“Talán az ilyen érzést szokás reménynek nevezni” – Kemény Istvánnal Lúdbőr című új kötetéről beszélgettünk

Nemcsak a szemünkben tükröződhetnek az érzelmek, nemcsak a tenyerünkből lehet olvasni, a bőrünkre is szinte mindent felírtak. Láthatjuk a sérüléseink listáját, az anyajegyek csillagrendszerét, sőt láthatjuk azt is, ha éppen tetszett nekünk egy könyv. Kemény István napokban megjelent Lúdbőr című esszékötete az év egyik legfontosabb irodalmi eseménye. A könyv tartalmazza többek között a Babérkoszorú-díjas író Komp-ország, a hídról című alapszövegét a fájdalmasan megosztott Magyarországról, és de újra elolvashatjuk a Zrinyi Miklósról szóló szenzációs írását is. Kemény Istvánnal beszélgettünk. 

PZL – 061.hu

Ezt írod az Egy szép délután című szövegben: „Állítólag van atombombája, csak célba juttató technikája nincs hozzá. (A kommunista Romániának – a szerk.) De simán el tudom képzelni, hogy itt most mindjárt komótosan kikanyarodik egy ökrös szekér az Alkotmány utcából a Kossuth térre, rajta a szénával letakart román atombomba, és már robban is.” Tudsz-e meg még a nyolcvanas évek végéről más folklorizálódott városi legendát? 
’89. karácsonyán (talán december 26-án) volt egy nagygyűlés a Hősök terén, az akkor zajló romániai forradalom támogatására. Ott az egyik szónok – így emlékszem – felsóhajtott: Istenem, egy hét alatt százötvenezer halott… Mert tényleg voltak ilyen híresztelések az áldozatok számáról. És simán elhitte az ember – legalábbis egy-két napig.

A Bizottságról szóló írásodban (Emlékek a Bizottság zenekarról) nagyon is pontosan mutattad fel rock and roll működési mechanizmusát, miközben a legritkább esetben beszélgettünk a popról, mindig azzal hárítottál, hogy nem értesz hozzá, és nem is kapott el téged… Amikor az összes osztálytársad P.Mobil-on csápolt, te mit csináltál? Asimovot olvastál a budaörsi házatok padlásszobájában?
Az ún. „csövesek” közé sose vágytam. Talán azért, mert a hetvenes évek végén jóformán kötelező volt hozzájuk tartoznia minden jóérzésű, egészséges, szabadságvágyó kamasznak. De legalábbis szimpatizálni. De én későn érő voltam, gimnazista koromban inkább tényleg Asimov… meg Lem, meg Dosztojevszkij. Semmi szabadságvágy (na jó, egy kicsi), semmi hatvanas évek-nosztalgia. Inkább az ötvenes évek rock and rollját szerettem, és amikor a Hungária együttes ilyen jelmezekben tűnt fel ’80-ban, boldog lettem. Miközben azért vártam, hogy eljön az én időm: rendületlenül vártam tovább a Bizottságot, az Európa Kiadót meg a Kontroll Csoportot, amikről persze fogalmam se volt, hogy milyenek lesznek, meg mi lesz a nevük, csak éreztem, hogy el kell jönniük egyszer. Szóval az ún. „újhullámot” vártam, és aztán amikor el is jött a nyolcvanas évek legelején, az sokáig meg is felelt nekem. Azt pedig máig is a sors (vagy a történelem) fintorának érzem, hogy ezek a tündökletes tehetségű zenekarok miért lettek elfelejtve, miközben hozzájuk képest gagyi zenészek gigasztárok lettek, és maradtak mind a mai napig.

Fotó: Horváth Péter Gyula

A Hángérien! Hálfprájz! című szöveged részint 1989 nyarán, a dél-franciaországi Larzac-fennsíkon egy ún. alternatív tábori élményedről szól… Ebben az esszében említed, hogy a nyolcvanas évek második felében a könnygáz miatt kivetted a kontaktlencsédet, ha tüntetésre mentél, de egy idő után már nem. 1987-1988 körül már lehetett érezni, hogy ezt az egészet senki nem veszi olyan komolyan?
Még ma se értem, hogy a rendszerváltás nevű világtörténelmi esemény hogy bírt itthon vér nélkül végbemenni. Belegondolva abba, hogy tízmilliók haltak bele a különféle szocializmusok megszületésébe-létezésébe, egyszerűen rejtély, hogy a kimúlásuk (abban a formájukban legalábbis majdnem mind kimúltak) hogy mehetett végbe ennyire simán. Ha jól emlékszem, ’87 elejétől a tévé műsorzáráskor leadta a Himnuszt. Ez egy apróság a sok közül, amikből érződött, hogy most már valami máshogy van. És volt egy fura kettős érzés azokban az években: egyfelől valahogy lehetett érezni, hogy nem véres idők jönnek (a kontaktlencsét tényleg kivettem, de azért valószínűbb volt, hogy nem fognak verni), de másfelől állandóan ott volt az az érzés is, hogy azért ezt így nem fogják hagyni. Szóval hogy előbb-utóbb úgyis jön a visszarendeződés, mert a szocialista rendszer az már csak ilyen: ötvenhatos forradalomra szovjet támadás, lengyel sztrájkra szükségállapot, stb. Ha valamit biztosan éreztem ’87-88 körül, az annyi volt, hogy jobban kéne félnem, és nem félek jobban. Talán az ilyen érzést szokás reménynek nevezni.

