Tetszett a cikk?
  •   
  •   
  • 316
  •  
    316
    Shares

“Amikor 2001-ben feljöttem a metróból, a Batthyány téri aluljáróban láttam egy plakátot, úgy emlékszem, egy könyvet hirdettek, az állt rajta: ‘Két dolgot nem szabad az életben kipróbálni: a vérfertőzést és a néptáncot.’ Azóta azért – talán a Fölszállott a pávának köszönhetően is -, kitartó munkával bebizonyítottuk, hogy a néptáncot, népi éneket, kézművességet érdemes kipróbálni, hiszen ezek mind pozitív, embert gazdagító tevékenységek” – fogalmaz Kelemen László, a Hagyományok Háza főigazgatója, akivel az intézmény elmúlt húsz évéről beszélgettünk. Szó esett arról, milyen indokokkal akarta a szocialista kormányzás megszüntetni az intézményt 2002-ben, valamint 2006-ban, hogy kell-e még bizonygatni a Hagyományok Háza létjogosultságát, és arról is, miért fontos a táncházmozgalom civil szinten való tartása.

MÉNES MÁRTA – 061.hu

Idén húszéves a Hagyományok Háza, amelynek koncepcióját Sebő Ferenccel és másokkal dolgozták ki. Melyek voltak az alapvető célkitűzések akkor, amikor még csak fejben alapították meg az intézményt?
Az alapvető célkitűzések a helyzetből adódtak: a ’90-es években láttuk azt, hogy a hagyományos kultúra – ami szerintem pont olyan fontos a magyarságnak, mint a magyar nyelv – kezd drasztikusan visszaszorulni a határnyitások és a külföldről beáramló kommersz kultúra miatt. Tudtuk, hogy ha nem teszünk valamit, és nem próbáljuk meg intézményesíteni a hagyomány átadását, akkor egyszerűen el fog tűnni. Az átadást egy intézmény keretében próbáltuk megvalósítani, amely hangsúlyozottan nem oktatási intézmény, hiszen jól tudjuk, a magyarok olyanok, hogy ha valami kötelező, akkor azt nem szeretik. Egy olyan közművelődési, művészeti, közgyűjteményi intézményt képzeltünk el, amelyben ezt a hagyományátadást meg lehet valósítani. Kezdettől fogva a Kárpát-medencében gondolkodtunk, hiszen a magyarság a saját hagyományos kultúrája szempontjából teljesen egységes.

Hogy érzi, sikerült elérni, amit szerettek volna?
Akkor sem gondoltuk, hogy akár húsz év alatt el tudjuk érni, és ma sem gondolom, hogy húsz év múlva a teljes magyar népesség rendelkezni fog ezzel a kultúrával. Ugyanakkor, ha el tudjuk érni, hogy a magyarság befogadóan és pozitívan álljon hozzá, akkor azt hiszem, elértük a célunkat.

Amikor 2001-ben feljöttem a metróból, a Batthyány téri aluljáróban láttam egy plakátot, úgy emlékszem, egy könyvet hirdettek, az állt rajta: “Két dolgot nem szabad az életben kipróbálni: a vérfertőzést és a néptáncot.” Azóta azért – talán a Fölszállott a pávának köszönhetően is -, kitartó munkával bebizonyítottuk, hogy a néptáncot, népi éneket, kézművességet érdemes kipróbálni, hiszen ezek mind pozitív, embert gazdagító tevékenységek.

A táncházat többször temették már, korszerűtlennek tartották, de a valóság az, hogy még mindig az egyik legexportképesebb kulturális magyar termék. Kell-e ma még bizonygatnia, hogy ez így van, illetve azt, hogy van létjogosultsága a Hagyományok Házának?
Remélem, erre már nincs szükség, hiszen kiemelt nemzeti intézmény vagyunk, ami egy nagyon jó pozíció a kultúra területén. A táncház pedig korfüggő: minden generációnak külön meg kell harcolnia e tudás elsajátításáért. Én az első generációba tartozom, annak idején Erdélyben kezdtük el. Most már azt hiszem, hogy a negyedik, vagy az ötödik generáció jön elénk, és büszke vagyok rájuk, mert például olyan tizenéves, nagyon tehetséges gyerekeket hallgathatunk érett muzsikusként játszani, hogy az megmelengeti a lelküket, és bizakodást ad a jövőre nézve.

