A múlt héten mutatták be a mozik Sofia Coppola új, Nicole Kidman, Kirsten Dunst és Colin Farrell főszereplésével készült filmjét, a Csábítást. Sosem találnák ki aktuális filmösszeállításunk témáját.

MP – nullahategy.hu

Alfie (1966)
Mint később annyiszor, Sir Michael Caine első főszerepében is szerethető szélhámost alakított, szokás szerint lazán, zseniálisan, nem csoda, hogy az esszenciálisan angol színészóriást sokan és sokáig ezzel a figurával azonosították. Rendesen fel is adta a leckét a közel 40 évvel később készült remake főszereplőjének, Jude Law pedig hiába vetette be minden báját a jóképű szívtipró limuzinsofőr szerepében. A nyákos, langy metroszex bazsalygás ma is csupán könnyed hajnali szellentésnek tűnik Caine unott hüllőtekintettel, vaskos cockney akcentussal és királynői pecséttel hitelesített szívgyarmatosító sármjához képest.

 

Diploma előtt (The Graduate, 1967)
Ha már a csábítás a téma, Mike Nichols filmje kihagyhatatlan alapmű. Hiába a jobbnál jobb főszerepek, Anne Bancroftot haláláig a végzős egyetemistát szexrabszolgává delejező Mrs. Robinson alakjával azonosították. Az olyan emblematikus jelenetek jóvoltából, mint amikor a korosodó asszony félreérthetetlen ajánlatával a vágy és rémület zavarába kergeti és leigázza tapasztalatlan ifjú áldozatát, vagy amikor  Ben (Dustin Hoffman) a nő harisnyás lábhajlatában elmélkedik, Bancroft generációkon keresztül birizgálta a férfiak fantáziáját. Hoffmant egyébként a meghallgatáson ablakpucolónak nézték, az első filmszerepéért teperő színész pedig azt hitte, a casting része, hogy lemosatják vele az ablakot. További érdekesség, hogy Hoffmann csupán hat évvel volt fiatalabb Bancroftnál, aki pedig csak 8 évvel született korábban filmbeli lányánál. Megoldották.

 

Veszedelmes viszonyok (Dangerous Liasions, 1988)
Nem könnyű követni a szerelmi szálak, intrikák és hódító szcenáriók bonyolódását Stephen Frears filmjében, amely sokadik feldolgozása de Laclos múlt században még betiltott regényének. John Malkovich játszhat bármilyen kegyetlen emberi szörnyeteget, az érzékenyebb lelkű női nézők soha nem utálhatják annyira, mint a hírhedt nőcsábász Valmont márki szerepében, és persze a Merteuil márkizt alakító Glenn Close is tokkal-vonóval hozza az erénymocskolásra bujtó bosszúszomjas arisztokrata szipirtyót. Az osztályon felüli párbeszédekből és színészi alakításokból a bájos Michelle Pfeiffer, Uma Thurman és Keanu Reeves is kiveszi a részét.

 

Keserű méz (Bitter Moon, 1992)
A száműzött Roman Polanski francia feleségét szerződtette femme fatale-nak egyik legjobb filmjének szadomazo love storyjához, Emmanuelle Seignert pedig annyiban meg is felel az elvárásoknak, hogy roppant meggyőző a megalázott és a megalázó szerepében. Filmbéli párja, a tolókocsis író, Oscar (Peter Coyote), egy óceánjáró fedélzetén meséli el gyönyörű és sokkoló flashback-jelenetekben a velük összehaverkodó brit házaspár férfi tagjának (Hugh Grant) bizarr szerelmük szenvedéllyel, odaadással és gyűlölettel teli történetét. A sztori lassan hatalmába keríti hallgatóságát, csakúgy mint az ígéret, hogy egy kéjes éjszakát tölthet a fordulatos mese főszereplőjével. És persze a végére is marad a csattanókból.

