Sokadszorra kezdi újra June Osborne (Elizabeth Moss). De vajon meddig bírja még? És meddig bírjuk mi, nézők? Kívülről fújjuk már June mimikáját, tudjuk, melyik percben jön a szemrebegtetős közeli, a rebellis attitűd fizikai kicsúcsosodása: a makacsul lebiggyesztett száj. Jól csinálja, nem Moss játékával van a gond, hanem azzal, hogy a hosszú közelik, a hatásvadász, kimerevített snittek már nem működnek, inkább idegtépők, mint élvezhetők. Tartalom tekintetében sem jobb a helyzet, a 4. évad eddig elérhető három része ugyan hozza a megszokott szintet, de June kálváriája már túl sok a nézőnek, túl hosszú a szenvedéstörténete, időszerű lenne egy váratlan fordulat, vagy egy új szál behozása ahhoz, hogy az egyébként is agyoncsűrt-csavart, rétestészta vékonyságúra nyújtott történet lekösse a nézők figyelmét. Gileád továbbra is kegyetlen és kizsákmányoló – 2017-es bemutatása óta egyébként a feminista harc szimbólumává vált a sorozat, ami egy külön cikket érdemelne -, June pedig jó forradalmárként mindent megtesz azért, hogy hozzájáruljon a nőket elnyomó, teokratikus rendszer felszámolásához. Őszintén reméljük, így vagy úgy, de vége lesz a megpróbáltatásainak. Kritika.

MM – 061.hu

Margaret Atwood elborzasztó, disztópikus világában a környezetszennyezés és a szexuális úton terjedő betegségeknek köszönhetően egyre több a meddő nő, ezért az Egyesült Államok helyén létrejött diktatúra, Gileád Köztársaság militarizált formában tűzi zászlajára a “visszatérést a hagyományos értékekhez”. Első lépésként elbocsátják a nőket a munkahelyükről, majd befagyasztják a bankszámlájukat, onnantól csak a férjük vagy legközelebbi férfi hozzátartozójuk által férhetnek hozzá a pénzükhöz. A társadalom lázadni kezd a kialakuló új rendszer ellen, de ezt véres lövöldözés követi, és kialakul a fundamentalista teokratikus diktatúra. A termékeny nők – akiket ünnepélyes keretek között erőszakolnak meg – “szülőgépekké” válnak, és ha ellenállnak, súlyosan megfizetnek érte. June (Elizabeth Moss), új nevén Offred a Vezér (Joseph Fiennes) háztartásában dolgozik szolgálólányként, és immáron negyedik évada próbálja túlélni a mindennapokat, fő célja pedig megtalálni a lányát, akit elvettek tőle. 

Atwood 1985-ös regényét a Hulu sorozata tette igazán sikeressé, a maga idejében a kritika nem igazán méltatta. A 2017-ben debütált széria azonban olyannyira felhúzta – az első évad elvitathatatlanul a 2010-es évek egyik legjobbja -, hogy új lendületet adott a kanadai írónőnek, és 34 év után megjelent sötét disztópiájának folytatása, a Testamentumok, ami rögtön meg is kapta a Booker-díjat. A szolgálólány meséje a nők elleni elnyomás szimbóluma lett, a feministák kötelező olvasmánya, még úgy is, hogy maga a szerző nem szánta annak, sőt, Atwood azt is megkapta, hogy “rossz feminista”. Csakúgy, mint a főszereplő, Elizabeth Moss, aki a New York-i Tribeca Filmfesztiválon így fogalmazott 2017-ben: “Számomra ez nem egy feminista történet, mert a nők jogai az emberi jogokat jelentik. Nem terveztem, hogy Offredet feminista figuraként játsszam el.” A nyilatkozat persze azonnal felrobbantotta az internetet, követelték a színésznőtől, hogy magyarázza meg, hogy gondolja ezt. Moss tehát önkéntelenül vált a női egyenjogúságért zajló küzdelem egyik kortárs vezérévé. Hogy ez jól van-e így (nincs), az egy másik cikk témája.

Visszatérve a sorozatra, a 3. évad azzal végződik, hogy June több mint 80 gyereket menekít át Kanadába, ő azonban Gileádban ragad, egyrészt mert továbbra sem tesz le arról, hogy megtalálja lányát, Hannah-t, másrészt meglövik, így kétséges, hogy felépül-e egyáltalán. Az évad elején a súlyosan sérült June szolgálólány társaival menedékre lel Mrs Keyes farmján. A viszonylagos nyugalom persze nem tart sokáig, legyen elég annyi, hogy Lydia néni, ha nem is ereje teljében, botra támaszkodva ugyan, de eltökélten folytatja válogatott kegyetlenkedéseit. June szenved, de kitart, bírja, bírnia kell, van még hátra pár rész az évadból.

Túlzás lenne azt mondani, hogy unalmas az évadnyitás, de azt is, hogy tűkön ülünk, hogy láthassuk a május 6-i negyedik részt. Atwoodnak több helyütt felrótták már, hogy habár rendkívül erős a történet és hibátlan az atmoszférateremtés, gyenge lábakon állnak a karakterek. Ez sajnos kiütközik a sorozatban is annak ellenére, hogy a forgatókönyvíróknak óriási a játéktere (Atwood csak az első évadot “felügyelte”), s még ha nem is akar nagyon elrugaszkodni az a regényalaptól, a négy évadra húzott történetnek muszáj lenne valahogy rendet teremtenie a káoszból.

June rapszodikus arcváltásait, szerepkörei közötti csapongását nem bírja már a sorozat, és a néző sem. Ha a szándék az újabb és újabb ‘wow-faktor’ becsempészése volt, nos, az nem sikerült, az összezavarás annál inkább. Nem azt érezzük, hogy June vívódik, vajon melyik lehet a számára helyes út, hanem egy nagy, kibogozhatatlan katyvaszt. Mrs Waterford sem menti meg a dolgot, még úgy sem, hogy a regényben és a sorozatban is messze az ő karaktere a legkidolgozottabb és legizgalmasabb. A negyedik évadra ő is elfogy, nem marad érdekes a néző számára.

Egyelőre nagy csalódás az évad, de innen szép nyerni, várjuk meg a második etapot, bízzunk benne, hogy az alkotók kreatív energiájukat a későbbiekre tartogatták, és elégedetten sóhajthatnak fel majd a nézők. Már ha maradnak egyáltalán.

Fotók: Hulu/HBO