A nemrég indult Yuhar című Jugoszláviai Magyar Archívum weboldal egy különös időutazásra hív, olyan tripre, amit kár lenne kihagyni. Az oldal két szerkesztőjével, Barlog Károllyal, Szabó Palócz Attilával beszélgettünk a Jugo-nosztalgiáról, elfelejtett kincsekről és Jugoszlávia Kádár Jánosáról, Tito marsallról is.

AYHAN GÖKHAN – 061.hu

A március elsején elindult Yuhar című, Jugoszláviai Magyar Archívum elfeledett kulturális kincsek nyomába ered, hogy azokat újból felszínre hozza. Az oldal kitalálásakor milyen szabályokat állítottatok fel a minél sikeresebb munka érdekében?
Barlog Károly: Elsősorban technikai jellegű szabályokat állítottunk magunk elé, amelyek az oldal látogatottságáért, elismertségéért szavatolhatnak a jövőben, tehát azért, hogy a honlapunk élő legyen, kialakuljon körülötte valamiféle egészséges pezsgés, beszéljenek róla, az ott olvasható anyagokról stb. Blogot korábban mindketten működtettünk, Attila emellett több mint 20 éve újságíró, de én is írogatok cikkeket, ennél fogva megbízható elképzeléseink vannak arról, hogyan menedzselhető jól a Yuhar. Amiből kevés van, az az idő. Ezért döntöttünk első körben heti két frissítés mellett, illetve azt is megbeszéltük, hogy olyan témákat veszünk előre, amelyek többféle olvasói érdeklődést elégíthetnek ki: pl. színház és zene, zene és irodalom, film és sport. Aztán majd jöhetnek az apróbb, de annál fontosabb adalékok, az árnyalatok, a ritkánál is ritkább hang- és videofelvételek. A közzétett anyagokkal szemben csak egyetlen elvárásunk van (és ez a gyűjtésnél is fontos elv számunkra), hogy azok ne legyenek öncélúak – nem az önreprezentációnak szeretnénk a Yuharral teret adni, hanem a (jugó magyar) kulturális emlékezet tüzét akarjuk táplálni.

Szabó Palócz Attila: Talán annyival mozgunk szabadabban, mint egy hagyományos értelemben vett archívum, vagy mint egy levéltár, hogy az egyes előkerült anyagokhoz írott kis kísérőszövegeinkben teret és helyet adunk a szubjektív vonatozásoknak. Nem hiszem ugyanis, hogy ha valamit élményszerűen mesélünk el, attól még kevésbé lenne dokumentumértékű. Ez behozza a történetbe a személyes vonatkozásokat is, hiszen a gyűjtemény alapjai is így keletkeztek: megőriztünk ezt-azt, ami számunkra fontos volt, s amitől nem szerettünk volna megválni. Ami talán az adott pillanatban nem is tűnt fontosnak, csak valamiért mégis kötődtünk hozzá. Vagy például előkerültek soha nem publikált anyagok is, egyszer régen felvett interjú, amire később nem volt szükség, mert megszűnt a folyóirat, amelynek készült.

Szabó Palócz Attila (B) és Balrog Károly (J) (Fotó: Horváth Péter Gyula)

Honnan szerzitek be a dokumentumokat, hova és kikhez fordultatok segítségért, ütköztetek-e elutasításba, netán már most lelkes és szolgálatkész rajongókba-adakozókba?
BK: Elsősorban azokat a dokumentumokat, archív felvételeket hozzuk játékba, amelyek a saját gyűjteményünk részét képezik. Rólam kevésbé tudható, Attiláról annál inkább, hogy hatalmas gyűjteménnyel rendelkezik. Nagyrészt az ő gyűjteménye, kisebb részt az enyém kerül itt bemutatásra – de csak egyelőre! Várjuk ugyanis azoknak a jelentkezését, akiknél fellelhetők hasonló kincsek, akik őriznek a múltunk megértéséhez kulcsokat adó ritka kép-, videó- és hanganyagokat. Amikor feldolgozunk egy-egy felvételt, rendszerint megkeressük az érintetteket (alkotókat), és megkérjük őket, hogy írjanak kommentárt, rövid emlékező szöveget. Vannak már olyanok, akik szívesen részt vesznek a munkában, sőt, az egyik szerzőnk, Szögi Csaba már több anyagot is küldött nekünk. Ezúton is nagyon köszönjük neki!