Egy 80-100 fős klubból elinduló mozgalmat szerettek volna intézményesíteni, professzionalizálni. Milyen irányba vitte az intézményesülés a mozgalmat, adott-e neki más jelleget?
Igyekszünk nem intézményesíteni a táncházmozgalmat, mert ahogyan az előbb is utaltam rá, a magyarok olyanok, ha valami intézményesül, azt gyanakvással szemlélik. Tehát minden eszközzel azon vagyunk, hogy segítsük és megtartsuk civil szinten. Úgy gondolom, azt, amit az ember saját magának megszerez, sokkal értékesebbnek tartja, mint azt, amit tanítanak neki.

Be kellett látnunk azt is, hogy a táncházmozgalom és maga a táncház nem az, amit mi, a rock generáció elképzeltünk. Mi úgy képzeltük el, hogy a nagyszínpadon tízezer ember előtt muzsikálunk, és akkor milyen szép lesz ez az egész. Rá kellett jöjjünk, hogy ez a zene, ez a kultúra kis közösségekben éri el legjobban a hatását.

Az az igazi, amikor nem kell hangosítani, és ott van előtted 50-100 ember, akik a muzsikádra táncolnak és együtt vagytok. Ez egy semmihez sem hasonlítható, felemelő érzés, amit hál’ Isten sokszor volt alkalmam megtapasztalni. Szerintem ez tartja életben a táncházat és viszi el újabb és újabb generációkhoz.

A magyar népzene abban a formában, ahogy azzal Bartókék a gyűjtőútjaikon találkoztak, fél évszázaddal ezelőtt még nem létezett a magyar szellemi életben. Népzenének hívták a verbunkosnak, csárdásnak nevezett feldolgozásokat, a magyar nótát városi cigányzenével keverve, stb. Eredeti, falusi gyűjtésben felvett zene, éneklés még véletlenül sem fordult elő. Minthogyha két párhuzamos kultúra létezett volna: az egyik, ami a faluban hagyományozódott, a másik pedig ami a városban élt. A kettő közötti érintkezés nagyon szűk volt, ennek a szélesítésén kell dolgozni. Hogyan lehet ezt megtenni?
A saját szakterületemről van szó, úgyhogy engedje meg, hogy egy kicsit pontosítsak! Annak idején nem tettek különbséget Bartókék előtt a városi magyar nóta, verbunkos és a falusi, hagyományos népzene között. Még Seprődy János is, 1905 körül, egységesen népdalnak nevezte mindezt. Jóllehet nagyon jól tudta mindenki, hogy a városi magyar nótának, verbunkosnak magyar amatőr zeneszerzői voltak, akik ezeket cigányzenekarokkal muzsikáltatták el. Ebből aztán rettenetesen sok probléma származott. Nagyon sokan a cigányok zenéjének tartották ezt, Liszt is például, pedig természetesen nem az volt. És a falvakba ez a zene, mint minden divat, lecsurgott.

Ha ötven évvel ezelőtt elment valaki egy falusi lakodalomba, ott hallott válogatás nélkül magyar nótát, verbunkost és hagyományos népdalt, népzenét. Ezt az egységet bontotta meg a táncházmozgalom.

Valami ellen mindig sokkal könnyebb föllépni és meghatározni önmagunkat. Ez annak idején Bartókékra is igaz volt: amikor ők a hagyományos vokális népzenét megtalálták Székelyföldön, akkor egy olyan magyar zeneszerzői nyelvnek az alapjává tették, amely a 20. századi magyar zeneszerzést meghatározta a korábbi romantikus stílussal szemben. Mi, a táncház mozgalomban résztvevők is a cigányzene ellen voltunk kezdetben, és azt kerestük, hogyan lehet a teljesen más technikájú falusi zenét behozni a köztudatba. Ez egy nagyon nehéz folyamat volt, hiszen a Magyar Rádió valóban nem játszott ilyen műsorokat – néhány létezett csak, amelyek többek között Kodály Zoltán, Lajtha László, vagy Sárosi Bálint nevéhez fűződtek, de igazából nem jelent meg a szórakoztató palettán. A táncházmozgalom előretörésével viszont ez a paletta kibővült, és főként Sebőék, vagy például a mozgalomról kiváló filmeket készítő, nemrég elhunyt Szomjas György közreműködésével bekerültünk a médiába és a köztudatba is. E fejlődési folyamat természetes következményeként alakult meg a Hagyományok Háza.

