Szörny Egyetem – A filmes univerzum tíz legveszélyesebb földönkívülije

Az 1987-es első részben a kommandós Hawking szerepét játszó, azóta forgatókönyvíróként és direktorként is szép sikereket elért Shane Black rendezésében visszatért a mozivászonra a Predator, azaz a Ragadozó, aki erősebb, ravaszabb és halálosabb, mint bármikor. Ennek örömére – a teljesség igénye nélkül – listába szedtük a filmes világegyetem legveszélyesebb idegenjeit, akivel az embernek a mozgókép felfedezése óta dolga akadt. 

MP – 061.hu

Bábemberek

A testrablók támadása (1956)

A noir beütésű korai sci-fi horror klasszikusból a későbbiekben három feldolgozás is készült: 1978-ban Donald Sutherland és Leonard Nimoy játékával és Philip Kaufman rendezésében, majd 1993-ban Abel Ferrara rendezésében mások között Forest Whitakerrel és Gabrielle Anwarral, végül 2007-ben Az invázió címmel Nicole Kidman és Daniel Craig főszereplésével. A idegeneket illető pod people, azaz gubó – vagy bábemberek kifejezés később az amerikai szlengbe is beépült, érzelmek nélküli, illetve agymosott embert jelent. A földönkívüliek támadásáról szóló történetben az idegenek duplikálják az embereket, majd szőröstűl-bőröstül elfoglalják az eredeti helyét, az érzelmekkel azonban nem tudnak mit kezdeni, ami könnyen felismerhetővé, és végső soron sebezhetővé teszi őket. Az eredeti, egyúttal legjobb film a hidegháború alatt, a McCarthyizmus időszakában készült, így nem meglepő, hogy üzenetét kétféleképpen szokták magyarázni. Egyesek szerint a komcsi beszivárgásról szól, míg mások szerint éppen a politikai boszorkányüldözést mutatja be.

A Dolog

The Thing (1982)

John Carpenter klausztofób biológiai paranoiahorrorja A nyolcadik utas: a Halál sikerének köszönhetően kapott zöld utat a Universaltól, és csak az előző évben bemutatott Halloween zajos sikerének hatására engedélyezték, hogy maga a horror mestere üljön a rendezői székbe. Ám Carpenter több kultfilmjéhez hasonlóan a 1951-es Howard Hawks-film, a The Thing from Another World remake-je (pontosabban a közös irodalmi alapanyag, John W. Campbell Who Goes There? című regényének adaptációja) is megbukott a bemutató idején. Erre egyszerű a magyarázat: a forgalmazó az E.T. bemutatója után két hétre időzítette a premiert, az űrteknős földi kalandjai pedig a szakmát és a közönséget is jobban érdekelték az antarktiszi kutatóállomáson elszabadult testmásoló létforma rakoncátlankodásánál. 2011-ben jelent meg Matthijs van Heijningen rendezésében az elég jól sikerült előzményfilm, aminek sztorija pontosan ott végződik, ahol Carpenter alkotása kezdődik, és alapvetően a korábbi filmben csak kiégett, halott helyként látott norvég bázison történteket meséli el.

Ők

Elpusztíthatatlanok (They Live, 1988)

John Carpenter, a horrorfilm történetének egyik legnagyobb, legsokoldalúbb, vizuálisan és tematikusan egységes életművet létrehozó rendezője görbe tükröt tart a fogyasztói társadalom elé, újfent a szokásos fantasztikus körítéssel. Főhősünk, a beszédes nevű Nada a gazdasági válság áldozata, a becsületes és magányos amerikai melós, aki alkalmi munkákra vadászva amolyan hajléktalan erőspistaként próbál szerencsét Los Angelesben. Állás helyett azonban egy világméretű összeesküvésbe botlik: az óriásplakátok, tévéreklámok, a magazinok címlapjai mindenhonnan a tudatalattira ható, szabad szemmel láthatatlan üzenetekkel bombázzák az embereket (vásárolj! ne gondolkodj! hódolj! engedelmeskedj!), akik közül sokan ijesztő rémpofaként tűnnek fel a birtokába került spéci napszemüvegen keresztül. Mint kiderül, a néptompítás nem a piaci cápák, hanem földönkívüliek manipulációja, az idegenek ugyanis így terelik el az emberiség figyelmét arról, hogy megkezdték a bolygó invázióját.