SzPA: Több felajánlást is kaptunk már, úgy tűnik tehát, hogy mások is látnak fantáziát abban, amit csinálunk. Ami persze jó érzésekkel tölt el bennünket, szembesít viszont azzal is, hogy iszonyatos mennyiségű anyag lappang még különböző helyeken, családoknál, olyanoknál, akiknél tulajdonképpen nem is a gyűjtés szándékával halmozódtak fel ezek a felvételek. Egyelőre tehát csak reménykedem abban, hogy nem bizonyul majd túl nagynak a vállalás, vagyis nem nő túl rajtunk a feladat. Komolyabb elutasításba még nem futottunk bele, de, ami késik, nem múlik, biztosra veszem, hogy előbb-utóbb majd szépen gyarapodik az ilyen jellegű élményanyagunk is.

Fotó: Horváth Péter Gyula

 A Jugó-nosztalgia életben tartása vagy a múlt korszerűsítése, jelenbe emelése inkább az oldal célja-feladata?
BK: A kilencvenes években (meg később is) édesanyám többször kifakadt a társadalmi igazságtalanságok láttán: „ha most a Tito föltámadna és látná, mi mén itt, biztos röndöt tönne!” Máskor csak annyit sóhajtott: „bezzeg, ha a Tito még élne”… Számára az egykori Jugoszlávia a rend, az igazság, az elfogadás, a békés egymás mellett élés szimbóluma volt. (Hát, nem tudom…) Mindezekből az én eszmélésem idejére már nem volt semmi – így hát nem is gondolhatnék nosztalgiával arra, amit csak közvetve ismerhetek. De az, hogy közvetve ismerem, már önmagában nagy dolog. Mert engem épp az érdekel, hogyan élhet tovább, ami abban a letűnt korban értéket képviselt. Hogy ezeket az értékeket hogyan menthetjük át a jelenbe, és általa hogyan érthetjük meg az életünk még ismeretlen összefüggéseit. A te szavaddal élve a „jelenbe emelés” a célunk, egyszersmind az értelmezés, újraértékelés, megértés.

SzPA: Ez a jelenbe emelés egy jó meghatározás, habár így kimondva ez korábban még nem fogalmazódott meg bennünk, aláírom és támogatom, elveszem tőled, mint Esterházy Péter Danilo Kiš elbeszélését. Most persze kérdés lehet, hogy mit értünk jelenbe emelés alatt, de akkor mondjuk úgy, nem a régi dolgok újraaktualizálása, vagy az egykori viták újranyitása a célunk. Én már azzal is nagyon elégedett lennék, ha olyan dolgokat sikerülne visszaemelnünk a köztudatba, amelyek mára már teljesen kikoptak a kollektív emlékezetünkből. Gondolhatunk itt nevekre, művekre, jelenségekre, irányzatokra, vagy lényegében bármi másra. A jugónosztalgia az utóbbi időben megbélyegző, lenézett szitokszóvá vált a vajdasági magyarságban. Ha jugónosztalgia van benned, s ne adj Isten, ha még be is vallod, egy senki vagy! Ez számomra azt jelenti, hogy a közösség, mintha egy kissé meghasonlott volna, még mindig képtelen volt feldolgozni, és a polcon a megfelelő helyre tenni a múltjának ezt a részét: ami jót kapott abban az országban, arról nem meri kimondani, hogy jó volt és hasznos volt, de a rosszhoz sem igazán tud méltósággal viszonyulni, mert évtizedeken át hallgatnia kellett róla, még csak nem is gyászolhatott nyíltan, legfeljebb csak susmorogni lehetett. Egyelőre a végletekbe vagyunk beásva, sok a gyűlölködés, sarkosak az érzelmek, amelyek lebénítják a cselekvést, de talán ennek feloldásához is hozzásegíthetünk a múltunk eseményeinek minél teljesebb feltárásával.

Mindenki ért mindenhez, vagy attól függően, kihez mi áll közel osztjátok fel a rovatokat?
SzPA: Mindketten mindenhez is értünk. Nem határoztunk meg különösebb kötöttségeket azzal kapcsolatban, hogy ki mihez nyúl majd menet közben. Azt persze, hogy mit és milyen sorrendben dolgozunk fel, nagyban meghatározza az is, hogy milyen ütemben kerülnek elő a sokszor jelöletlen régi kazettákról az archív anyagok. Mindig egy lutri, egy meglepetés az is, hogy épp mibe fut bele az ember.

