A múlt héten landolt a mozikban Dwayne Johnson főszereplésével a nyár egyik legjobban várt akciófilmje. A Felhőkarcoló a szinte napra pontosan 30 éve bemutatott Die Hard – Drágán add az életed! formuláját követi, ám bőven volt miből merítenie. Ki hinné: ezúttal toronyházakban, felhőkarcolókban játszódó filmek közül válogattunk.
Pokoli torony (1974)
A nyolc Oscar-díjra jelölt film a Földrengés, az Airport-mozik és A Cassandra-átjáró mellett a ’70-es évek katasztrófafilm-hullámának egyik legsikeresebb alkotása. A forgatókönyv két amerikai bestseller kombinálásával született meg, amelyeket eredetileg külön-külön akart megfilmesíteni a 20th Century Fox és a Warner Bros. (Richard Martin The Tower című művét, valamint Thomas N. Scortia és Frank M. Robinson The Glass Inferno című regényét is a világ akkoriban legmagasabb épülete, a World Trade Center építése ihlette meg), a filmstúdiók pedig végül egyesítették erőiket egy közös produkció érdekében. A sztori szerint San Franciscóban a világ legmagasabb felhőkarcolójának átadására készülnek, amikor emberi hanyagság miatt tűz üt ki egy raktárhelyiségben, a lángok pedig viharos sebességgel falják fel az épületet. A bennrekedtek csak az épület bátor tervezőjére (Paul Newman) és az O’Hallorhan parancsnok (Steve McQueen) vezette tűzoltókra számíthatnak. Minden idők egyik legnagyobb sztárparádéjában a korábbi évtizedek csillagai az akkoriban ünnepelt mozi- és tévésztárokkal szerepeltek együtt.
Kötéltánc (2015)
Miután Philip Petit átkelt a párizsi Notre-Dame két tornya, majd Sydney-ben a hatalmas Harbour Bridge két pilonja között, a francia légtornász figyelme az akkori magassági világbajnok WTC épülete felé fordult. A Vissza a jövőbe-trilógia és a Forrest Gump rendezője, Robert Zemeckis az 1974-es lélegzetelállító mutatvány történetét vitte vászonra Petit azonos című könyve alapján, a főszerepet pedig az egykori gyerekszínész Joseph Gordon-Lewitt-ra bízta. Még a játékfilm előtt, 2008-ban mutatták be az Ember a magasban című, később Oscarral jutalmazott dokumentumfilmet, amely az ikertornyoknál történtek előkészületeiről szól. Az akkoriban még merőben szokatlan illegális gerillamutatvány 45 percig tartott és roppant precíz szervezést igényelt. „Mesterien sikerült a még épülő WTC megidézése is, de a film legfontosabb mértékegysége mégis a történet lenne, így hiába tökéletesek az együtthatók, ha a végeredmény nem jön ki. A film valódi főszereplője maga a WTC, a két torony nagyobbat alakított, mint a sablonosra vett, jópofának szánt füves arcok, akik abban segítettek, hogy felvigyék a köteleket az irodaházak tetejére” – írtuk a filmről annak idején.
World Trade Center (2006)
Szeptember 11. eseményeinek részletesebb és szélesvásznú rekonstruálására eddig két ambíciózus alkotás vállalkozott: Paul Greengrass United 93 című filmje dokumentarista hitelességgel igyekszik bemutatni az egyik eltérített gép és hős utasainak tragédiáját, míg Oliver Stone a WTC ikertornyainak összeomlásáról forgatott játékfilmet. A kilencvenes évek közepétől takaréklángon égő Stone rendezéseiben a valós események szabadabb kezelése néhányszor visszaütött (pl. The Doors), majd az antikapitalista narratívák igazolására tett erőfeszítései vonták el az energiát jobb sorsa érdemes történeteiből. Noha az USA és ellenlábasainak erőspista népvezéreiről (az elmúlt száz év amerikai politikájáról, Castróról, Chavezről és Putyinról) készített, egyébként roppant érdekesek dokumentumfilmjei egyoldalúak és relativizálók, a WTC esetében alaposan visszafogta magát, felismerve, hogy ebben a filmben politikának, konteónak nincsen helye. A film bukásának egyik oka mégis az lehet, hogy a tények szikár rekonstruálása helyett Stone sokkal inkább a főszereplők portréjának, Nicholas Cage és Michael Pena hős karaktereinek meg a családtagok aggodalmaskodásának kidomborítására koncentrált.