Az Aratók

A függetlenség napja (Independence Day, 1996)

Roland Emmerich inváziós sci-fijének a nézőket hosszú hónapokon át csibészelő előzetesei olyan hihetetlen látványt, olyan elképesztő monumentalitást, intenzitást és civilizációrombolást ígértek, amilyenhez foghatót még senki sem látott a vásznon. Bár nem mondhatni, hogy a film szépen öregedne, azért sok idő telt el, amíg a grandiózus látvány megszokottá vált a hasonló méregdrága apokalipszispornók esetében. A filmben egyébként nem becézgetett, a gyártásban azonban harvestereknek, azaz aratóknak nevezett lények olyanok, mint a sáskák: bolygóról bolygóra költöztetik a civilizációjukat, és amikor kiirtották az uralkodó fajt, felélték a planéta tartalékait, továbbállnak. A megfékezésükre már bevett receptet, H.G. Wells ötletét vették elő az alkotók (ráadásul az idegenek is hasonlóan festenek, mint a Világok harca Spielberg-féle adaptációjában, Tom Cruise-szal a főszerepben). A PC jelző nem csupán az alkotás politikai korrektségének szól, annak is, hogy felveti: mégis miképpen béníthatja meg egy pikk-pakk összetákolt földi kotorékvírus a világegyetem felfoghatatlan mélységéből jött technikai zsenik számítógépes rendszerét? Talán ha a hülyék LINUX-ot használtak volna, leigázhatták volna az emberiséget. És akkor megúsztuk volna a borzalmas folytatást.  

Marslakók

Világok harca (War of Worlds, 2005)
Támad a Mars (1996)

H.G. Wells regényének adaptációi általában igen jól sikerültek: kezdve Orson Welles Amerika-szerte tömegpánikot okozó rádiójátékától az 1953-as első filmes feldolgozáson át egészen Spielbergig. Az idegenek kíméletlensége és pusztítása ő elképzelésében idézi meg leginkább Wells klasszikus regényének izgalmait és paranoiáját. Az idegenek kinézetét a medúzák, mozgásukat a vörösszemű levelibékák inspirálták, míg a Föld mélyéből kimászó háromlábú inváziós járműveket, a polipszerű tripodokat organikus és mechanikus elemekből vegyítették. Miután a terraformáláshoz – izé…xenoformáláshoz – vörös trutyival korrumpálják a földi környezetet, végzetüket egy baktérium okozza, amire az ember régóta immúnis már. Náluk jóval mókásabbak Tim Burton sci-fi feketekomédiájának marslakói: a koponyafejű, kocsonyás agyú hápogók végig azt hangoztatják, hogy békével jöttek, még aközben is, hogy vidáman irtják halomra játékpuskáikkal a tehetetlen emberiséget. Az ő végzetüket nem egy vírus, hanem a countryzene Zámbó Jimmyje, Slim Whitman Indian Love Call című száma okozza.

Arachnidok

Csillagközi invázió (Starship Troopers, 1997)

Paul Verhoeven látványos sci-fi akciófilmjét a rendezői szándékot félreértve sokan ostoba és gusztustalan erőszakmoziként értelmezték, az iróniával kevert kritikus, háborúellenes hangvételben egy fasisztoid militarista társadalmi modell ünneplését látták – az Államokban meg is bukott, pedig a műfaj egyik gyöngyszemét tisztelhetjük benne. Robert A. Heinlein 1959-ben megjelent regényének filmfeldolgozása az akkor még csillagászati büdzsének számító 105 millió dollárból készült, és noha a kasszáknál mindössze 121 milliót termelt világszerte, gyorsan kultstátuszba emelkedett. Három rettenetes folytatás és egy pöpec animáció után úgy fest, hogy a Klendathu bolygóról érkező, Buenos Airest porig romboló hatalmas invazív ízellábúak hamarosan egy remake-ben térhetnek vissza a moziba. Ha összehozzák, az új verzió a stúdió  ígérete szerint nem másolja az eredeti filmet, inkább a Heinlein-regényből merít majd nagyokat.

Clover

Cloverfield, Cloverfield Paradox (2008, 2018)

A csúcsproducer JJ Abrams, illetve Bad Robot nevű produkciós cégének found footage technikával forgatott katasztrófa sci-fije egy baráti társaság menekülését követi végig a New Yorkot leamortizáló böhöm szörnyeteg elől. A „találtkamerás” fényképezést elhagyó 2016-os folytatás, a klausztrofóbia-thrillerből apokaliptikus végítélet sci-fibe átívelt Cloverfield Lane 10 már meglebegtette, hogy egy azonos univerzumba rakott, laza kötésű űrszörnyinváziós franchise-zal állunk szemben. Az Abrams-művek titkolózásra építő vírusmarketingjének hatékonyságát a Cloverfield-széria első két felvonásának a sikere is igazolta, a Netflixnek lepasszolt 3. rész, a Cloverfield Paradox azonban rontott az összképen, de csattanóként legalább megidézte az első rész gigászi manszterét, a gyártási folyamatban csak Clover (lóhere) néven emlegetett gigantikus lényt – vagy egy rokonát.

