Majdnem biztosak lehetünk benne, hogy Balatoni József, azaz Jocó bácsi a legtöbb internetes követővel bíró hazai történelemtanár. Jocó bácsi világa című könyvsorozatából már a második rész jelent meg, rendszersen publikál és előadásokat tart és rendületlenül jegyzi a tanár-diák sztorikat, amelyek facebook oldalán olvashatók. Jocó bácsi, aki nemrégiben jelentette meg Kamaszharc című szókimondóan szívhez szóló, tinédzserekről szóló regényét, most Gránit Oroszlán Példakép 2017 díjra is jelölték. Új könyvéről, a Kamaszharcról kérdeztük Balatoni József, Jocó bácsit.
L.T. 061.hu
Az új kötet, a Kamaszharc más, mint a korábbi írásaid. Míg azokban iskolai anekdotákat olvastunk, ezúttal azt írod, fikció, de azért ugye van némi valóságalapja?
Mint minden könyvnek, természetesen ennek is van valóságalapja, lehet, hogy helyenként kicsit több mint A Gyűrűk Urának. Ebben benne van az elmúlt 15 évem, az összes ember, akivel találkoztam, az összes esemény, ami megtörtént velem, a barátaimmal vagy a diákjaimmal. Szóval ha így nézzük, akkor van. Amúgy meg egy fikciós regény, hisz egy emberrel ennyi minden nem történt meg.
Mennyi a kötet sztorijából a te történeted és mennyire táplálkozik a tanárként megélt élményeidből?
Próbálom ezt így mérlegre tenni, bár ez sosem könnyű. Bőven van a diákjaim sztorijaiból, néhány a saját életemből, és sok, amit én találtam ki. Nagyon érdekes egyvelege lett ez a valóságnak és a fikciónak, néha már magam sem tudtam, hogy ezt az élet írta általam, vagy én magam találtam ki.
Milyen volt a te kamaszharcod? Emlékszel még?
Nekem egy nagyon színes és intenzív kamaszkorom volt, amire tisztán emlékszem. Hihetetlen magasságokat és mélységeket éltem meg. Szerintem egyáltalán nem voltam könnyű kamasz, állandóan kerestem a helyemet, az utamat. Folyamatosan lázadtam az iskola, a tanáraim, a szüleim, szóval az egész világ ellen. És minden érzést maximálisan megéltem: halálosan voltam szerelmes és halálosan voltam csalódott. Néha pedig ezek percenként változtak. Talán a kamaszkorom még mindig nem teljesen ért véget, de szerintem már nem is fog.
Balatoni József, “Jocó bácsi” (Jaffa kiadó)
Mennyi maradt meg benned már az egykori kamasz Jocóból? Egyáltalán, mit gondolsz: Kell, hogy megőrizzünk valamit ebből a nehéz korszakból, vagy jobb ha gyorsan „kinőjük” és elfelejtjük az egészet?
Szerencsére elég sok megmaradt belőle: még mindig ugyanúgy lázadok, de ma már sokkal tudatosabban, sokkal jobban óvva magamat. Az érzelmeimet mind a mai napig nagyon megélem, legyen az öröm vagy éppen bánat. Szerintem fontos, hogy felnőttként megéljük ezeket és megtartsuk a gyermeki és a kamasz énünket is, hisz az a hév és vehemencia visz minket előre. Máskülönben sokszor befásult és megkeseredett felnőtt lennék, mint amilyen Horolovszky Tamás is.
A könyvben előkerül egy évtizedekkel korábbi napló, melynek immár felnőtt írója szembesül kamaszkori önmagával. Szerinted mi a legfontosabb, amit megtanulhatunk kamaszkori énünktől, vagy akár kamasz gyermekünktől/tanítványunktól?
Szerintem a feltétlen szeretet és a szókimondó őszinteség. Ők még elfogadóak, befogadóak és mindent kimondanak, amit éreznek, gondolnak. Nem foglalkoznak a megfelelési kényszerrel, amit a társadalmi konvenciók támasztanak elénk. Talán ezért sem nőttem fel igazán, hogy ezt megőrizzem.
Hozzád ki áll közelebb, a felnőtt vagy a kamasz főhős?
Mindkettő közel áll hozzám valamiért. Tamás a megélt csalódásokban hasonlít rám, meg persze életkorban van közelebb. Hori pedig a habitusában, a temperamentumában és a világmegváltó terveiben áll közel hozzám. Igazából egy kicsit mindkettő én vagyok és egy kicsit egyik sem.
Jocó Bácsi könyve, a Kamaszharc
Írtál naplót, amit évekkel, évtizedekkel később olvastál el? Ha igen, milyen élmény volt?
Miután elkezdtem a Kamaszharcot, előkerült az én 17 éves koromban írt naplóm, amit 8 hónap után, egy bejegyzés közben abbahagytam és soha többé nem folytattam. Az okát nem tudom, miért maradt el, hisz addig minden gondolatomat, élményemet leírtam. Érdekes volt visszaolvasni, miken gondolkodtam, milyen témákon kattogott az eszem és miként vélekedtem az életről, a világból. Szerintem mindenkinek szembesülnie kellene kicsit magával, többek között ezért is született a Kamaszharc.
