Túl az Óperencián – Öt remek film európai kalandokkal, amerikai főhősökkel

A múlt héten landolt a mozikban a Marvel-filmek legújabb felvonása, a Pókember: Idegenben, amelyben Peter Parker Európába utazik tinédzser haverjaival, de ott is elszólítja a kötelesség, a póksrác így hát a hátizsákos kiruccanást is kénytelen összehangolni a szuperhéroszi küzdelemmel. Heti filmösszeállításunkban olyan alkotások közül válogattunk, amelyekben Európába átruccant amerikai főhősök bonyolódnak mókás, izgalmas vagy éppen vérfagyasztó kalandokba a vén kontinensen.

061.hu 

Egy amerikai farkasember Londonban (1981)

John Landis az évek során kultuszfilmmé nemesedett horrorja farkasemberes témában máig a legjobb próbálkozás a jóval komorabb, és ugyanabban az évben bemutatott Üvöltés mellett. A sztori szerint két amerikai turista Yorkshire kietlen tájain barangolnak, amikor a sötétedés elől betérnek egy vendégcsalogatónak nem nevezhető fogadóba, ahol a titkolózó helyiektől hátborzongató tanácsot kapnak: kerüljék a lápot, maradjanak az úton és vigyázzanak, ha feljön a Hold. A fiatalokat aztán egy rémisztő ragadozó támadja meg az erdőben. David túléli a találkozást, barátja azonban elhalálozik, hogy képzeletében vagy valóságosan manifesztálódó bomló zombiként elmondja neki, mivel is jár a farkasemberség, amire hősünk számíthat a harapás nyomán. Ismerünk izmosabb forgatókönyveket, de a grindhouse-filmek előtt tisztelgő vérmocskos cinizmus, az infantilis humor és a magasfeszültség tökéletes tápelegye ennél bénább alapozással is jócskán jóllakatná a horrorgourmet közönséget. Nem beszélve a filmtörténet egyik legemlékezetesebb átalakulásáról: szinte érezzük, ahogy fájdalmasan csúszkálnak, nyúlnak, ropognak a sápadt holdfényben farkassá változó David testszövetei és csontjai. Mocskos, állatias, felejthetetlen jelenet, Rick Baker nem véletlenül nyert Oscart smink és maszk kategóriában a filmmel.

Európai vakáció (1985)

Az 1983-ban indult Családi vakáció-filmek második részében a négytagú Griswald család az Ez már röfi! nevezetű vetélkedőn egy “mesés” európai körutazást nyer, az öreg kontinensen pedig legalább annyi bajba keverednek, mint legutóbbi utazásuk során, Amerikában. (A sorozat egyik érdekessége, hogy a főszereplő család végig ugyanaz, viszont csak a szülőket alakították mindig ugyanazok a színészek: Beverly D’Angelo és Chevy Chase, a nyolcvanas évek vígjátékainak Ben Stillerbe ojtott Adam Sandlere.) Kalandjaik között szerepel háromperces villámlátogatás a Louvre-ban, szorult helyzet egy londoni körfogalomban, autóbaleset (ami némileg átformálja a Stonehenge ősi építményeinek elrendezését), Rusty randevúja egy francia hölggyel, küzdelem az érthetetlen európai nyelvekkel és a hamburgert nélkülöző ételkínálattal, és Ellen elrablása. Ebből is kitűnik, hogy a sorozat régi felvonásai már-már földhözragadtan hétköznapi témákat boncolgattak, az Európai vakáció jelenetei például olyan témákban hozzák a humort, amik a legtöbb turistának szorongást okoznak. A sorozat ötödik felvonása, a Chase-t és D’Angelót már csak mellékszereplőként felvillantó Vakáció (2015) tabudöntögető, mélyprosztó, ámde működőképes poénjai pedig bemutatják, mennyit is változott harminc év alatt Hollywoodban a vígjáték fogalma.

