Miközben a kémfilmek (meg általában a bűn- és akciófilmek) klasszikus formulája szerint a női szereplők többnyire tesztoszteronködbe burkolt sztárspionok optikai kiegészítőiként díszelegnek, egyre több kőkemény, de jobbára fiktív női karakterre épülő kémfilm készül. Fájó hiány mutatkozik azonban az igaz történeten, valós történelmi figurákon alapuló produkciók terén – pedig volna miből meríteni. A múlt héten mutatták be a mozik A vörös ügynök című, Judi Dench főszereplésével forgatott filmet a brit atomtitkot kiszivárogtató angol fizikusnőről, mi pedig összeszedtük az elmúlt száz év nyolc legizgalmasabb, ám a mozgókép történetében igencsak alulreprezentált nőalakját, aki kémkedésre adta a fejét.

MP – 061.hu

Mata Hari (1876-1917)

Minden idők legismertebb kémnője, az 1917-ben Franciaországban kivégzett Mata Hari, azaz Margaretha Geertruida Zelle izgalmas történetét még a némafilmes korszakban – először 1920-ban – megfilmesítették. Az egzotikus kinézetű, titokzatos múltú hollandus varietésztárt és luxuskurtizánt olyan híres szépségek játszották el a vásznon, mint Asta Nielsen, Gábor Zsazsa, Marlene Dietrich, Jeanne Moreau és Sylvia Kristel – akik bár mindannyian beleadtak apait-anyait, a filmek elég gyengék voltak azok, hogy a feledés homályába merüljenek. (A legismertebb és talán legparádésabb alakítás a svéd Greta Garbóé, akit George Fitzmaurice rendező még nem bújtatott bele az áldozati báránybőrbe, miként azt megtették a későbbi Mata Hari-filmekben.) Az újabb történészi narratívák szerint a hányattatott sorsú végzet asszonyának, akinek a combjai között emberéletek tízezreinek a sorsa dőlt el a Nagy Háború idején, és akiért orosz tisztek, német hercegek és francia politikusok adogatták egymásnak a hálószobakilincset, feltehetően az volt a legnagyobb bűne, hogy szerette a szexet. Kivégzésekor állítólag visszautasította, hogy bekössék a szemét, mosolygott és csókot dobott a kivégzőosztag felé, amikor a puskák eldördültek.

 

Nancy Wake (1912–2011)

Az új-zélandi születésű ausztrál kémnő a második világháborúban a Gestapo legkeresettebb embere volt, 1943-ban ötmillió frank vérdíjat tűztek ki a fejére. A brit Special Operations Executive ügynöke a náciktól kapta a Fehér Egér nevet is, mivel többször is ügyesen kitért a lebukás elől. Az „ausztrál bombázó” – ahogy egyik kolléganője nevezte – először nővérként dolgozott, majd Amerikába utazott, egy darabig New Yorkban élt, majd Londonba, később Párizsba költözött férjhez ment és újságírónak állt. Az ország megszállása után a francia ellenállási mozgalom egyik vezetője és hírvivője lett, szabotőrként és futárként működött. Amikor leleplezték, Londonba menekült, közben elfogták a férjét, a gazdag francia gyáros Henri Edmond Fioccát, aki akkor sem árulta el, amikor a németek halálra kínozták, hogy információkat csikarjanak ki az asszonyról. Wake visszatért Franciaországba, és fontos szerepet töltött be London és az ellenállók kapcsolattartójaként. Kihívó magatartása, feltűnő szépsége és rettenthetetlen bátorsága megvédte a legnehezebb pillanatokban is. „Hőstetteit” hosszan lehetne sorolni: állítólag rengeteg németet ölt meg, a legenda szerint egy SS őrt puszta kézzel iktatott ki. Soha nem kapták el, a háború után a brit hírszerzésnek dolgozott. 2011-ben hunyt el, 99 éves korában. A fehér egér című önéletrajzi regényéből tévéfilm és sorozat is készült. 

Josephine Baker (1906-1975)