Volt már, hogy rezgett a léc a Hagyományok Háza alatt. Milyen indok(ok)kal akarták – két korábbi politikai éra alatt is – megszüntetni az intézményt?
Ez így van, de nem az a kérdés, hogy a baloldaliakhoz vagy a jobboldaliakhoz kapcsolható ez a gondolkodás. A húsz év alatt a Hagyományok Háza bebizonyította, hogy egy szakintézmény, egy közintézmény. Mi nem azzal foglalkozunk, hogy milyen pártállása van a dolgozóinknak, és azzal sem nagyon, hogy ki az a felső vezető, aki bennünket irányít. Nyilvánvalóan nagyon örülünk, ha úgy gondolja a politikum, hogy ez egy fontos dolog, és ez az elmúlt évtizedben így is volt. Más okokból akarták az intézményt megszüntetni korábban, ezek jórészt gazdasági indokok voltak, amelyek az ország teherbíró képességéből adódtak. A költségvetési hiány és az államadósság napi szinten volt még a 2000-es években, állandóan ezekkel riogattak bennünket. Ez azt eredményezte, hogy a Hagyományok Házát sem tartották olyan fontosnak, lenyomták költségvetési szempontból. Volt egy nagy hátrányunk még: 2001-ben jöttünk létre,

2002-ben a felálló szocialista kormány bizalmatlanul nézett egy új intézményre, azt gondolták, hogy mi valami nacionalista fideszes képződmény vagyunk, amelyet alaposan át kell vizsgálni. Ezek a vizsgálatok azonban rendre bebizonyították, hogy a Hagyományok Háza egy átlátható, tisztességes gazdálkodást folytató intézmény.

2006-ban ismét terítékre került a Ház megszüntetése, Vitányi Ivánnak soha nem felejtjük el, hogy akkor kiállt mellettünk. Ő volt az, aki annak idején a Magyar Művelődési Intézetbe bevitte Sebőéket és teret adott a táncházmozgalom szervezésének. Tökéletesen ismerte azt, amit csinálunk, tudta, hogy ez mennyire fontos a magyar kultúra szempontjából. Szóval az ő segítségével ezt is megúsztuk. A legutóbbi ilyen feszültség pedig 2016-ban volt a Hagyományok Háza egy kis szelete miatt. Mi ugyanis hatósági tevékenységet is végzünk, zsűrizünk népi iparművészeti alkotásokat. Amit zsűrizünk, azzal elismerjük, hogy az egy hiteles alkotás, s azok így áfamentessé válnak. Nos, a bürokrácia csökkentése jegyében a Hagyományok Háza is terítékre került, de szerencsére gyorsan kiderült, hogy nem egy bürokrata intézmény vagyunk. Ezek voltak tehát a Szküllák és a Kharübdiszek, amelyek között az elmúlt húsz évben hajóztunk. Nagyon remélem, hogy a pandémia elmúltával ki tud teljesedni a Hagyományok Háza, és végre nyugodt vizekre hajózhatunk.

Mire a legbüszkébb a Hagyományok Háza húsz évéből?
Elsősorban a munkatársaimra vagyok büszke. Nagyon sokan tartottak ki mellettünk és nagyon sokan csatlakoztak hozzánk, jóllehet a fizetéseink mindig mélyen az országos átlag alatt voltak. Ma már a Hagyományok Háza egy Kárpát-medencei hálózatokkal rendelkező nagy intézmény, amely Csíkszeredától Lendváig hálózatokat működtet, és átfogja a hagyományos népi kultúra átadásának a színtereit. Most tervezünk egy Kallós Zoltán programot, nagyon fontos lenne, hogy ezt a kultúrát megpróbáljuk kistáj szintre visszavinni. Ez még előttünk áll, remélhetőleg a következő öt évben az utódom meg fogja tudni valósítani. És büszke vagyok arra is, hogy a Corvin téri Budai Vigadót a régi fényében vissza tudtuk állítani, ezzel méltó környezetet teremtve az intézmény működésének.

