Tetszett a cikk?
  •   
  •   
  •  
  •  

Csurgó Csaba megalkotta a magyar irodalom egyik legkülönösebb regényét, a Kukoriczát, amelyben Petőfi Sándor János vitézéből készített véres, kortárs fantasyt. Csurgó Csaba a minőségi bestsellereiről hírnevet szerzett Agave kiadó egyik alapítója, számos emlékezetes reklámfilm kreatívja, többek között ő jegyzi a Megdönteni Hajnal Tímeát című film forgatókönyvét. A tíz évig írt regényéből megtudhatjuk, van-e út a kukorica földről Tündérországba, van-e átjárás a szórakoztató irodalomból a posztmodern regényvilágba.

PZL – Nullahategy

1988-ban találkoztunk először, a Sárvári Diákírók és Diákköltők Országos találkozóján, ahol díjazott voltál. Már akkor is izgattak a klasszikus művek kifordításai…
Mindig is izgalmasnak találtam a létező irodalmi művekkel való játékot vagy valós történelmi események kifordítását. Hogyan lehet az alkotóelemeiket egy zsákban jól összerázni, kiönteni, aztán valami egészen mást összerakni belőle. Másik szögből ránézni ismert dolgokra, más értelmet adni nekik, vagy bepillantani mögéjük. Mint amit a Tom Stoppard csinált a Rosencrantz és Guildenstern halottban. Vagy ahogy a Coen testvérek szétszedték az Odüsszeusz-történetet, és lett belőle az Ó, testvér, merre visz az utad? Az írás alatt sokszor inkább béklyóként éltem meg, mint mankóként, de onnan már nem volt visszaút. Egyszerre kellett megfelelnem a saját magam által felállított szabályoknak és a dramaturgia szükségszerűségeinek. De úgy tűnik, sikerült.

18 évesen beindulhatott volna az irodalmi karriered, eljárhattál volna az Almássy térre, ahol az egykori díjazottak és mások találkoztak csütörtökönként, de te hosszú évekre eltűntél, nem publikáltál irodalmi lapokban. Ez tudatos választás volt?
Egyáltalán nem. Vagy legalábbis most visszagondolva rá, nem tűnik annak. Csak egy érzés volt, hogy nekem semmi közöm nincs a szépirodalomhoz. Én akkor is szórakoztatni akartam, mesélni akartam, és azt szerettem volna, ha az olvasóim falják az oldalakat, és annyira magammal ragadom őket, hogy képesek lesznek kiszakadni a mindennapokból, és ott valami új valóság jön létre. Magának a történetnek a valósága. Napilapoknál, magazinoknál jelentek meg novelláim, többek között az akkori Playboynál is, amire a mai napig nagyon büszke vagyok. Húsz évesen az embert csak néhány oldal választja el egy magazinban Ray Bradburytől. Jó, néhány oldal és néhány meztelen csaj, de akkor is… Úgy éreztem, megérkeztem, pedig most már tudom, hogy az ember soha nem érkezik meg igazán. Ezek elsősorban sci-fi és horror-novellák voltak. Aztán jött a reklám, és ott is maradtam. Később pedig a kiadóba bele lehetett pakolni minden maradék kreatív energiát, és az Agave betöltötte azt a szerepet, hogy úgy érezzem, azért igazán fontos dolgokkal is foglalkozom néha két szórólap meg szlogen között.

DSC_0052 copy

Az Agavét felépítő barátaiddal a reklám világából érkeztél, ehhez képest nem érzékelek kreatív reklámkampányokat a kiadó körül. Szépek a borítók, erős vizuális gesztusok, markáns a profil, de reklámkreatív adottságaitokat nem használtátok ki. Miért?
Ez így nem teljesen igaz. Lehet, hogy látványos dolgokat nem csináltunk, olyasmit, amivel kreatív díjakat lehet nyerni a fesztiválokon, de az Agavét mint brandet tudatos munkával sikerült nagyon kevés pénzből és viszonylag hamar felépíteni úgy, hogy a márka ma is jól tartja magát különösebb irányváltások vagy újra pozícionálás nélkül. Tehát amit több mint tíz éve kitaláltunk, az többé-kevésbé ma is érvényes. És azért arra a felismerésre sok reklámosnak szüksége lenne, amikor kiderül, hogy az a kreatív bátorság, amit az ügyfelek előtt képvisel, milyen hamar illan el, ha az ember saját cégéről és saját pénzéről van szó. Rögtön nem hiszek annyira a Gellérthegy pirosra festésében mint reklámeszközben, ha azt a saját pénzemből kell kifizetni.

