Száz éve, 1919. június 20-án halt meg Csontváry Kosztka Tivadar, “a Napút festője”. A pályáját patikusként kezdő festőgéniusz nem tartozott egyetlen korabeli irányzathoz sem, monumentális festményei nem arattak nagy sikert, zsenialitását csak halála után évtizedekkel kezdték felismerni. Újrafelfedezése ma sem zökkenőmentes, ám a művészetét övező csodálat egyre nagyobb méreteket ölt: 2015-ben, a várbeli Honvéd Főparancsnokság épületében rendezett nagy Csontváry-kiállítást több mint százezren tekintették meg. Halálának 100. évfordulóján, ma 5 órakor centenáriumi megemlékezést tartanak a festő síremlékénél a Fiumei úti temetőben, ahol Sinkovits Vitay András és Tolcsvay Béla közreműködése mellett beszédet mond Waszlavik László Csontváry-kutató és Balázs Sándor művészeti író.
061.hu
Kosztka-Mihály Tivadar néven a felvidéki Kisszebenben (ma Sabinov, Szlovákia) született 1853. július 5-én, egy lengyel felmenőkkel rendelkező gyógyszerész fiaként. A Kosztka a szláv nyelvekben csontot jelent, innen ered festői neve, amit következetesen csak 1900-tól használt. Az Ungváron letett érettségi után Eperjesen kereskedősegéd, majd édesapja patikájában gyógyszerészgyakornok volt. A budapesti tudományegyetemen gyógyszerész oklevelet szerzett, közben az orvosi és a jogi karon is folytatott tanulmányokat. Még egyetemi tanulmányai alatt, önkéntesként vett részt az 1879-es szegedi árvíz mentési munkálataiban, itt szerzett megbetegedése miatt tért vissza Iglóra, a Kárpátok vidékére patikusnak.
1880. október 13-án égi szózat (valószínűleg hallucináció) azt közölte vele: “Te leszel a világ legnagyobb napút festője. Nagyobb Raffaelnél.” Az élmény hatására megtekintette Raffaello képeit és úgy érezte, képes azok túlhaladására. Több mint egy évtizeden át elhivatottan készült a művészi pályára, közben a Losonc melletti Gál községben patikusként dolgozott. Amikor úgy látta, hogy művészi pályafutásához elegendő pénzt gyűjtött, bérbe adta gyógyszertárát és megkezdte utazásait. Hollósy Simon müncheni iskolájában kezdett el tanulni, majd Karlsruhéban, Párizsban a Julian Akadémián, és még inkább a múzeumokban, kiállítótermekben képezte magát. 1896-tól egyedül a természetet vallotta mesterének “költői kiegészítésekkel”, mint ezt írásaiban kifejtette. A következő időszakban hátára szíjazott ládájával járta a világot és állandóan festett.
Csontváry Kosztka Tivadar életmű-kiállítás a volt Honvéd Főparancsnokágon (2015)
Első jelentős művének a Vihar a Nagy Hortobágyon (1903) című festményét tekintette. Mindig és mindenütt fény- és színélményeket keresett, pontosan megfigyelte a tájakra legjobban jellemző színeket. A jeruzsálemi Panaszfal (1904) megfestése után kezdett a Nagy-Tarpataki vízesés (1905) megörökítéséhez, Athénban alkotta a Kocsizás Athénban újholdnál című képét, 1904-1905-ben festette A taorminai görög színház romjai című vásznát. Közel-keleti útja során, Kairóban a naplementét tanulmányozva rátalált a “színek világításbeli fokozatainak” törvényeire, sajátosan értelmezett plein air megoldására, amelyet “Napút festészetnek” nevezett. (Ezzel arra utalt, hogy képein nagy hangsúlyt fektetett a napszakok színvilágának érzékeltetésére.)
1906-ban festette a fő művének érzett, legnagyobb méretű (majdnem 7×4 méteres) vásznát, amelynek a Naptemplom Baalbekben címet adta. Rockenbauer Pál így írt róla: “…és megfestette a világnak méreteiben egyik legnagyobb, saját, mindinkább befelé forduló értékítéletében pedig a világ legnagyobb festményét, melynek bizarrnak tetsző, addig sohasem látott színei annyi vitára és gúnyra adtak alkalmat itthon. Pedig ezek a színek ott vannak a Libanon rózsásba látszó hegyláncán, az alkonyat felé kocogó Napnak az égre varázsolt színjátékában.”