Fotó: Horváth Péter Gyula

2005-ben írtad elhíresült, a Holmiban megjelent Komp-ország, a hídról című esszédet, ami kikerült az irodalom szűk levegőjű közegéből, ügy lett belőle. Mi az, amit 2017-ben már másképp fogalmaztál volna meg?
A Komp-ország-esszé Ady Endréről szólt (természetesen), de az volt a felvetésem, hogy vajon mi az, ami 2005-ben a fiatalokat meg tudja tartani Magyarországon és Magyarországnak, mit tud adni ezért ez az ország, ez a nemzet, ez a kultúra (például Adyt magát), mi az, ami miatt megéri magyarnak maradni. Nem sokkal azelőtt léptünk be az Unióba, és már érződött, hogy komoly kivándorlás kezdődhet. 2005 óta sok minden történt: tényleg megindult a kivándorlás, rendesen egymás torkának estek a magyarok, volt világgazdasági válság, lett ISIS, migráció, elkezdtek kihalni a hatvannyolcasok, lett facebook, önként adjuk fel a szabadságunk fikcióját is politikának, cégeknek, világhálónak… nem sorolom. Rengeteg minden történt azóta. De az Ady-esszéhez nem nyúltam hozzá most, mert a Lúdbőr többi esszéjében bőven van szó 2005 óta történt dolgokról.      

Kemény István Lúdbőr című kötetének borítója. A képet Bartis Attila készítette 1989. október 23-án, a Parlament lépcsőjén, a köztársaság kikiáltása után fél órával. A fotón Kun Árpád, Szirmay Ágnes, Kemény István és Poós Zoltán látható.

A Mikor volt 1912? című szövegben olvasható: „Ernst Múzeum… Sokáig ENSZ-múzeumnak értettem….” Régi korosztályi játék: te mit értettél, hallottál félre? Az ENSZ múzeumon kívül voltak még más félrehallott szavak, mondatok, amik később kerültek csak a helyükre?
Ezer ilyen van, persze most egy se jut eszembe… Na egy közepes példa: a humusz. Nagyon szeretem, ezt eszem a török büfében, de képtelen vagyok elfelejteni azt az érzést, hogy igazából nem is csicseriborsókrémet eszem, hanem termékeny feketeföldet (nevet).

Az Ilyenkor, augusztusban című esszédben felidézed édesapád egyik második világháborús emlékét. Erről jut eszembe: már több, mint tíz éve, hogy érlelődik benned egy háborús/ ostromregény, vagy: családregény, ha úgy tetszik… Hogy áll ez? Nagyon kevés magyar regény foglalkozik Budapest ostromával, nem csoda, ha várnánk erről a témáról egy ún. nagyregényt…. Szóval, hogy áll?
Ebből a családregényből sok minden meg van írva, de sokkal több, ami nincs. Készülget, de folyton félre kell raknom valamiért. (Általában megélhetési okokból.) Sok téma kerülne elő benne, Budapest ostroma egy ezek közül. De alapvetően a mából és a mához fog beszélni.

Fotó: Horváth Péter Gyula

Ugyanebben a szövegben írod: édesapádat “Egy kézikocsiban tologatták Buda romjai között majdnem egy évig. De aztán ez is elmúlt, mégpedig a gellérthegyi pálos kolostor sziklakápolnájában, csoda folytán. Apám kimászott a kézikocsiból, és újra járt.” Ugyanitt házasodtál 1990 őszén. Nyilván szimbolikus volt a helyszínválasztás. Voltak-e még hasonló erejű szimbolikus motívumok az életedben?
Ha az ember nosztalgiaképes (tehát kb. hároméves korától), akkor állandóan szimbolikus motívumokat talál az életében. Sok ilyen van az én életemben is, például nemrég ott voltam nézőként egy menő pódiumbeszélgetésen, amit egy menő női portál rendezett egy menő kocsmában, menő beszélgetőpartnerekkel (egyikük az egyik lányom volt). Kezdettől tudtam, hogy hol vagyok, de mégis odabent döbbentem rá, hogy ez tényleg a bölcsészkar tornaterme, ahova sok éven át jártunk focizni. Csak már nem az épületből nyílik, hanem a Március 15. térről kell bejönni. Az egész event alatt végig azt saccolgattam, hogy hol is volt itt a koszos kis öltöző a portól homályos ablakaival. Közel tíz évig volt közöm ehhez az épülethez, itt voltam bölcsész. Igen, ez szimbolikus: máshonnan lépek be a saját életembe, és mást találok benne… Hogy ne menjünk túl messze innen, és hogy egy családtörténeti szimbólumot is mondjak: a Tabán. A Duna túlsó oldalán a Tabánban meg tudnám találni azt a négyzetmétert, ahol a dédapám az öregkorát töltötte: az ezerkilencszázhúszas években ott ült az ágy szélén és pipázott. Pedig már kilencven éve park van a dédszüleim házának a helyén, fű, fa, virág.    