Amióta az Agave kiadót csinálod, több száz bestsellert, krimit, sci-fit olvastál el. Milyen mértékben hatott rád a Kukoricza írásakor? Könnyebb a történetmesélés, vagy a fordulatok megalkotása?
Mindig tanulok valamit. Akaratlanul is. Lehet, hogy csak annyit, hogy na, így biztosan nem akarom csinálni. De a forgatókönyvírás egyértelműen hatott arra, amit a prózaírásról gondolok. Mindig dramaturgiai értelemben vett jeleneteket próbálok írni, és sokat ötletelek rajta, hogy ezek a jelenetek tényleg úgy álljanak össze, és úgy következzenek egymás után, ahogy szeretném. Lassan dolgozom, de szerintem ezt a műfajt csak így lehet csinálni.

csurgo_csaba_kukoriczaTíz évig írtad a 660 oldalas könyvedet. Hogy bírtad ennyi éven át a gépedben tartani a kéziratot? Más szerzők türelmetlenek, kiadják a kezükből, hogy dolgozzon inkább a szerkesztőjük.
Végig féltem attól, hogy milyen lesz majd egészben. Írás közben úgy éreztem, hogy részleteiben működik a dolog, de hogy összerakva milyen lesz, arról fogalmam sem volt. Ráadásul nem készültem arra sem, hogy ilyen hosszú lesz a végére. De a történet és a stílus diktált egy tempót, amivel egy idő után már nem tudtam mit kezdeni, menni kellett vele. Végül némi húzás és összefésülés után csak akkor mertem kiadni a kezemből, amikor már én elégedett voltam vele. Aztán jött a következő kör, hogy a szerkesztő is elégedett legyen.

Milyen körülmények között jött az úgynevezett aha-élmény, hogy a János vitézt lazán ugyan, de megfeleltesd egy mai történetnek?
Annyira jó lenne, ha erre valami jó kis sztorival tudnék válaszolni, hogy egyszer csak megrohant a felismerés a Várban vagy valami hömpölygő politikai nagygyűlésen, de az az igazság, hogy olyan régen történt, hogy egyáltalán nem emlékszem a pillanatra. Biztosan ott rohangáltak a fejemben a gyerekkori emlékek a János vitézről mint könyvről, mint rajzfilmről, meg mint vidámparki látványosságról, aztán ezek a megfelelő pillanatban utat törtek maguknak.

A regényben kulcs szerep jut a plüss figuráknak. Honnan jött ez a plüss-fétis, ami kábé mintha valami Spielberg-féle sci-fi-utalás lenne, ahol a játékmaci menekül robot barátjával…
Az eredeti alapkonfliktust le kellett fordítanom az általam kreált világra, ahol az urbánus környezet miatt szóba sem jöhetett a nyáj. Helyettük kellett valami, és a mesterséges intelligenciával felturbózott plüssállatok tökéletesen illettek a képbe, mint lesajnált, egykoron katonai szerepre tervezett és épített szerkezetek, amelyek nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket, és ugyanúgy keresik a helyüket ezen a kifordított Magyarországon, mint a főhős. Az ő történetük is egyfajta ráébredés a körülöttük lévő világ kegyetlenségére, és azon keresztül a valódi önmagukra.

A könyved egyszerre thriller, fantasy, szoció, szerelmi dráma és posztmodern kortárs regény János vitéz-idézetekkel. Elbír ennyi irányt egy könyv?
Írás közben én sem voltam biztos benne, de a visszajelzések alapján határozottan igen. Az vezérelt, hogy egy szórakoztató könyvet írjak, amit ne lehessen letenni, ami sodorja végig az olvasót. A Kukoricza nem valami öncélú hibrid akart lenni, és bármennyire szeretem keverni a stílusokat, ennek sosem rendelném alá az olvashatóságot és az átélhetőséget. Szóval ez egyáltalán nem valami póz, vagy magamutogatás, hogy nézzétek, én ezt is meg tudom csinálni, hanem határozottan azt gondoltam, és gondolom most is, hogy ettől csak még izgalmasabb és meglepőbb és kiszámíthatatlanabb a regény.

Életedből tíz évet a főműved, a Kukoricza megírására fordítottad. Egy szegény, intézeti fiú életét dolgozod föl. Föl lehet ismerni téged – aki már egészen fiatalon a reklámiparban kötött ki – ebben a karakterben? Honnan jött a szociális fogékonyság?
Valójában nem volt ez folyamatos tíz évnyi munka, de az első és az utolsó mondat között tényleg ennyi idő telt el. A főhős eredettörténete annyira erős Petőfi művében, hogy azt nem változtathattam meg. A kukoricaföld, meg hogy Jancsi árva gyerekként nő fel, ezek mind olyan sarokkövek, amikhez nem akartam hozzányúlni, mert ezek meghatározó attribútumai a személyiségének. Sok minden következik ebből a gyerekkorból, és nekem az volt a feladatom, hogy az üresen hagyott részleteket kitöltsem, az ezekből következő titkokra mind válaszokat adjak.

Olvasták már Petőfit tanító magyar tanárok a könyvet? Mit szóltak hozzá?
A gimnáziumi magyartanárom olvasta, és szerencsére imádta. Azzal a lendülettel írt is egy körlevelet az osztálytársaimnak, amelyben kötelező olvasmánnyá nyilvánította a Kukoriczát. Nagy szerepe van benne, hogy ez a regény egyáltalán megszületett, úgyhogy ennél nagyobb elismerést nem is kaphattam volna.

Fotók: Horpáczi Dávid


Tetszett a cikk?
  •   
  •   
  •  
  •