Műveit először 1905-ben Budapesten, majd 1907-ben Párizsban állította ki. Miután elkészültek cédrus-képei – talán legismertebb műve, a Magányos cédrus és a Zarándoklat a cédrushoz – újabb budapesti kiállítást rendezett 1908-ban. Az excentrikus festő alkotásait azonban idehaza gúny és értetlenség fogadta, így utolsó képét, a Tengerparti sétalovaglást teljesen be sem fejezve 1909-ben felhagyott a festéssel. Az ecset helyett ezután a tollat forgatta, műveiben (Energia és művészet. A kultúrember tévedése,1912; A lángész. Ki lehet és ki nem lehet zseni, 1913) igazát bizonygatta, memorandumokkal bombázta a minisztériumokat. Sokan elmebajosnak tartották, de valószínű, hogy inkább naiv, különc és hóbortos ember volt. 1913-14 telén súlyosbodó betegsége miatt visszavonult Fehérvári úti (ma Bartók Béla út) műtermébe. Egészségi állapota folyamatosan romlott, 1916-ban jelen volt ugyan az utolsó magyar király, IV. Károly koronázásán, de egészségi állapota miatt nem tudta végignézni, így megfesteni sem az eseményt. 1919. június 20-án teljesen elszegényedve halt meg a budapesti Új Szent János Kórházban. Sírja az Óbudai temetőben volt, de a harmincéves megváltási idő lejárta után exhumálták és közös sírba helyezték hamvait, a Fiumei úti Nemzeti sírkertben csak síremléke áll.
Római híd Mosztarban (1903)
Képei minden bizonnyal elvesztek volna, mert örökösei a rendkívül jó minőségű belga vásznakat anyagárban kocsiponyvaként szándékozták elárverezni fuvarosoknak. A fiatal építész Gerlóczy Gedeon felismerte jelentőségüket és az utolsó pillanatban, 1919 őszén felvásárolta őket. Gerlóczy rendkívül sokat tett Csontváry elismertetéséért, a gyűjteményében levő képekből jött létre 1973-ban a Csontváry Múzeum Pécsett. 2015-ben a budai Várban rendeztek monumentális kiállítást az életműből, csaknem száz festményt és grafikát bemutatva. Képei csak ritkán kerülnek értékesítésre, 2012-ben a Traui tájkép naplemente idején című festménye 240 millió forintos áron kelt el, magyar árverésen műtárgyért ennél többet még nem fizettek. 2017-ben a művész elveszettnek hitt képe, az Olasz halász 140 millió forintos áron cserélt gazdát.
Csontváry nem tartozott egyetlen korabeli irányzathoz sem. Csak nemrégiben sikerült tudományos módszerekkel kimutatni, hogy gyógyszerészeti tanulmányait leleményesen felhasználva maga keverte festékeit. Az anilin alapú színezékkel volt képes a nap prizma által felbontott fehér fényének spektrális színeit leképezni, amelyek a kiegészítő színekkel együtt adják a napút színeket. “Megtalálta a napút színeket: világító sárgát, lángoló pirosat, fájdalmas rózsaszínt, borzongató kéket. Csontváry Kosztka Tivadar birodalmában tombol a napfény” – írta Szigethy Gábor Csontváry önéletrajzi könyvének előszavában.
Hét ritkán látható Csontváry-festmény Pécsett
Tárlatvezetésekkel, műhelyfoglalkozásokkal, előadásokkal és hét ritkán látható, a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményéből származó Csontváry-festménnyel várja a közönséget június 22-én a múzeumok éjszakája Pécsett. A Modern Magyar Képtárban nyílik meg Az Ablaknál ülő nő és a Festőlegény – Selmecbánya és tengerparti városok látképével című kiállítás, amelyhez kapcsolódóan műhelyfoglalkozásokkal, tárlatvezetésekkel is készül a Janus Pannonius Múzeum. A Csontváry Múzeumban az udvarban a Napszínező műhelyfoglalkozás keretében Csontváry alkotói korszakának csúcsán elért “napút” színeket idézik meg színkör pörgetővel, térbeli képeslapot, homokképet, origamilepkéket készítenek. Az épületben tárlatvezetések mellett Ancil Anita és zongorista növendékei adnak interaktív koncertet.