

Darvasi volt a szerkesztőd. Jó az, ha írótárs szerkeszt? Talán engedékenyebb, mint egy irodalmár… Vagy pont az a jó, hogy egy hullámhosszon voltatok a Törökszentmiklós-Szegvár -Szeged -féle horizontok miatt…
Nem biztos hogy jó, de Laci remek szerkesztő, nem akar Darvasi kötetet csinálni, sem az enyémből, sem a Szilasi készülő kötetéből, sem a Megyesi Guszti könyvéből. Ráadásul kegyetlen és kíméletlen, ami az egyetlen jó szerkesztői magatartás, mert a könyv nem színház, nem lehet még az előadások alatt is faragni, finomítani rajta. Ami kijött, úgy marad.

Könyveid bizonyos szereplői– a Jelmezbálban is – kapcsolatban vannak egymással, áttűnnek szokatlan helyszíneken… Ahogy egy korábbi figurád feltűnik egy újabb történetedben, úgy nyilván volt példa arra, hogy pesti közegben találkoztál volt osztálytársakkal, vagy már népszerű íróként tértél vissza Békéscsabára… Mit gondolsz, mennyit változtál azóta, hogy  több mint húsz éve Kemény István bemutatott az ÉS-ben? Változott-e a vidékhez és Pesthez a viszonyod?
Szerencsére István azóta is a barátom, nagyon tisztelem, becsülöm, szeretem! Ez legalább nem változott. De szinte minden egyéb. És nem hiszem, hogy a hivatásom miatt. A legtöbb ember körül a húsz-negyven tengelyben kicserélődik minden. Más tempók, más hangsúlyok, lehetőségek, még a vágyak is kicserélődnek. Azok a régi ismerősök is nagyon mások lettek, akik maradtak falun, és a szüleik életformáját viszik tovább. Nem tudom, mit szólnánk egymáshoz, ha találkoznánk a húsz éves énem és én, remélem, nem utálna nagyon. Annak biztosan nem örülne, hogy így megritkult a haja.  

Fotók: Szilágyi Lenke

2018-10-18T21:05:22+00:00 2016. augusztus 8.|