BK: Az érdeklődési körünk határozza meg azt, hogy ki mivel foglalkozik. Vannak persze fedések, így például mindkettőnkhöz közel áll az irodalom, a színház és a zene (elképzelhetőnek tartom azt is, hogy egyes anyagokat majd ketten dolgozunk fel, így létrejöhetnek amolyan „négykezes cikkek” is), de ezeken a kategóriákon belül már jellemzően megoszlik a figyelmünk. Egy március 1-jei cikkben foglalkoztam például Bada Dada Ja nisam ružan című kazettájával – na, most azt tudni kell, hogy Attilát az őrületbe lehet kergetni Badával. Hehe.

Fotó: Horváth Péter Gyula

Az eddig előbányászott anyagok közül kinek melyik volt a legérdekesebb és miért?
BK: Több okból szeretem az Újvidéki Színház 1984-es előadásának, a Látomásnak ajtót nyitni című multimediális produkciónak a hanganyagát (Pannónia Folk Cantata) – egyrészt azért, mert kedvelem a tavaly januárban elhunyt Fehér Kálmán költészetét, másrészt, mert a történelmi emlékezetnek egy sajátos módját adja. Szeretem továbbá azt a tévéinterjút, amely Bozsik Péterrel készült, nem sokkal azután, hogy megkapta a Sinkó-díjat. Hogy miért? Nem is tudom, talán mert ez a videó is megerősít abban, hogy Bozsik a vajdmagyar irodalom eredeti figurája.

SzPA: Nem tudnék egy anyagot kedvencemként, legérdekesebbként kiemelni, hiszen mindegyiknek van valami olyan mögöttes háttere, vagy olyan keletkezéstörténete, jelentősége, ami miatt az összes többitől különbözik. Örültem annak, hogy előkerült olyan konferencia felvétele a kilencvenes évekből, amit azért rögzítettem, mert rádiósként voltam jelen, és utóbb aztán adásba kerültek az elhangzott előadások. Külön érték minden olyan felvétel, amely olyan emberek hangját rögzíti, akik már nincsenek közöttünk. Varga Zoltán író neve például Magyarországon szinte alig ismert, pedig egy remek irodalmár volt, több interjút is készítettem vele még életében, most tehát nagyon megörültem, amikor egy ilyen beszélgetés felvétele előkerült.

Az egyik rovat az Ínyencség címet kapta. Ide milyen jellegű anyagokat terveztek?
BK: Az eredeti elképzelés szerint, mindent, ami a többi rovatban nem fér el, mindazonáltal jó tudni arról, hogy van. Sőt, esetenként megkerülhetetlen a léte. Például ide kerülnek majd fel a Tito beszédeit konzerváló hangfelvételek.

Pilinszky János és Weöres Sándor is megfordult a Vajdaságban, erről maradtak hozzáférhető anyagok? S ha erről nem is, esetleg Ladik Katalin első fellépéseiről, Danyi Magdolna, Herceg János vagy Tolnai Ottó irodalmi estjeiről?
BK: Kifejezetten vajdasági videófelvételeket én sajnos nem láttam Pilinszkyről vagy Weöresről, mint ahogyan hangfelvételeket sem hallottam. Persze elképzelhető, hogy vannak, és ha így van, remélem, a Yuhar majd előcsalja őket rejtekükből. Viszont van például hangfelvételünk arról, amikor Allen Ginsberg Újvidéken vendégeskedett. Illetve rádiófelvételek őrzik Herceg János hangját is – ezek is elérhetőek lesznek hamarosan a honlapunkon.

SzPA: A keleti tömbben irigyelt Jugoszlávia idején nagyon sokan megfordultak több-kevesebb rendszerességgel Újvidéken az anyaországi irodalmi, művészeti életből. Sokuk vendégeskedését igen élénk médiaérdeklődés kísérte, mivel azonban mindezekről nem készült egységes katalógus, mi is izgalommal várjuk, hogy mi minden kerülhet elő a különféle archívumok mélyéről. Máris kaptunk különböző felajánlásokat, úgyhogy hamarosan gyűjtőutakra is kell indulnunk. Bízom benne, hogy váratlan, nem is remélt kincsek is előkerülnek még.

