Túl bizarr, hogy éljen, túl ritka, hogy meghaljon – 7 film ember-állat hibridekkel a főszerepben

A Nature magazin minapi cikke szerint az orvostudomány történetében először engedélyezték egy kutatónak, hogy emberi sejteket tartalmazó állatembriót hozzon létre. Az efféle kísérletek teljesen érthető, és persze főként etikai okokból eddig tiltottak voltak, a Tokiói Egyetem egyik professzora  most mégis zöld utat kapott a japán kormánytól, hogy kutatócsoportjával ember-állat embriókkal kísérletezzen. A magunk részéről a film világából hozott elrettentő – és persze fiktív, de ma már koránt sem elképzelhetetlen – példákkal szeretnénk hozzájárulni a bizarr és istentelen génmágia sikertelenségéhez.

MAPET – 061.hu

Dr. Moreau szigete (1996)

A H.G. Wells 1896-ban írt regényéből és John Frankenheimer (Ronin) nevével feltüntetve, de javarészt a stábból kirúgott, majd visszavett Richard Stanley rendezésében készült film nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, ami nem kis részben Stanley és a stúdió közötti perpatvarnak, illetve a szereplő filmsztárok enervált játékának tudhatunk be. Marlon Brando, a különös ember-állat hibrideket gyártó és sanyargató Moreau doki alakítója és Val Kilmer is élete legsiralmasabb formáját hozta a szerepében, de a mindig remek David Thewlis sem hagyott nyomot a játékával. (Brando alakítása a South Park alkotóit is megihlette, róla mintázták a korai évadokban szereplő Dr. Mefityisztó karakterét.) A Teremtő helyére lépő, a tudomány és morál határvidékére tévedt ember kihívásainak kérdéseit feszegető horrorisztikus sztori első filmes feldolgozását már 1932-ben elkövették Charles Laughton főszereplésével, Az elveszett lelkek szigetében Lugosi Béla is jelentős szerepet kapott. A könyvvel megegyező címmel először 1977-ben készült egy tévés horror Burt Lancasterrel a főszerepben, ő játszotta az elhagyatott szigeten élveboncolással (a ’96-os filmben már állati és emberi DNS összekeverésével) kísérletező tudóst, míg Michael York a hajótöröttet, aki bepillantást nyer Moreau laboratóriumába és a kitenyésztett állatemberek társadalmába.

A légy (1986)

„A vérbáró” David Cronenberg az új évezredben nagyrészt a bűnügyi drámák műfajában gyarapította életművét, és bár a zsánerváltással nem vallott kudarcot, a biohorror / biopunk atyaúristeneként elkövetett alkotásai azok, amelyekre a leginkább büszke lehet. A disztópikus kulisszák között hömpölygő cronenbergi víziók forrása az emberi gyengeség, amelyből a mester legjobb filmjei is táplálkoznak: a Videodrome főhőse a médiának, az eXistenZ szereplői a videojátékoknak, A Légyé a tudománynak képtelenek ellenállni. A ’80-as évek egyik legjobb horrorfilmjében Seth Brundle (Jeff Goldblum) egy teleportálásra képes szerkezetet készít, amit saját magán is kipróbál, azonban egy légy is útitársává válik, a sikeres kísérlet után pedig a tudós szép lassan, de látványosan, kívül-belül átváltozik. Esszenciális, zsigeri, nyomasztó és kompromisszummentes horror annak ellenére, hogy Cronenberg egyik legkommerszebb munkájáról van szó. George Langelaan 1957-es, azonos című novellájának, illetve Kurt Neumann 1958-as filmjének feldolgozásában az irodalmi és filmes alapanyaggal ellentétben a metamorfózis teljes, és nem azonnal megy végbe, hanem kínos, kegyetlen lassúsággal, a légyfejűvé és légykarúvá vált férfi helyett imágóként egy rémálmainkban is kísértő, tetőtől talpig iszonyatot kapunk. Nem véletlen, hogy a stáblistán elsőként Chris Walas maszkmester, a szörny Oscar-díjjal jutalmazott megalkotójának neve szerepel. A folytatás megrendezését mindenesetre okosabb lett volna másra bízni.

Szúnyogember – Mansquito (2005)

