Különleges aspektusból ismerheti meg a nagyközönség Erőss Zsolt tragikus sorsú magyar hegymászó és felesége Sterczer Hilda házasságát, ugyanis a gyászfeldolgozás folyamatán keresztül szembesülhetünk kettőjük különös, viszontagságos, de annál mélyebb kapcsolatával a CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál debütáló Magasságok és mélységek filmben. Az alkotásban Trill Zsolt személyesíti meg a 2013-ban a Kancsendzönga megmászása közben eltűnt hegymászót. A Nemzeti Színház társulatának tagjával arról beszélgetünk, hogyan készül azokra a szerepekre, amelyek extrém módon igénybe veszik fizikumát, de szóba kerül az is, hogy kárpátaljaiként hogyan éli meg az orosz- ukrán háborút?

LSZF- 061.HU

A beszélgetésünk apropója a Magasságok és mélységek című film közelgő, szeptember 22-i bemutatója, amelyben Erőss Zsolt hegymászót alakítja. Először is kezdjük azzal, hogy mennyire ismerte akár hallomásból korábban Erőss Zsoltot? Mit gondol arról a szent őrületről, ahogyan a hegymászáshoz állt?
Személyesen nem ismertem őt, csak látásból, ugyanis amikor 2000 és 2005 között az Újszínházban dolgoztam Kollár Lajos hegymászó, a “Magyarok a világ nyolcezresein”-sorozat szervezője a teátrum ügyelője is volt egyben. Így előfordult, hogy a csapatát láttam a büfében, köztük Erőss Zsoltot is. Egy- két szót váltottunk, de mélyebb rétegekben nem ismertem. És ami az ő szent őrületét illeti, a hegymászásról a film előtt nem sokat tudtam, nagyon nehezen képzeltem el azt, hogy milyen az, amikor valaki ennek a világnak a sűrűjében létezik. Sok embernek meséltem a filmről, arról, hogy mivel foglalkozom, és azt vettem észre, hogy nagyon megosztó maga a hegymászás is és Zsolt személye is. Nagyon-nagyon más világ, tényleg egy szent őrület szükséges hozzá. 

Milyen volt a találkozás Erőss Zsolt özvegyével, Sterczer Hildával? Hogyan tudta az ön munkáját segíteni?
Nagyon jó volt, nagyon nyitott hölgy. Együtt mentünk a Pilisbe felkészülni, falat másztunk. A habitusomból kifolyólag elég sokat beszéltem, amire azt mondta nekem Hilda, hogy nem Zsoltot kellene játszanom, hanem Kollár Lajost, mert szerinte én olyan vagyok, mint ő. Erre mondtam neki, hogy “megígérem neked, hogyha elkezdjük a forgatást, akkor nem fogok ennyit beszélni”.

“Sok embernek meséltem a filmről, és azt vettem észre, hogy nagyon megosztó maga a hegymászás is és Zsolt személye is.”

Számos jelenet az Alpokban forgott, olykor veszélyesebb körülmények között. Testileg és lelkileg hogyan tréningezte magát erre a feladatra?
Szerintem vannak dolgok, amire mentálisan fel lehet készülni, és vannak, amikre nem. A személtetés kedvéért hadd meséljek el egy példát! Csoma Sándor, a film rendezője felhívott a magaslati felvételek előtt, hogy vigyünk-e kaszkadőrt magunkkal. Mondtam neki, hogy szerintem nem kell. Azt mondja, “átküldök neked néhány fotót arról, hogy hol leszünk.” Mondom, persze, küld. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy nem vagyok egy nagy okostelefon meg internetfüggő. Egy nap múlva kérdezi a fiam, hogy apa, te láttad, hogy Sándor mit küldött neked? Mondom, nem, nem volt időm még megnézni. Erre válaszul: “de hát nézd már meg, mert ez nem egyszerű dolog”.  Ekkor az agyamban hátul beindult valami, és nem néztem meg. Szerintem toltam magamtól a dolgot. Akkor szembesültem csak a meredek helyszínnel, amikor odaérkeztünk, és fölmentünk háromezer méter magasra. Akkor Sándor megmutatta, hol kell majd föl és lemászni. 

Ott azonnal gyomorgörcsöm lett, a combjaim hirtelen beálltak, de ezt az óriási izgalmat ott, akkor nem mutattam. Persze én voltam az utolsó, akinek a jelenetét vették, addig próbáltam beszélgetéssel elterelni a figyelmem.

Volt két csodálatos osztrák úriember, akik segítettek nekünk a dolgokat föl- le vinni. Ők úgy mentek ott a sziklákon, mintha oda születtek volna. Ők voltak, akik megmutatták, hogy mire kell figyelni. Amíg a jeleneteket vettük, egyszer csak azt éreztem, hogy megszoktam a dolgot. Az ember adaptálódik a térhez, és amikor csinálni kell, nem gondolkodik. Ezért mondtam, hogy valamire föl lehet készülni, valamire meg nem lehet felkészülni. De azért ki kell hangsúlyoznom, hogy a film nem a mászásról fog szólni.