A világ első afroamerikai származású női világsztárja letaglózó előadásainak és lenyűgöző szépségének köszönhetően kapta közönségétől a Bronz Vénusz, a Fekete Gyöngy és a Kreol Istennő művészneveket. Szexszimbólum volt, aki a korabeli hírességeket is teljesen elvarázsolta. Hemingway szerint ő volt a legérzékibb nő, akit valaha látott, Picasso pedig a modern Nofertitiként emlegette. Többször is járt Magyarországon, első budapesti fellépésére a híres magyar slágergyáros, Zerkovitz Béla külön dalt is írt számára, amelyet Josephine később világsikerre is vitt. De nem csak énekes- és táncosnőként érdemelte ki hírnevét. Amerikában született és nőtt fel, de Párizsban találta meg azt a világot, amiért a későbbiekben az életét is hajlandó volt kockáztatni. Amikor a németek elfoglalták Párizst, a népszerűsége miatt nem korlátozták a mozgásban, így a célszemélyektől az előadások utáni partizásokon kiduruzsolt, majd láthatatlan tintával kottákra vetett titkos adatokat külföldre csempészte a szövetségeseknek. Még a második világháború idején kitüntették, ezzel ő lett az első amerikai származású nő, aki megkapta a legmagasabb francia katonai elismerést. A háború után visszatért Amerikába, és az afroamerikai polgárjogi-egyenlőségi küzdelem egyik élharcosa lett. Egész életében küzdött a fajgyűlölet ellen, amivel már gyerekkorában szembesült, 11 évesen egy brutális rasszista gyilkosságnak is szemtanúja volt. Világlátása majdnem a karrierjébe került, hiszen esetenként vagyont érő szerződésektől esett el, amikor visszautasította azokat a fellépéseket, amelyekre feketéket nem engedtek be, és rengeteg támadás, fenyegetés érte. A négyszer férjezett Baker egyébként nemcsak férfiakkal, hanem nőkkel is intim viszonyokba keveredett, például Frida Kahlo is megvolt neki.

Noor Inayat Khan (1914-1944)

A muzulmán vallású, indiai apától és amerikai anyától származó Noor Inayat Khan az indiai Noor Tipu szultán egyenes ági leszármazottjaként Moszkvában született, Angliában nőtt fel, majd Párizsban a Sorbonne-on gyermekpszichológiát, az Ecole Normale de Musique-on zenét tanult, publicisztikát és könyvet is írt, családjával a háború kezdetén szökött vissza a szigetországba. Itt a titkosszolgálat beszervezte, csatlakozott a Women’s Auxiliary Air Force-hoz, de szorongott, törékenynek vélte magát, attól tartott, hogy fecsegni fog. Ezért nem ejtőernyősnek, hanem rádiósnak képezték ki, három hónapig tartott, amíg csatasorba állíthatták (többnyire ennek a fele, hat hét is elég volt). A Különleges Hadműveletek Parancsnokságának első női rádiósaként Franciaországba küldték, hogy Londont informálja a francia fővárosból. Miután a Gestapo számtalan kémet tartóztatott le, Noort visszavárták Londonba, ő azonban még hónapokig kitartott és kommunikációs hálózatot működtetett Nora Baker vagy Madeleine kódnéven, aztán valaki elárulta. A Gestapo letartóztatta és Karlsruhében bebörtönözték, majd 1944-ben több társával a dachaui koncentrációs táborba hurcolták és – harmincévesen – kivégezték. Tízhónapos kínzása alatt sem tudtak kiszedni semmit. Bátorsága és hazaszeretete példátlan, mégis csak nagyon kevesen ismerik a nevét. Hősiességéért Franciaországban és Angliában is megkapta a legmagasabb katonai kitüntetést, a Croix De Guerre-t és a George Cross-t. Ő az első muszlim nő, akinek szobrot állítottak Londonban.

Violette Szabo (1921-1945)

Violette Reine Elizabeth Bushell az 1944-es normandiai partraszállás sikeréért áldozta az életét. Londonban nőtt fel, de Párizsban született francia anyától és angol apától, azaz nem magyar származású. A Szabó név akkor ragadt rá, amikor 19 évesen, 42 napos szenvedélyes románc után feleségül ment az idegenlégió Szabó István (Etienne Szabo) nevű, magyar felmenőkkel bíró századosához. A férfi az egyiptomi csatatéren, El Alameinnél elesett, már nem is láthatta közös lányukat. Violette angolnak vallotta magát, 1944 nyarán hazafias buzgalmában jelentkezett a Churchill toborozta női kémszervezetbe. Azzal bízták meg, hogy ejtőernyős különítményével ugorjon le a francia partoknál, szabotázsakciókkal gyöngítse meg a szövetségesek feltartóztatására odavezényelt Das Reich náci hadosztályt. Violette feladata az volt, hogy hangolja össze a francia ellenállók tevékenységét. Földet éréskor kificamodott a bokája, egy német járőr elfogta és átadta a Gestapónak. Napokig kínozták, de nem vallott, a bajtársai megpróbálták kiszabadítani a Limoges-börtönből, de elkéstek: a 23 éves foglyot a ravensbrücki táborba szállították, ahol Hitler személyes parancsára végezték ki. A különleges női kémalakulatnak, amely Winston Churchill közvetlen utasítására alakult meg, hetvenöt nő volt a tagja, de a háborút csak huszonkettő élte túl.