Xenomorf

Alien-filmek (1979 -2017)

Az Alien: Covenant újabb lényekkel gazdagította Ridley Scott 1979-es klasszikusával, minden idők talán legjobb űrhorrorjával indult franchise bestiáriumát, így mára pusztán a H.R. Giger alkotta szörnyeteg változataiból is benépesíthetnénk egy állatkertet (vagy felmatricázhatnánk egy teljes Alien lutra albumot). A görög eredetű xenomorf megnevezés először az 1986-os Cameron-féle A bolygó neve: Halálban (Aliens) hangzott az egyik tengerészgyalogos szájából, de csak mintegy az idegen lényekre általában alkalmazott szakkifejezésként. A szó azonban olyannyira elterjedt a rajongók körében, hogy azóta a videójátékokba, képregényekbe és a további epizódokba is beépült. Az alapfilmben feltűnt klasszikus idegen csak az alien-makroverzum bővülésével kapott alfaji besorolást. Eszerint „Kane fia” a rovarokhoz – méhekhez, hangyákhoz – hasonlóan bolyszerű társadalmakat alkotó lények hierarchiájában a dolgozó (drone) szerepét tölti be. Rajta kívül ismerjük még a pókszerű arctámadót, a dolgozóhoz hasonló harcost és „újszülött” változatukat, a mellkasrobbantót, a királynőt és a Fincher-féle 3. részben feltűnt négylábút (runner/dog alien), valamint Scott univerzumbővítésének legfrissebb egyedeit, a neomorfot, a protomorfot meg néhány mutáns gusztustalanságot.

Sil

A lény (1995)

Az Alien szülőatyja, H.R. Giger által megálmodott teremtény igen ambíciózus munka, a szürrealista művész xenomorfjának népszerűségét mégsem tudta megközelíteni. A fajfenntartási ösztöneitől vezérelve párosodni kívánó földönkívüli nőstény ötletét jó néhány, többségében másodvonalbéli alkotás feldolgozta korábban, és Roger Donaldson rendező sem jut nálunk sokkal mélyebbre, ahogy a kilencvenes évek egyik bombázója, Natasha Henstridge alakította Sil is megmarad szimpla ösztönlénynek. Hiába az illusztris szereplőgárda (Ben Kingsley, Alfred Molina, Michael Madsen, Forest Whitaker), a filmet nem tudják megmenteni középszertől, ám hogy mégis működik a dolog, az az inváziós sci-fik és az erotikus thrillerek fülledt trendjének összedrótozásából fakad: a javarészt a lény álmaiban teret nyerő gigeri vízióknak, a Predator stílusát idéző véres koncolásoknak na meg Henstridge kisasszony kisugárzásának köszönhető.  A fogás bevált, a filmhez Giger és a többi alkotó kihagyásával pedig egy sor folytatást gyártottak, amelyek a harmadik résztől már a videótékák polcain landoltak DVD-formátumban. 

A Ragadozó

Predator-filmek (1987-2018)

A földönkívüliek Kittenberger Kálmánjának alapötlete állítólag egy filmes poénból született, miszerint a ringben mindenkit laposra verő Rocky Balboa (azaz Sylvester Stallone) számára már csak E.T., a földönkívüli maradt az egyetlen méltó ellenfél. A forgatókönyvet jegyző, az Alien és A cápa bestiáitól meg a vietnami háborús filmek dzsungeljeleneteitől megihletett Jim és John Thomas testvérpárosban felsejlett egy idegen lény figurája, amely bolygóközi trófeagyűjtőként azért látogat el időnként a Föld forró vidékeire, hogy sportból gyilkolja a planéta csúcsragadozóit, az embereket. John McTiernan szinte tökéletes sci-fi akcióhorrorjából csak keveset, de épp eleget tudtunk meg a misztikus vadászról, azóta azonban a regények, képregények, a további filmek és videójátékok Alien-univerzummal is összepattintott világából alaposabbak az ismereteink. A Ragadozó a humanoid Yautja fajt képviseli,  szülőbolygója a földiéhez hasonló légkörű, de a mienknél jóval fejlettebb technológiának otthont adó Yautja Prime. Kiváló álcázóeszközökkel és energiaalapú fegyverekkel rendelkeznek, de közelharcra használatos, brutális pengéik és lándzsáik is nagyban elősegítik a sikeres vadászatot. A ’87-es alapfilm címszerepét eredetileg Jean-Claude van Damme játszotta volna, akit a forgatás elején még egy gyíkember és Giger xenomorfjának a szerelemgyerekére emlékeztető jelmezbe bújtattak. A belgával azonban sok baj volt, és neki is az egész cirkusszal, ezért lecserélték a film végén helikopter-pilótaként is feltűnő Kevin Peter Hallra.

2018-09-18T08:04:55+00:00 2018. szeptember 16.|