Hogyan lopjunk felhőkarcolót (2011)
Humoros szajréfilmjében a mérsékelten tehetséges Brett Ratner (A vörös sárkány, Csúcsformában 1-3, X-Men 3) csöppet átírja a heist zsáner kottáját. Azaz a legapróbb részletekig megtervezett bűntény elkövetésére összeállt sokszínű csibész társaság ebben a filmben nem lángelmékből meg operatív szakemberekből, hanem a kapitalizmus áldozati szerepkörébe kényszerített átlagpolgárokból szerveződik. Josh Kovacs (Ben Stiller) egy Central Park-i luxusház gondnoka, aki egy nap megtudja, hogy a nyugdíjalapjukat kezelő tőzsdeguru tulaj elsíbolta a felhőkarcoló alkalmazottjainak pénzét – beleértve az övét is. Amikor mindezt számon kéri a fickón, a munkatársaival együtt kirúgják, ezért úgy döntenek, hogy Slide (Eddie Murphy), a környék rutinos betörőjének bevonásával kirámolják az üzletember (Alan Alda) lakását, és némi bónusszal visszaveszik azt, ami nekik jár. Stiller, Murphy, Casey Affleck és Matthew Broderick ezerszer eljátszott karaktereit egyenként egy legyintéssel elintéznénk, csapatban azonban remekül működik a komédiázás. Kár, hogy a forgatókönyvben tátongó lyukak és a bizonytalankodó rendezés a bérelt sztárok felejthető hakniállomásává silányítja a próbálkozást.
A nagy ugrás (1994)
Nem véletlen, hogy a Coen-testvérek szatírája egy mamutcég felhőkarcolójában gömbölyödik, mára talán már kissé elkoptatott képet nyújtva az újkapitalizmus fellegvárát, ethoszát meg logoszát megtestesítő vállalati épületmonstrum geometrikus társadalomrajzáról, jelen esetben az alagsortól a 41. emeletig terjedő hierarchikus karriervilágról. Bár az üzlet virágzik, a Hudsucker cég főnöke feladja: kisétál a toronyház legfelső emeletének ablakán, az igazgatótanács pedig, élén Mussburger alelnökkel (Paul Newman) úgy dönt, csődbe juttatja a vállalatot, hogy aztán olcsón megszerezze a jól fizető papírokat. Trónra ültetnek hát egy kortikálisan csenevész balekot az alagsori postázóból, aki a terv szerint majd arra szintre juttatja a részvényárakat, ahonnan őt kiemelték. Azonban Norville Barnes (Tim Robbins) hülye ötleteit meglepően jól fogadja a piac, a hula-hopp karika tömeggyártása felvirágoztatja a céget. Tökéletes alapanyag, remek színészek, ezért is kár, hogy Joel Coen némi fogyatékkal adoptálja a tesójával és Sam “Evil Dead” Raimivel közösen jegyzett forgatókönyvet. Mivel a többi Coen-filmmel ellentétben nemigen észlelhető a törekvés, hogy a film komolyan vegye a történetet, az éjfekete humor csak nyögvenyelősen talál hangot a Hudsucker-ház Terry Gilliam, Albert Speer és Fritz Lang expresszionista vízióit meg az art deco komor gyönyörét megidéző díszletei között.
Dredd (2012)
A posztapokaliptikus jövőben az emberek fél kontinensnyi metropoliszokba préselődnek, amelyeket rég felemésztett volna az erőszak, ha nem lennének az ártatlan polgárok védelmére felesketett, egyszerre rendőri, bírói és végrehajtói jogkörrel felruházott rendteremtők. Karl Urban alakítja Mega-City One egyik legtökösebb, legkíméletlenebb fakabátját, Dredd bírót, aki tapasztalatlan újonc társával egy futurisztikus brutalista lakótömbben tesz rendet, a földszinttől a kétszázadik emeletig végigmészárolva egy komplett állig felfegyverzett berényimiki-hadsereget, hogy végezzenek a gonosz drogbárónővel, Ma-Mával (Lena Headey aljasabb és keményebb, mint a Trónok harca Cerei-ének bőrében). A pozitív kritikai fogadtatás ellenére az aprópénzből összerakott brit-dél-afrikai képregényadaptáció megbukott a mozipénztáraknál, hiába veri kenterbe az ambíciózus, Stallone-féle 1995-ös változatot, ám nem véletlen, hogy szinte azonnal kultfilm státuszt szerzett. Pedig a történet nem eredeti, kísértetiesen emlékezet az egy évvel korában készült A rajtaütés (The Raid) című zseniális indonéz akciófilmére. A szigetországban élő brit rendező, Gareth Evans hősei egy elit rendőrosztag tagjai, akik egy drogbárót akarnak letartóztatni egy toronyházban, ám csapdába esnek és emeletről emeltre jutva kell megküzdeniük a túlélésért – akárcsak Dredd bírónak.