A régióhoz nem kötődő olvasónak miért tud érdekes lenni a Szabadkai Rádió első, 1968-as bejelentkezése?
SzPA: Azt hiszem, hogy ez elsősorban érdeklődési kör kérdése, s nem is biztos, hogy mindenki számára egyformán érdekesnek vagy izgalmasnak kell lennie. Minden közösségben különös fontosságú egy-egy új közszolgálati médium indulása, s különösen az volt a hatvanas években egy kisebbségi népcsoport számára, ha az anyanyelvén is szól. A szabadkai és Szabadka környéki magyarságnak kiemelt jelentőségű volt, hogy 1968-ban megszólalhatott ez az újabb adó, és szerintem kuriózumnak tekinthető, hogy a korabeli adások és bejelentkezések felvételei végre az interneten is meghallgathatók. Eddig ugyanis ez csak nagyon kevesek kiváltsága volt. Az akkor indult új adó jelentőségének megértéséhez persze figyelembe kell venni a város adottságait, a határ közelségét az akkori ország észak-keleti csücskében, az épp aktuális politikai viszonyokat. Hatvannyolcban már túl voltunk a láncoskutya-időszakon, még ha az emléke elevenen is élt, de egész másra figyelt ekkor már a világ, tavasszal és nyáron diáktüntetések borzolták a kedélyeket Belgrádban is, az év végére viszont valamelyest lenyugodott, rendeződött a helyzet. A jugoszláv politikai elit azonban továbbra is olyan irányba kanalizálta a kisebbségi kulturális életet, hogy bármit meg lehet valósítani magyar nyelven is, bármit megkaphat a magyar kisebbségi közösség is, ha azt az anyaországtól való távolságtartással teszi. Ez az egy kiemelt jelentőségű feltétel volt tulajdonképpen mindennek az alapja. Voltak ennek a szemléletnek még évtizedekkel később is, egészen a nyolcvanas évek végégig igencsak durva vadhajtásai is, amelyek azt erősítgették volna, hogy mi nem csupán egy népcsoport vagyunk egy más nyelvű államalakulatban, hanem igyekeztek a vajdasági magyarságot önálló nemzetként meghatározni, amely fejlődésének egy bizonyos szakaszában leszakadt Magyarországról, az egyetemes magyar kultúráról, és – talán meg is haladva azt – önálló kultúrát, saját nyelvi jegyeket alakított ki. Elismert szaktekintélyek írtak akkoriban ilyesmiről kimerítő tanulmányokat és elemzéseket, érveltek a maguk igaza mellett – illetve hát a pártközpontból diktált, elvárt igazság mellett. Szóval csúcsra járatták az agymosást, fülsiketítően dübörgött és zakatolt az agymosó-gépezet. Az a műsor, azok az adások tehát a maguk módján egyfajta lenyomatai a kornak, a helyzetnek, a helyi adottságoknak, s ilyen szempontból ma már afféle kordokumentumok, dokumentumértékűek. Azt nem tudom tehát, hogy mennyire lehet mindez érdekes egy külső olvasónak, de mindenképp különleges élmény ezt a 21. századból visszahallgatni. S az akkor megalapított rádió bizony még évtizedeken át működött, az idén lenne ötven éves, ha néhány évvel ezelőtt egy elkapkodott, összecsapott, buta privatizációs törvény miatt nem szüntetik meg.

Goran Marković Tito és én című filmje szatirikus képet fest az egykori marsallról. Mint mondtátok, Tito-megidézések is várhatóak az oldalon.
BK: Várhatóak, természetesen. Ahogy azt egy korábbi válaszomban is említettem, a honlapra felkerülnek majd azok a Tito-beszédek, amelyek a belgrádi Interpres kiadó által jelentek meg hat vinylen, 1971-ben. De tervezünk Tito-versösszeállítást is, hiszen számos versben énekelték meg („hivatásos” és „amatőr”) költőink a vezért. Nem egy esetben ezeken a verseken is lehet olyan jól szórakozni, mint Goran Marković filmszatíráján.