Az ügynöklistáról is szóló írásod (Lista) végén két dátum szerepel: 2009-2016. Valószínűleg hozzáírtál, átírtad az eredetit 2016-ban. Ha igen, miért? 
A lényeghez nem tettem hozzá semmit, és el se vettem belőle. Pont ugyanarról szól a Lista, mint eredetileg, vagyis 2009-ben, de muszáj volt kijavítani ’16-ban, mert sok rossz mondatot hagytam benne annak idején. Kidobni viszont nem akartam az esszékönyvből, mert fontosnak éreztem. Ezért odaírtam alá a 2016-os dátumot is, hogy jelezzem, belenyúltam a szövegbe. Van még jó pár javított írás a Lúdbőrben, de főszabályként igyekeztem a lehető legkevesebbet javítani.   

Fotó: Horváth Péter Gyula

A mondatok pontosságáról szóló tíz éve írt Lazán és könnyedén című szövegben idézel egy meg nem nevezett baloldali lapból: „Felidézi a magyarországi zsidótörvényeket, azt, hogy Eichmann és pribékjei felügyelete alatt a magyar hatóságok két hónap alatt 437 ezer zsidót deportáltak Auschwitzba, s több mint 560 ezer zsidót öltek meg.” A mondat második fele nem kevesebbet állít, mint hogy a magyar hatóságok két hónap alatt, közvetve vagy közvetlenül legkevesebb 997 ezer zsidót öltek meg, és ebből legalább 560 ezret saját kezűleg.” Nem hajolsz el a kényes témák elől, és persze mi más is lenne egy írás tétje… Volt-e olyan téma, aminek nem mertél nekiszaladni, vagy nekiszaladtál, de aztán mégis megtorpantál?
A Lúdbőr utolsó fejezete ötvenegy kicsi esszé. Ezek vadonatújak. Kimondottan ebbe a könyvbe írtam őket. Több olyan „kényes témát” vettem be közéjük, amit sokáig halogattam. Például a Kommunista kiáltványt, mert úgy érzem, hogy a kommunisták (hiába nem szeretem őket) amikor hatalmon voltak, többet tettek az egyenlőségért, mint a demokratikus nyugat (ami meg a szabadságért tett többet). És hogy a rendszerváltás óta eltelt időben a győztes szabadság felfalta a vesztes egyenlőséget. És hogy emiatt annyi egyenlőtlenség, annyi frusztráció halmozódott fel világszerte, hogy ma isszuk ennek a levét. Egy másik kényes téma az utolsó fejezetből: a győztes tények és a lúzer tények. A lúzer tények olyan tények, amik hiába tények, valahogy mindig akad náluk menőbb téma. Túl kényesek, túl rázósak politikailag, valahogy soha nem aktuálisak per pillanat, és az ember végül mégis mindig a győztes tényekkel foglalkozik. És jön a gyávaság- és lustaságfaktor, a halogatás, hogy majd egyszer azért a lúzer tény is sorra kerül. Így halogattam sokáig a szovjet kommunizmus bűnösségének a témáját, de végül Venyegyikt Jerofejev Moszkva, Petuskija  kapcsán mégiscsak írtam róla. A sztálini pokol egy lúzer tény, mert úgy fog feledésbe merülni, hogy mire beszélni lehetett róla, kihaltak, akiket érintett. Vagy ilyen a magyar ötvenhat: mire történelem lett belőle, a világ a napsugaras prágai hatvannyolcat jegyezte meg (úgy-ahogy). Az lett a győztes tény. És hogy kicsit közelebb hozzam a problémát a mához, három mondatot idéznék saját magamtól: „Ezer lájk egy versen: győztes tény. Az, hogy a vers pocsék: lúzer tény. Ezer tegnapi lájk egyetlen mai lájkkal szemben: lúzer tény.” Az utóbbi években egyre inkább úgy érzem, hogy maga a történelem (nem az alter történelmekre gondolok, hanem a valódira) vált lúzer ténnyé, egy „kényes témává”, amiről nem nagyon illik beszélni, mert a győztes tény az örök jelen.

Vezető kép: Horváth Péter Gyula

2018-10-18T20:49:44+02:00 2017. április 24.|