A pandémia hogyan érintette az intézményt? Nagyobb hangsúlyt fektetnek az online jelenlétre, ez látható, de pont a népzene, a néptánc, a hagyományos kultúra az, ami a személyességre, az emberi kapcsolatokra épül, innen nézve pedig talán még nehezebb jelen lenni az emberek mindennapjaiban.
A hagyományos kultúrában a pandémia a rákhoz hasonló. Az a betegség, ami lehetetlenné teszi az életet. Ezért mi gyakorlatilag előre menekültünk, amikor a fiatalok netezési szokásait figyelve, megjelentünk a virtuális térben is. Megpróbáltuk ezt az előnyünkre fordítani, hogy amíg a fizikai tevékenységeink szünetelnek, és sajnos nem lehet táncolni, nem lehet táncházat tartani, nem lehet kézműves csoportokban dolgozni, addig kiépítsük a virtuális világot, amely a pandémia elmúltával természetesen belesimul majd a fő tevékenységekbe. Felismertük azt is, hogy a mesterségek területén nagyon sok jó dolgot tudunk csinálni, és a tanításban is sokat tud segíteni a virtuális világ, ezért elkezdtünk oktató videókat készíteni. Mert míg a blues-gitározásról rengeteg oktató videót találunk a Youtube-on, a hagyományos népzenéről csak nagyon keveset. Mi most elkezdünk ilyeneket is gyártani.

Hogyan kell elképzelni ezeket?
Úttörő technikával, nagy felbontásban készülnek a videók. Fölveszünk minden kistájhoz (például a Nyírséghez) egy dalcsokrot, ezt az adatbázisba tesszük, ahol ott van a lejegyzés, a kotta, a kép és a hang is. Ezt le lehet lassítani, és meg lehet tanulni belőle a dalokat. Az, aki ezeket a dalokat megtanulta, már a stílust, a technikát is megtanulta nagyjából, és mögötte pedig ott tároljuk majd a kistáj reprezentatív gyűjtéseit, hogy tovább lehessen lépni, és akár a mi kis dalcsokrunkhoz képest több ezer dallamot is meg lehessen tanulni abban a stílusban. Boldogsággal tölt el az is, hogy a Magyar Állami Népi Együttes online előadásait rengetegen nézik, emellett folkkvízeket is szervezünk a virtuális térben, és a legnagyobb megelégedésünkre virtuálisan is, 3D-ben fogjuk bemutatni az Országos Népművészeti Kiállítást. Ez egy nagy hagyományos kiállítás, a teljes Kárpát-medence jelenik meg első ízben itt, a Hagyományok Házában. Olyan, mint egy gyönyörű vadvirágos rét kiváló népi kézművesek tárgyaival, tényleg fantasztikus lesz. És reméljük, ősszel már a fizikai valóságában is megtekinthető lesz.

Idén novemberben lejár a megbízása, elhatározta, hogy nem pályázik újra. Nyugodt szívvel át tudja adni a stafétát valakinek? Esetleg már meg is van, hogy kinek?
Még ha meg is lenne, sem lenne szép tőlem, hogy elvonjam a miniszter jogkörét, szóval erről nem tudok önnek beszámolni. Arról viszont igen, hogy nyugodt szívvel adom át, hiszen az intézményben nagyon sok fiatal dolgozik. Néhány öreg csóka, mint én, van a Házban, de hála Istennek sok a fiatal. Az intézmény kereteit még nem hagyom el, és a magyar kormány megadta azt, hogy az erdélyi Hagyományok Házát is létre tudtuk hozni. Ez egy alapítvány, amely ugyanúgy a hagyományos paraszti kultúrát próbálja életben tartani, illetve a hagyományátadást megszervezni Erdélyben. Szándékom szerint ennek a vezetésével fogok foglalkozni a nyugdíjazásomig, ami nincs olyan messze, még négy év. Utána pedig már csak tanítok és zenélek.

Fotó: Horváth Péter Gyula


Tetszett a cikk?
  •   
  •   
  • 316
  •  
    316
    Shares