A közelmúltban a Magasságok és mélységeken kívül több alkotásban is szerepel, láthatják a nézők a készülő Hadik- filmben is, amelyhez szintén hatalmas fizikális felkészültségre volt szükség. Honnan merít erő ezekhez a feladatokhoz?
Gondolom, hogy vannak adottságok is, de ezeket az adottságokat muszáj karbantartani. A futást például azért szeretem, mert tudom, hogyha négy-öt kilométert lefutok hetente többször, az elég a színpadra, ahhoz, hogy egy kettő óra tíz perces előadást kőkeményen végig nyomjak, és nem gondolkodom azon, hogy mikor veszek levegőt. A Hadiknál a mozgást nagyban nehezítette például az öltözék, ezekben a vastag gúnyákban le- föl ugrálni a lóról, emberpróbáló feladat volt, a meleg csak rátett egy lapáttal. Maga a lovas felkészülés is kemény volt. Több hetet töltöttünk lovardában, magánoktatáson. Több tekintetben is kihívás volt, de hát ezért izgalmas forgatni. Soha életben nem éltem volna át ezeket a kalandokat, hogyha nem kapom meg ezen lehetőséget.  

Trill Zsolt, mint Hadik András huszártiszt

Az elmúlt hetekben forgott a Radics, a megátkozott ember című film, amelyben a magyar zenei legenda életét viszik vászonra az alkotók. Ön ebben a zenész édesapját formálja meg. Úgy tűnik mostanában azok a szerepek találják meg, amelyben valós személyeket kell megformálni. Mennyiben más ezekre felkészülni, felépíteni a figurát, mint egy fiktív karakter esetében?
Amikor egy fiktív személyt építek fel, akkor magamból, az adott térből és az időből indulok, ahol a karakter “elhelyezkedik”. Magamat, a személyiségemet sem tudom kizárni, a stílusom benne marad. A valós személyeknél ehhez hozzájön az, hogy sokat olvasok, adott esetben meghallgatok embereket, akik ismerték az illetőt. Megpróbálom megismerni a közeget, amiben élt. Ezek nagyon tudnak segíteni.

A magyar közönség eleinte színházi színészként ismerte meg önt. Hogyan tréningezte át magát olyan kiváló filmes színésszé, hogy például a Radics mozi rendezője, Klacsán Gábor azt mondta,  hogy ön a tökéletes filmszínészt megtestesítő magyar színészek egyike. Nem hiányzik például a közönség azonnali visszajelzése a kamerák előtt? 
Ez nagyon hízelgő, köszönöm. Az igazsághoz hozzátartozik azért az, hogy én a színháznak vagyok a nagy rajongója. A film az egy egészen más világ, nagyon komoly technika. Viszont a kettőt ötvözni kell. Nagyon sokszor a filmből viszek a színházba, aztán pedig a színházból viszek a filmbe. A kettő különböző dolog, de szerintem ki tudják egymást egészíteni. A filmkészítés nagyon izgalmas. Ez a fajta munka végtelen jó fej emberekkel hozott össze, bejártam sok-sok helyet, ahova nem jutnék el soha.
Mindegyik moziszerepemért nagyon hálás vagyok, kezdve onnantól, amikor Sára Sándor elhívott a beregszászi színházból, hogy szerepeljek a filmjében orosz katonaként. 
Ami a közönséget illet, van ehhez is egy kedves történetem, amit még élek, nem felejtek el. Amikor az Aranybullát forgattuk, az első nap rögtön egy hatalmas monológot kellett előadnom, amelyben az Aranybullát hirdetem ki. Bementem a felvétel helyszínére, egy templomba, és ott volt nagyjából hetven ember. Az egész olyan volt, mint egy színházi premier. A teátrumban próbákon mindig van bent egy-két ember, akkor azokat a bizonyos gátlásokat le tudjuk vetkőzni némileg. Még akkor is döbbenetes élmény volt, hogy tudtam, itt lehet bakizni, maximum újra vesszük. Nagyon mély nyomot hagyott bennem.

Trill Zsolt szerint a színházi és filmes színjátszást ötvözni kell.

Ön a beregszászi járásban, Sárosorosziban született, a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Színház egyik alapítója. Hogyan éli meg az orosz- ukrán háborút?
Nagyon nehezen élem meg, nekünk mindenünk ott van. Ott vannak a fáink, ott vannak a sírjaink, ott vannak a szüleink, testvéreink, rokonaink. Hihetetlenül mély fájdalommal élem meg. Látom, hogy emberek belerokkannak. A beregszászi társulat itt is van Magyarországon. Mi, fiúk, megkaptuk a behívót, így nem tudunk hazamenni. Szörnyű ez a bizonytalanság, nem tudjuk megmondani, hogy egyáltalán mikor léphetjük át a határt újra. Egy biztos, én nem megyek harcolni. Már csak azért sem megyek, mert bevallom őszintén én az egész ukrán harminc éves vezetést totálisan elhibázottnak tartom. Ezen évtizedek alatt ez az ország nem fejlődött, hanem végtelen nyomorba vezették. Ukrajna a Szovjetunió széthullásakor a legjobb lehetőségekkel indult. Végtelenül háborúellenes vagyok, de szerintem nem véletlen, hogy ők háborúba keveredtek. Nem az ukrán népről beszélek, hanem az ukrán vezetésről. Mi tudjuk, hogy milyen rendszer ez. Mi a bőrünkön tapasztaltuk, nap mint nap. Végtelenül korrupt világ, és sajnos -ne nekem legyen igazam- nem tudom, hogy ebből ki tudnak-e majd jönni. Szerintem senki nem tette fel abban az országban azt a kérdést, hogy ez miért történt meg 2022-ben? Hogy történhetett ez meg? Szerintem ez a legnagyobb baj.

Vezető kép: Hadik Facebook