“Hidakat tudunk építeni a zenészek stílusai között” – Interjú Delov Jávorral

Különleges koncertre készül a Random Trip az év végén a Várkert Bazárban. A Tabán a házban elnevezésű eseményen a hőskorszakba, a hetvenes évek zenei forradalmának közepébe repíti majd el a közönséget az improvizációs csapat olyan legendák – Tátrai Tibor, Solti János – segítségével, akik maguk is aktív részesei voltak ennek a korszaknak. Delov Jávorral, a Random Trip vezetőjével többek között arról beszélgettünk, miért elfogult, ha a hetvenes évekről van szó, és hogy mit jelent neki az Artisjus Év Produkciója díj.

MÉNES MÁRTA – 061.hu

A hőskorszak sokaknak egyfajta zenei origó. Neked az-e, és ha igen, miért?
Nekem abszolút, de én elfogult vagyok, már csak azért is, mert több olyan kedvenc zenekarom van, amely a ’70-es évek elején indult. Ez egy olyan minta előttem és sok zenésztársam előtt is, amely nagyban hozzájárult ahhoz, hogy ezt a pályát válasszuk. Az már más kérdés, hogy időközben megváltoztak a dolgok, és körülöttünk a zenei stílusok is. A 2020-as évektől értelemszerűen nem lehet elvárni ugyanazt, mint a ’70-es évektől. Ellenben egy-két olyan fontos filozófiát a zászlónkra tudunk tűzni, mint a zenei értelemben vett színesség, az egymás iránti nyitottság, az elfogadás. Nincs jobb vagy rosszabb stílus, vagy előadó, tényleg csak a zene létezik, és ez közöttünk a kapocs.

Egyszer a Tátrai Tibor fogalmazott úgy, hogy neki szakrális élmény volt föltenni egy Jimi Hendrix, vagy egy Pink Floyd lemezt. Neked van olyan a hőskorszak albumai közül, ami újra és újra ilyen élményt jelent? És maradjunk hazai pályán.
Fogós a kérdés, mert most hirtelen külföldi előadókban kezdtem el gondolkodni. Nekem a Queen az egyik legmeghatározóbb, számomra legkedvesebb zenekar. Ha a ’70-es évekből ki kellene emelnem egy albumot, aminek a hallgatása egészen meghatározó élmény volt, akkor az az 1973-as Sheer Heart Attack lenne. Ez egy olyan album, ami továbbviszi a beatles-i hagyományokat, a nagy ívben gondolkodást, a sokszínűséget, csak egy sajátos kameraállásból. A magyar lemezek közül pedig az LGT Lokomotiv GT V. és a Zene – Mindenki másképp csinálja címet viselő albumai jelentenek szakrális élményt. 

Itt lesz veletek Solti János, az LGT legendás dobosa, Tátrai Tibusz, Vitáris Iván, de hogyan illik bele ebbe a sajátosan magyar hangulatba a Parov Stelar volt énekesnője, Lylit?
Nagyon sokan egy konkrét előadó miatt jönnek el a Random Trip koncertekre, és szerettem volna megmutatni ezeknek az embereknek, hogy a meglepetés erejével hatva igenis tudunk olyan dolgot mutatni nekik zeneileg, amire nem számítanak. De ettől még tetszhet nekik, mert lehet úgy is gitározni, hogy az ember egymaga építi fel akár a komplett dalt a szinti basszustól kezdve a billentyűszólamokon át a gitárig. Sőt, a dobot is fel lehet úgy építeni beatboxolás segítségével, hogy egy személyben tud megszólaltatni egy komplett zenekart, pl. Nagy Kristóf (Seven Seconds In The Future). Ez egy fantasztikus párosítás lesz, mert a mai nagyon modern, naprakész muzsikálás, élőzenélés az ő esetében adott lesz és erre nagyon könnyen rá tud majd csatlakozni Lylit (ex-Parov Stelar) is. 