SzPA: Ebből a történetből Titót nem lehet kihagyni, az olyan lenne, mint egy James Bond-film a 007-es titkosügynök nélkül, vagy a Star Wars Darth Vader nélkül. A kor szellemiségéből és a rendszer adottságaiból következik, hogy egy-egy Tito-beszédnek messzemenő következményei, hatásai voltak nemcsak a politikára és közéletre nézve, a kulturális életben, az irodalomban, a képzőművészetekben, vagy épp a filmesek között. Amikor például az egyik beszédében arról értekezett, hogy elszaporodtak a gyermekcsonkítók a művészetekben, azonnal egy tisztogatási hullámot indított el, amelyben az akkori teljes jugoszláv művészeti életben megbélyegezték több esetben meg is hurcolták mindazokat, akik valamilyen ok miatt nem feleltek meg a rendszernek. De ne értsük félre, nem kellett ellenállónak, ellenzékinek lenni ahhoz, hogy bárkit is elérjen a kirekesztés, az ellehetetlenítés, a bebörtönzés, untig elég volt, ha csak valaki nem volt elég szófogadó, vagy éppenséggel nem volt nála füstszűrős cigaretta. S egészen őrületes az is, milyen diskurzusok indultak el ezek nyomán, mi mindent hozott ki az emberekből a megfelelési kényszer, amikor azt bizonygatták, miért ők azok, akik a Tito által is megfelelőnek, jónak mondott oldalon állnak. Nem volt tehát minden olyan szatirikus, mint az említett filmben, amelyet egyébként nagyon is kedvelek. Tito megítélése azonban máig sem egyértelmű és távolról sem egységes az egykori Jugoszlávia utódállamaiban, így például Horvátországban ismeretlen elkövetők felrobbantották a szülőháza előtt álló szobra fejét, Boszniában viszont még mindig utcák és terek viselik a nevét, portréit ereklyeként árulják a bazársoron. Nekünk nem lehet célunk az archívum összeállításánál, szerkesztésénél, hogy rendet vágjunk a különféle vélemények között, és igazságot tegyünk: a tőlünk telhető módon dokumentálunk mindent, lehetőleg minél teljesebben, és abból majd a honlapunk látogatói vonhatják le a maguk következtetéseit.

Gondoljátok, hogy másokat is ösztönözhet az oldal, hogy akár az erdélyi vagy felvidéki kulturális mamutokat is közzétegyék?
BK: A magam részéről nagyon meglepődtem azon, hogy az embereket ennyire érdekli a Jugoszláviai Magyar Archívum ötlete, illetve hogy figyelemmel kísérik annak alakulását, olvassák a cikkeinket, visszajeleznek, sokan gratuláltak az indulásunk után. Ez arra enged következtetni, hogy igény van az ilyen jellegű kezdeményezésekre. És ha nálunk van rá igény, Erdélyben vagy a Felvidéken ugyan miért ne lenne? Bevallom, nem néztem még utána annak, hogy van-e náluk a Yuharhoz hasonló honlap, kezdeményezés, de ha találok ilyet, biztosan rendszeres olvasójuk leszek. Ha még nincs, akkor arra bíztatnám a hozzánk hasonló gyűjtő- és rendszerező-szenvedéllyel megáldott embereket, hogy csinálják, hozzák létre a maguk Yuhar-ját!

SzPA: Én sem tudok róla, hogy létezne hasonló kezdeményezés bármely más határon túli régióban, érdekes azonban, hogy ilyen megközelítésben is vannak, vagy legalábbis lehetnek átfedések. A kolozsvári Kántor Lajos például az 1972-es kötetében egy teljes fejezetben írta meg újvidéki irodalmi élményeit, olyan nevek hemzsegnek művében, mintha otthoni, vajdasági szerző írását olvasnánk. De például már a nyolcvanas években is mi Vajdaságból folyamatosan odafigyeltünk az erdélyiekre, felvidékiekre, kárpátaljaiakra, s amennyire lehetett, volt is élő kapcsolat közöttünk. Úgy érzékeltem tehát, hogy ez az odafigyelés kölcsönös volt. Őszintén megdöbbentem aztán, amikor néhány évvel később erdélyi és kárpátaljai szerzők nevét említve, anyaországi pályatársainknak fogalmuk sem volt, hogy kikről beszélek. Tehát sokkal jobban odafigyeltünk mi, hasonló helyzetben élők egymásra, mint amennyire a központból tudomást vettek rólunk. Mindebből pedig most csak azt akarom kihámozni, hogy vannak átfedések: tehát előkerülhetnek Erdélyből, akár a Felvidékről is olyan vajdasági vonatkozású anyagok, dokumentumok, amelyek épp a Yuhar profiljába vágnak. És fordítva! Ha tehát bárhol is belevágnak egy hasonló munkába, mindenképp az lenne célravezető, ha megtalálhatnánk az együttműködés lehetséges formáit.