 

Elemi ösztön (Basic Instict, 1992)
Paul Verhoeven és Joe Eszterhas thrillerének sikerében nemcsak Sharon Stone pusztító női energiái és jégvágója meg Michael Douglas csupasz hátsója, hanem már a film megjelenése előtt kialakult tömeghiszti is komoly szerepet játszhatott. Az erőszak és a szexualitás beharangozott ábrázolása, na meg amiatt, hogy Stone biszexuális pszichopatát alakít, a homoszexuálisok közösségei rendszeresen tüntiztek a forgatási helyszíneken. Mindhiába, a divatleszbik elszaporodtak, tessék csak az orosz t.A.t.u popduóra gondolni. Stone ezzel a filmmel váltott jegyet a filmcsillagok klubjába, pedig a nunivillantós jelentnél jóval vadítóbb – igaz, visszafogottabb – gesztusokat gyakorolt Verhoeven Emlékmásának szuperszexi mellékszereplőjeként. Az a film viszont kevésbé szól a csábításról.

 

Zaklatás (Disclosure, 1994)
Meg kell hagyni, Hollywood érzékeny receptorokkal tapogatja a korszellem rezdüléseit, még ha arról a filmvászon sokszor torz képet is sugároz. A szexuális zaklatásról leginkább az a sztereotípia ugrik be, hogy egy nőt molesztál a kollégája vagy a főnöke. Barry Levinson filmje megfordítja ezt a lestrapált képletet: a Michael Crichton tollából származó történetben az áldozat férfi, a korábban szexfüggésben és hűtlenségében „szenvedő” (hivatalosan kigyógyult) Michael Douglas karaktere, akit főnöke, a jégkirálynő Demi Moore abúzál szexuálisan. A férfi ellenáll, de élete a feje tetejére áll, amikor a bosszúszomjas munkáltató zaklatással vádolja. Moore bájait és bevetésüket elnézve e váratlan fordulaton azért nem lepődünk meg annyira, mint a passzolt coituson.

 

A nagy Gatsby (The Great Gatsby, 2013)
F. Scott Fitzgerald szerelmi klasszikusából összesen hat filmadaptáció készült, amelyek közül a Francis Ford Coppola forgatókönyve alapján készült 1974-es mozi volt a legvállalhatóbb – egészen Baz Luhrmann rendező (Rómeó és Júlia) és Leonardo DiCaprio színre lépéséig. Utóbbi különleges tehetségének újabb ékes bizonyítéka, hogy az elérhetetlen szerelme meghódításáért küzdő, az amerikai álom rabjává váló Gatsby szerepében lazán utoléri a nagy előd Robert Redfordot, pedig ő 81 éves korára sem vesztett a sármjából. E tragikus kimenetelű mesében, a 1920-as évek Amerikájának ezernyi színben vibráló, a klasszikus musicaleket idéző giccsvilágában DiCaprio Gatsbyje az egyetlen, ami nem hamisan csillog.

 

Játszd újra, Sam! (Play It Again, Sam, 1972)
Mivel túl sok a jelentkező, a listát inkább a sikeres csábítók képének negatívjával zárjuk. Bár első, 1969-ben a Broadway-en landolt komédiájának filmváltozatát Woody Allen csupán forgatókönyvíróként és főszereplőként jegyzi (a rendezői széket Herbert Ross foglalta el), egy tipikus, már-már Annie Hall erősségű Woody Allen-vígjátékról beszélhetünk. Főhősünk ugyanaz az esetlen, neurotikus manhattani értelmiségi, aki az életműben újra és újra feltűnik. Ennek megfelelően a fura nőkkel folytatott randevúk kimerülnek a burleszkszerű, értelmisiskedő balfaszkodásban, amelyre a Casablanca hommage teszi fel a koronát: az elhagyott Felix fantáziaképeiben mindegyre feltűnik Humphrey Bogart, hogy beavassa töketlenkedő rajongóját a sikeres férfilét titkaiba.