Josiko Kavasima (1907-1948)

Kortársai közül többen a keleti Mata Hariként emlegették, mások a Kelet Jeanne D’Arcja-ként aposztrofálták, utalva hazafias hősnői szerepére. Kína utolsó uralkodóihoz fűződő családi kapcsolatai miatt sokan mandzsu hercegnőnek nevezték. Ajszin Dzsioró Hszianju néven született, egy arisztokrata mandzsu család tizennegyedik lányaként. Egy japán kalandornak adták, aki a mandzsu restauráció megszállottja volt, és már kora gyerekkorától Japánban nevelte a lányt. Neve ekkor Kavasima Josiko lett, és a háború előtti japán média kedvence volt. Az 1930-as, 1940-es években fennálló, japán vezetés alatt álló bábállam, Mandzsukuo területén a japánok szolgálatában végzett titkosszolgálati tevékenységet, állítólag részt vett egy ötezer fős gerillavadász haderő létrehozásában és pletykák keringtek arról is, hogy (Dzsin parancsnok álnéven) részt vett a mandzsúriai hadműveletekben. Transzneműsége, férfiruhában tett bohóckodásai, kapcsolata befolyásos és gazdag szeretőkkel, drámai, közönség előtt tett megnyilvánulásai mind hozzájárult hírnevéhez és hírhedtségéhez. Már életében  könyvet és számtalan cikket írtak róla, kiadták a dalait, készült róla film (The Last Princess of Manchuria, 1990) és regény is. Kínában 1948-ban árulásért kivégezték, de megítélése ma is ellentmondásos. Kínában hírhedt árulóként ismerik, Japánban sokak számára rokonszenves háborús emlék.

Ethel Rosenberg (1915-1953)

Az amerikai kommunista mozgalomban aktív Rosenberg házaspárt azzal vádolták, hogy a hidegháború idején atomtitkokat adtak át a Szovjetuniónak. Bűnösségükre nem voltak közvetlen bizonyítékok, ám végül, sokak – köztük Jean Cocteau, Albert Einstein, Jean-Paul Sartre, Pablo Picasso, Bertold Brecht és XII. Piusz pápa – tiltakozása ellenére és a McCarthy-korszak szélsőségesen kommunistaellenes közhangulatának nyomására halálra ítélték őket. Az 1995-ben nyilvánosságra került információk megerősítették, hogy Julius Rosenberg valóban szovjet kém volt, míg Ethelről csak valószínűsítik ugyanezt. Az 1951. március 6-án kezdődött perben Rosenbergék folyamatosan ártatlannak vallották magukat. A pár az ítélet meghozatala után két éven át próbálkozott fellebbezni különböző jogi fórumokon, de nem jártak sikerrel. 1953. június 19-én a hírhedt Sing Sing börtönben villamosszékben végezték ki mindkettejüket. Julius és Ethel Rosenberg volt az első két civil amerikai, akiket kémkedésért végeztek ki. A békeidőben történő kémkedést az amerikai Kongresszus 1954-ben főbenjáró bűnnek minősítette, és ez az ő esetük után Rosenberg-törvényként került bele a jogalkotásba.

Anna Chapman (1982-)

A közelmúlt egyik legnagyobb kémbotránya a szexi vöröshajú orosz spion nevéhez fűződik.  Chapmant, azaz Anna Vasziljevna Kuscsenkót hálózatának kilenc másik tagjával együtt 2010-ben tartóztattak le az Egyesült Államokban, ahonnan nem sokkal később kitoloncolták. A 162-es IQ-jú gyönyörű nő egy magas rangú KGB-tiszt lányaként Volgográdban nőtt fel, közgazdaságtant végzett, majd Londonba költözött, ahol egy rövid életű házasság révén megszerezte jelenlegi angol nevét. A következő állomás Manhattan volt, ahol a már említett hálózat részeként a kémnő csáberejét és angol nyelvtudását is bevetve kapcsolatokat épített ki az amerikai társasági és politikai élet legmagasabb köreiben is, és érzékeny információkat szivárogtatott ki Moszkva számára. Miután letartóztatták, akár életfogytiglani börtönre is ítélhették volna, de egy amerikai-orosz kémcsere megmentette, és hazatérhetett. A titokszolgaként elhasznált Annát sztárként fogadták hazájában, kitüntették, majd egyből bulvárhőst csináltak belőle, akit nem volt nehéz rávenni, hogy divatbemutatókon és magazinok címlapján pózoljon. Néhány éve saját tévéműsort is kapott.

A vezető képen Anna Chapman látható.