Nagy várakozás előzte meg a Kolozsvári Állami Magyar Színház Hamletjét a Nemzeti Színházban, nemcsak azért, mert ez az előadás nyitotta a VIII. Madách Nemzetközi Színházi Találkozót, és mert kíváncsiak voltunk, hogy Tompa Gábor negyedszer mit hoz ki a Shakespeare-drámából, hanem mert a kolozsvári színigazgató a Junior Prima-díjas Vecsei H. Miklósra bízta a főszerepet, ezzel új, friss dimenziót adva a drámairodalom egyik legjelentősebb művének. Habár ötletekből nincs hiány az előadásban, az erősen stilizált díszlet, a kissé fantáziátlan jelmezek, a hatásos, de bántóan éles, már-már fülsüketítő hangeffektek, túljáratott techno-betétek és az Arany János-i szöveg egyszerűen nem kerülnek egymással harmóniába. A színészi játékra nem lehet panaszunk, az élményt azonban felülírja a rendezői “túlakarás”, ez pedig inkább a diszkomfort érzetét, semmint a gördülékeny befogadást eredményezi. Kritika.

MM – 061.hu

Tompa Gábor negyedszer rendez Hamletet – az elsőt 1986-ban Kolozsváron Héjja Sándorral a főszerepben. Ez az előadás erősen politikus volt, a rendszerről, az egyén és hatalom viszonyáról beszélt. Többször le is tiltották, ideológiai főpróbákon kellett átmennie ahhoz, hogy engedélyezzék. A ’90-es években a Román Nemzeti Színháznak is rendezett egyet, és Glasgowban is volt egy Hamlet-előadása.

A mostani rendezés origóját azok a fiatalok, mondjuk úgy, neoaszkéták adják, akik egyfajta kivezetést keresnek a manipulált, digitalizált, a média és a politika által uralt világból. Akiket nem a pénz vagy a hatalom érdekel, hanem az emberi értékek megőrzése, az igazság keresése. Akik, ha kell, az árral szemben mennek, nem félnek szembefordulni a rendszerrel. Tompa szerint vannak ilyen fiatalok. Például Vecsei H. Miklós, akire bátran rábízta a főszerepet. Ő az, akiben meglátta a gondolkodó, a szellemi örökséget továbbvivő, hagyományaihoz kötődő ifjút. 

Vecsei kétségkívül jó választás volt – egy bátor, igazságosabb világrend megteremtéséért küzdő Hamletet látunk benne, aki tükröt tart az emberi gyarlóságnak, aki megvetéssel, máskor iróniával szemléli a világot, annak minden rezdülését kihegyezett figyelemmel kísérve. Ophelia (Tőtszegi Zsuzsa) karakterén módosítottak, a második felvonásban gömbölyödő hassal jelenik meg, gyermeket vár, ezzel talán a halálhoz való kötődését kívánják ellensúlyozni. Emellett a darabban Ophelia nem önkezével vet véget életének, hanem a király emberei, Rosencrantz (Imre Éva) és Guildenstern (Pethő Anikó) fojtják vízbe. Újítás az is, hogy ezeket a szerepeket Tompa két nőre osztotta.

Claudius (Szűcs Ervin) és Gertrúd (Kézdi Imola) a talajnélküliség, az értékvesztettség megtestesítői, akikhez az előadás egyetlen komikus jelenete köthető. A királygyilkosság újrajátszásának jelenetére ugyanis Hamlet nem színészeket, hanem magát Claudiust, az új királyt és Gertrúdot, a férjét gyorsan elfelejtő királynét kéri fel. Ők játsszák el az elhunyt király meggyilkolásának történetét, így szembesülnek tettükkel. Ez a jelenet a legötletesebb és egyben legerősebb pontja az előadásnak. Az igazsághoz sorról sorra közelebb kerülő, mikrofonok mögött gyötrődő király és királyné, és az egészet ceremóniamesterként vezénylő Hamlet valóban jól átgondolt és kitalált kép. Laertes és Hamlet harcára bokszmeccs formájában került sor, ez a jelenet azonban erőtlen, kár érte, többet is ki lehetett volna hozni belőle. 

Egy ilyen gazdag jelentésrétegekkel bíró, és örökérvényű témákat boncolgató mű esetében természetes és szükséges is a jelenidőhöz való kapcsolódás, ezeket a pontokat egyébként jól megtalálja Tompa Gábor, például: igazságkeresés egy hazug, vagy ellentmondásokkal teli világban. Más kérdés, hogy egy klasszikusnak mennyire állhat jól egy ennyire domináns látvány- és hangzásvilág. Míg Both András díszlettervező stilizált díszlete kitágítja az értelmezési horizontot, Vasile Șirli zenéje – különféle hangeffektusai, valamint a Szellem mediátoraként is megszólaló Ophelia – túlontúl hangsúlyosan és vastagon keretezi az előadást. A fülsüketítő effektek mellett egyébként a színészeknek is kihívás lehet szöveget mondani. Bianca Imelda Jeremias jelmeztervező kontrasztokra törekvése ugyan érthető, de a holografikus pufidzseki és a szerzetesi fekete ruha mégiscsak nehezen összeegyeztethető ugyanazon térben. Rancz András videói, kinagyított portréi jól működnek, már csak azért is, mert igazán láthatóvá teszik a színészi mimikát.

A kényelmes út, és kompromisszumok megkötése helyett merjünk gondolkodni, szembemenni, keresni – ez lehet a kolozsvári színház Hamlet-előadásának az üzenete, amely meg is érkezik, ám nem biztos, hogy a legszerencsésebb formában.

Fotók: Kolozsvári Állami Magyar Színház