A Riviéra vadorzói (1988)

Steve Martin és Michael Caine a főszereplői Frank Oz örökbecsű szélhámos komédiájának, ami valójában egy feldolgozás: az eredeti film az 1964-ben készült Dajkamesék hölgyeknek, főszerepeit pedig Marlon Brando és David Niven játszották. Ráadásul remekül, ám Oz rengeteget kisajtolt az arisztokratikus, fanyar angol archetípusát bármikor felcsillantó Caine és a pojácás Martin kisstílű, de magabiztos jenki figurájának rivalizálásából. Ezen felül a feldolgozás lezárása sokkal frappánsabb az eredeti filménél, olyannyira, hogy enyhén szólva megihlette a mi saját szélhámosfilmünket, a Kaméleont is. Három éve a Szellemirtók mintájára és a píszí jegyében a történetből újabb remake készült Anne Hathaway és Rebel Wilson főszereplésével (Csaló csajok). Az 1988-as változat azért is volt szerethető, mert minden csalárdságuk ellenére sikerült megkedveltetni a két karaktert a nézőkkel, azonban a legutóbbi változatban ezt nagyon nem sikerült összehozni. Egyszer talán belátják Hollywoodban, hogy nem muszáj minden áron szakmányban legyártani az utólag hímsovinisztának bélyegzett klasszikusok női verzióját.

Ocean’s Twelve – Eggyel nő a tét (2004)

Ritka jelenség, különösen a blockbusterek esetében, hogy rendező és sztárjai ilyen egyetértésben és következetesen komolytalankodjanak végig egy folytatást, márpedig Steven Soderbergh George Clooneyval, Brad Pitt-tel, Julia Robertsszel és még egy rakás hírességgel felálló csapatával valami ilyesmire vetemedett. A rendező talán felismerte: az első rész roppant feszkós páncéltermes-szuperbűnözős (heist) vonalát elkoptatták, ellenben ha a nézőre jól öltözött sztárok kacsingatnak kifelé a szerepükből, s mindeközben egymást ugratják jókedvűen, azzal már lehet kezdeni valamit a folytatásban. Nyugat-Európa nagyvárosai nagyszerű optikai hátteret biztosítanak a sztorihoz, de igazából tök mellékes, hogy Las Vegas helyett ezúttal Amszterdamban, majd Rómában hömpölyög a cselekmény, a lényeg a hidegvérű bohóckodás, a stílusokkal való szenvedélyes játék, a dög és a supercool. Mint amikor Clooney korával viccelődnek vagy amikor Tess Ocean-t, akit Julia Roberts játszik, ráveszik csibész társai, hogy játssza el Julia Roberts-et, mivel meglehetősen hasonlít rá, hogy aztán az ál-Juliát alakító Julia Roberts összefusson a csacsogós önmagát alakító Bruce Willis-szel, aki felhozza, hogy a múltkor, amikor Robertséknél vendégeskedtek, Tallulah nevű lánya ott felejtette a Spongyabobját.

Motel (2006)

Az executive producer Tarantino nevével eladott film a horrorrendezőként és a Becstelen brigatyk Medvezsidójaként elhíresült Eli Roth több folytatást is megélt alkotása, így nem meglepő módon tocsog a vérben és agyvelőben. Három, Európát járó fiatalt – két amcsit és egy izlandit – egy pazar szlovák falu zsákosturista-szállójára irányítanak azzal, hogy ott a gyönyörű lányok megvesznek a külföldiekért, és bármire képesek értük. És ez így is van, csakhogy nem azért képesek értük bármire, amiért ők gondolják. A féktelen bulizás lassan, de biztosan rémálomba fordul, amikor távol a világ dübörgő zajától, székhez kötözve, zsákkal a fejükön levetkőztetve találják magukat egy lepukkant, rideg és mocskos helyen egy posztmodern hentesszerkóba csomagolt csúnya bácsi társaságában… Némi véráldozat után kiderül, hogy nincsenek  egyedül, a csonkolást és kivégzést pusztán passzióból végzik az elkövetők, ez a heppjük, és megtehetik. A témára Roth talált rá korábban: a Távol-Keleten állítólag valóban létezik olyan vállalkozás, amely koldusszegény embereket vesz rá, hagyják magukat megölni egy mindezért a családnak tetemes összeget fizető milliomos keze által. Kegyetlenül brutális slasherrel állunk szemben, aki szereti a műfajt, nem találja sértőnek a káeurópai környezet nonszensz ábrázolását és szellemi munícióként beéri kábé annyival, hogy az emberi faj megérett a pusztulásra, a Motellel biztosan elégedett lesz.

 

2019-07-12T06:35:44+02:00 2019. július 10.|