A zene egy univerzális nyelv, de igazából energiákról beszélgetünk, így azt gondolom, hogy Tátrai Tibornak és a Parov Stelar énekesnőjének nem lesz nehéz egymásra találnia. Ahogy korábban is bebizonyosodott, hogy Tátrai Tibornak nem volt nehéz mondjuk Fábián Julival sem együtt zenélni. És ez nem azt jelentette, hogy jazz számokat kezdett el gitározni, és azt sem jelenti, hogy Juli egész este bluesokat, vagy rock számokat énekelt, hanem egyszerűen megvolt a kémia, a közös nyelv, a zene nyelve, ami teljesen természetessé tette számukra, hogy abban a közegben ki tudnak bontakozni.

Mindezt úgy, hogy saját magukat képviselve, de mégis valami új és unikális dolgot tudtak velünk együtt átadni a közönségnek.

Amikor ekkora ikonokkal állsz egy színpadon, tudsz kollégaként tekinteni rájuk?
Nehéz kérdés, mert ha valakit rettenetesen tisztelek, akkor talán túl alázatos is vagyok. Ennek eredményeképp lehet, hogy még jobban a háttérbe szorulok. De ilyenkor mindig azt kell szem előtt tartanom, hogy mi a szerepem ebben a projektben. Sokszor kérdezik, hogy miért nem volt dobszóló, vagy miért nem doboltam többet. Mert nekem nem ez a feladatom. A túlzás egyik irányban sem jó. A Random Trip nem arról szól, ki hogyan tud külön-külön zenélni. Igaz, hogy vannak szólók, és ott egy kicsit jobban fókuszba tudnak kerülni a zenészek, de alapvetően arra koncentrálunk, hogy felépítsünk egy dalt közösen. A dobosnak megvan a feladata – ha az adott pillanatban a szünetnek mint zenei eszköznek van szerepe, akkor az a legjobb döntés.

Az a feladatom, hogy a lehető legjobb pillanatnyi döntéseket hozzam meg ebben a zenei társasjátékban, és ne maradhasson arra idő, hogy azon izguljak, hogy Tátrai Tibor gitározik előttem, vagy mondjuk Solti János dobszólójára kell válaszolnom.

Próbálom az adott zenei hangulatot egyrészt fenntartani, másrészt tovább passzolni, mint egy labdát. Aztán remélem, hogy majd valaki le fogja csapni, aztán továbbdobni.

Dobosokat nem szoktál meghívni, lévén, hogy te is az vagy. Solti Jánossal mire készültök? Lesz például dobpárbaj?
Tervezem és beszéltünk is erről, ez még aznap el fog dőlni. Nyilván mindenki pillanatnyi hangulatától függ. Én nagyon örülnék neki, és megtisztelő lenne. Egy olyan emberről beszélünk, aki több, mint ötszáz lemezen dobolt. Ez egy őrületesen nagy szám, ami egyrészt jól reprezentálja azt, hogyan gondoltak egy zenészre a ’70-es, ’80-as, ’90-es években. Nyilván mások voltak a szokások, nem otthon, egy házi stúdióban raktak össze egyébként tök jól megszólaló dalokat, hanem tényleg a humán faktorra volt szükség olyan formán, hogy el kellett menni a stúdióba, és teljesen mindegy volt, hogy milyen stílusú lemez készült, és milyen előadóval, a megbízható, stabil alap mindig kellett. A nagyon zenei lüktetés tulajdonképpen mindig is a legfontosabbika volt a minőségi magyar popzenének, és ebben szerintem példaértékű, amit Solti János letett az asztalra. Akár a Locomotiv GT-ről, akár a Hobo Blues Bandről, akár a Tátrai Bandről, akár a Magyar Atomról, akár a Katona Klári albumokról beszélünk. Számomra ő a magyar Steve Gadd, mert ő is egy olyan figura, akit a Bee Gees, Chick Corea, és Pavarotti mögött is hallhatunk játszani. Engem zenészként nagyon vonz, hogy ennyire flexibilis tudjon lenni az ember, ennyire sokféle zenében tudjon részt venni és helytállni. A dob alapvetően egy kísérő hangszer, szupportív feladata van, tehát nekünk mindig az lesz a célunk, hogy valahogy kiszolgáljuk az adott előadót, főhőst, énekest, repertoárt.

Fotók: Horváth Péter Gyula