Drágán add az életed! (1988)
Szinte napra pontosan 30 évvel ezelőtt mutatták be a tengerentúlon John McClane első és máig legszórakoztatóbb kalandját. Addig senki sem sejtette, hogy a koszlott atlétapóló-cigi-pia kombó nem mindenkinek állt olyan jól, mint Bruce Willisnek, aki A simlis és a szende-sorozat révén komédiásként, azaz a stúdió számára nagy kockázatot hordozva robbant be a nyolcvanas évek legmenőbb akcióhősei közé, triumvirátussá acélosítva a Stallone-Schwarzenegger tengelyt. Stallone mellett Harrison Ford, Robert De Niro, Charles Bronson, Nick Nolte, Mel Gibson, Richard Gere, Don Johnson és Burt Reynolds is esélyes volt a Die Hard főszerepére, de a tesztvetítések pozitív visszhangjai ellenére a producerek továbbra sem bíztak a vicces csávó Willis sikerében, a bemutató előtt nem is rakták fel a képét a promóciós anyagokra. A sztori alapötletét a Pokoli torony adta: miután a szerző Roderick Thorpe megnézte a katasztrófafilmet, azt álmodta, hogy egy csapatnyi fegyveres vadászik egy férfire egy óriási felhőkarcolóban. A főgenyó Hans Grubert eredetileg Sam Neill alakította volna, de az aussie színészt nem érdekelte a szerep (később alaposan kiélte gonosz hajlamait a Halálhajóban), de nem bánjuk, hogy a karaktert végül a brit színpadi színész, Alan Rickman játszhatta el, akinek ez volt az első filmszerepe. A filmbéli Nakatomi-torony egyébként valójában a gyártó 20th Century Fox székháza volt.
Szomszédok (1987-1999)
Horváth Ádám hosszú éveken át sugárzott teleregényének olthatatlan sikerére voltaképpen nincsen magyarázat. Hacsak nem a nosztalgia – hiszen a Szomszédok igazi kortörténeti csemege – vagy a néplélekből fakadó abszurd iránti fogékonyság és mazochizmus, ami 31 évvel a szappanopera-pótlék indulása után is odaszögezi az embert a képernyő elé, hogy Horváthné Csűrös Karola kotkodácsolása ezredszer is leolvassza az agyát. A gegtár kifogyhatatlan: Taki bácsi megoldása a lopásgátlásra (a bazinehéz Lada-aksi kiemelése minden esti leparkoláskor), Vágási Feri mentőakciója a térdig érő vízben, a posztnyomdász esetlen próbálkozásai az informatika kanyargós útvesztőiben (a Mikroszoft Vindóz 95 meg a beszállás az internetbe), a nyócadikról béna üvöltéssel kizuhanó rongybábu, az aranylövéses tini még meleg holtteste felett a kábszizásról moralizáló mentősök, a presszóba gurított gránátot visszahajító Alma vagy bármelyik és szinte mindegyik jelenet, amiről azonnal üvölt, hogy kamu. Persze valóban humoros képsorokra is akadt példa, például a piás Janka néni, azaz Pásztor Erzsi jóvoltából, és a sorozat a posztmodernség én önreflexió pályáján is magabiztosan mozog: erre példa a régi Zenthe Ferenc-filmet néző Taki bácsi, vagy amikor Etus Pearl Jamre táncol. Az egyéb filmes műfajokban egyébként megbízhatóan teljesítő Horváth Ádámnak sajnos senki sem vette el a kedvét a sorozatrendezéstől: a Szomszédok kaszálása után indult Életképeket már tényleg csak azoknak ajánljuk, akik bombatölcsérben töltötték a gyermekkorukat.