Nagyon másak a mai kamaszok, mint mondjuk a te korosztályod másfél-két évtizeddel ezelőtt? Vagy csak a „körítés” változik, a lényeg és a lényegi kérdések megmaradtak?
Szerintem ma sokkal nehezebb nekik, mint nekünk volt. A világ felgyorsult, sokkal többi inger, és ez által sokkal több elvárás éri őket, aminek próbálnak megfelelni. Nem magamutogatásból töltenek rengeteg képet az instára, hanem azért, mert vágynak a figyelemre, a visszajelzésekre, és ez által talán a szeretetre is. Nagyon kevés esélyük van arra, hogy legyen jövőképük, hisz minden annyira intenzíven változik, hogy esély sincs arra, hogy kialakuljon. Ha viszont a gondolataikat nézzük, a problémáikat, akkor szerintem lényegében nem változott: ugyanazok a témák foglalkoztatják őket, mint minket, ebben nincs változás.
Kamaszoknak vagy felnőtteknek szól inkább a könyv?
Szerintem mindkettőnek. A kamasznak azért, mert ebből érezheti, hogy nincs egyedül azokkal a problémákkal, gondolatokkal, amikről azt hiszi, hogy ez csak vele fordul elő, csak az ő hatalmas problémája ez. Másrészt pedig a felnőtt Tamás sokszor tanácsokkal látja el gondolatban Horit, amiből egy kamasz srác talán jobban és több dolgot érthet meg önmagával kapcsolatban. Lányoknak azért ajánlanám, mert így kicsit talán közelebb kerülnek ahhoz, hogy valamennyire megértsék a fiúkat. Felnőtteknek pedig azért ajánlom, mert olvasás közben újra átélheti a kamaszkorát, elgondolkodhat, vagy akár arcul is csaphatja az, hogy mennyire más az élete, mint akkor képzelte. Mindegyikre érkezett már visszajelzés az olvasóktól, ami nagyon jó dolog. Másrészt pedig talán segít megérteni a kamaszokat, a gyereküket, mert sajnos sokan felnőttként már teljesen elfelejtik, milyen is kamasznak lenni.
Fotó: Horváth Péter Gyula
A könyv alcíme, Találkozás egy fiatalemberrel – ami ugye Karinthyra, a korosztályi besorolás pedig 13 és háromnegyed év, ami SueTownsend Adrian Mole regényére utal. Építettél ezekre az írásokra vagy csak utólag tűntek fel a véletlen egybeesések?
Magukra a konkrét írásokra nem építettem. Az Adrian Mole sorozatot még kamaszként olvastam, így nem tudnám megmondani, hogy mennyire játszott szerepet az írás során. A műfaj hasonló, de a két könyv teljesen más. A Karinthyra való utalás meg inkább a műfej megteremtése miatt jelenik meg, hisz a gondolati párbeszédet, az önmagunkkal való találkozás műfaját ő teremtette meg, amit én felhasználtam a regényemben. Szóval nem véletlen egybeesés, de nem is e könyvek felhasználása a Kamaszharc.
Mit szólnak a diákjaid a könyvhöz és hogy vélekednek a kollégák?
Örülnek a sikereknek, ezerrel olvassák a könyvet, és folyamatosan adnak róla visszajelzéseket. Jó látni, ahogy elgondolkodnak, felnevetnek, megrökönyödnek. Az egyik diákom így foglalta össze: „Nah, b*****, ez megosztó lesz!” Azt hiszem, ennél erősebb és több visszajelzés nem is kell.
Hogy érzed, megváltozott az életed a népszerűség nyomán? Maradhat még egyszerű történelemtanár, aki ilyen sokat szerepel a médiában?
Persze, az ember élete megváltozik, ha ismert lesz: megismerik az utcán, egyre több helyre hívják. A Jocó bácsi világa oldalon lassan közel 34.000 követő van, ami számomra is egy döbbenetes szám. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem esik ez jól és nem élvezem. De azt gondolom, engem, mint Jocó bácsit, a történelemtanárt nem ez határoz meg. Én minden reggel ugyanúgy, ugyanolyan lelkesedéssel megyek be tanítani, mint eddig. Az iskolában én nem az ismert ember vagyok, az író, a szerző, a blogger, hanem Jocó a kolléga, az osztályfőnök, a tanár. És ez szerintem így van ez jól.
Jocó bácsi történetei sosem fogynak el? Készül már az újabb kötet?
A gyerekek naponta szolgáltatnak újabb és újabb történeteket és bennem is rengeteg gondolat fogalmazódik meg, úgyhogy úgy tűnik, kifogyhatatlan a dolog. Hát, két év alatt három könyvet írtam, adtunk ki, úgyhogy most szeretnék egy kicsit pihenni. Persze, terveim és ötleteim vannak, de most a már meglévőkön van a fókusz. Néha meg kell állni, elismerni és kiélvezni azt, ami van, és nem folyton előre rohanni. Annyit azért garantálhatok, hogy lesz újabb könyv: hogy ez egy újabb regény, vagy épp a Jocó bácsi világa sorozat harmadik kötete, hogy ez egy vagy tíz év múlva, az még a jövő zenéje…
vezető kép: Horváth Péter Gyula