Tibor Takács szép reményekkel kezdte a nyolcvanas években amerikai filmrendezői karrierjét (Kapu, 1987), mára azonban egy sor büntetéssel felérő produkcióval igazolta, hogy munkaadó médiumára, azaz a televízióra a zsé-kategória filmművészetre mért termonukleáris csapásainak Bikini-atolljaként tekint. A Jégpókok, Megasnake vagy a Kraken – A mélység csápja direktorának a génhorrorok rovaremberes szubzsánerében tett próbálkozása igazából mestermunkának tekinthető, ha a viszonyítási pont a Sharknado és nem Cronenberg klasszikusa. A szúnyogemberhez persze nyilvánvalóan A Légy adott ötletet, a legundorítóbb ízeltlábúak közül a moszkitót még nem pattintották össze az emberrel. A sztori szerint egy mutáció következtében egyre többen halnak meg szúnyogcsípésben, egy génkutatással foglalkozó cég azonban kifejleszt egy új szúnyogfajt, amivel semlegesítik a kórt, ám a tesztelésre berendelt halálraítélt sorozatgyilkosra rárobban a labor és böhöm szúnyoggá változik. Az irdatlan gumiszörny sorozatszipolyozásba kezd, és a párosodás gondolata is megfordul a dúcidegrendszerében, de ha mindez nem elég, idővel szárnyakat is növeszt, miközben a projektben résztvevő csábos doktornő rájön, hogy a baleset során ő is fertőződött a szerrel, és lassan, de biztosan rajta is kezdenek kiütközni a szúnyoggá válás egyértelmű jelei.

Egy amerikai farkasember Londonban (1981)

John Landis az évek során kultuszfilmmé nemesedett horrorja farkasemberes témában máig a legjobb próbálkozás a jóval komorabb, és ugyanabban az évben bemutatott Üvöltés mellett. A sztori szerint két amerikai turista Yorkshire kietlen tájain barangol, amikor a sötétedés elől betérnek egy vendégcsalogatónak nem nevezhető fogadóba, ahol azt a tanácsot kapják, hogy kerüljék a lápot, és vigyázzanak, ha feljön a Hold. A fiatalokat aztán egy rémisztő ragadozó támadja meg az erdőben. David túléli a találkozást, barátja azonban elhalálozik, hogy bomló zombiként elmondja neki, mivel is jár a farkasemberség, amire hősünk számíthat a harapás nyomán. Ismerünk izmosabb forgatókönyveket, de a grindhouse-filmek előtt tisztelgő vérmocskos cinizmus, az infantilis humor és a magasfeszültség tökéletes tápelegye ennél bénább alapozással is jócskán jóllakatná a horrorgourmet közönséget. Nem beszélve a filmtörténet egyik legemlékezetesebb átalakulásáról: szinte érezzük, ahogy fájdalmasan csúszkálnak, nyúlnak, ropognak a sápadt holdfényben farkassá változó David testszövetei és csontjai. Mocskos, állatias, felejthetetlen jelenet, Rick Baker nem véletlenül nyert Oscart smink és maszk kategóriában a filmmel.

Cápaember (1998)

A cápa szerzője, Peter Benchley 1994-es regényen alapuló, nálunk Cápaember és Tökéletes ragadozó címen is ismert Creature-ben az emberekre támadó teremtmény ezúttal – nahát! – egy cápa/ember hibrid, amelyet a vietnami háborúban az amerikai haditengerészet hozott létre (illetve a regény szerint a második világháború idején rosszalkodó német tudósok agyszüleménye). Még az ismert nevekből álló szereplőgárda alapján is (Craig T. Nelson, Kim Cattrall és Colm Feore) roppant buta horrorvicc ígéretével kecsegtető alkotás pontosan olyan szórakoztatóan szar, C kategóriás rémfilm, mint amilyenre a címei vagy a poszter alapján asszociálnánk. Szóval igazi trashcsemege, ami a műfaj hardcore rajongóinak kötelező. Az egyetlen minőségi motívum furcsa módon maga a címszereplő lény, amelyet illik komolyan venni, hiszen Stan Winston legendás stúdiója keltette életre, így olyan félelmetes csapat tagja lett, amelyben ott van a Terminátor, a Predator és az Alien-filmek xenomorfjai. Szintén Cápaember (eredetileg Hammerhead: Shark Frenzy vagy másnevén Sharkman) címen létezik egy másik produkció is, amit szintén jó szívvel ajánlunk a rossz filmek kedvelőinek. Abban a Frankenstein-féle karakterekben brillírozó Jeffrey Combs okoz galibát azzal, hogy rákos beteg fiát telepumpálja a betegséget (legalábbis a film szerint) hírből sem ismerő pörölycápa DNS-ével.

Hibrid (2010)

Vincenzo Natali (Kocka) a David Cronenberg-féle biohorrornak és a családi drámáknak is létezik közös mappája. A rémisztő kamaradráma főszereplői egy sztártudós házaspár, a biokémikus Clive és Elsa (Adrian Brody és Sarah Polley kitűnő alakításában), akik a munkában is társak, egy új gyógyszerek kikísérletezésére szakosodott cég alkalmazottai. A gyermektelen házaspár a génkoktélok mestereiként növényi és állati sejtekből mixelt kimérákat hoz létre, aztán titokban az emberi DNS-t is bevonják a kísérleteikbe, amiből megszületik Dren, a medvedisznóember, aki emberi vonásai mellett ránézésre egy üregi nyúl és egy strucc karakterjegyeit viseli bizarr testén. A félszerzet egyszerre tüneményes, taszító és fenyegető, váltakozó gesztusaiból ugyanis lehetetlen eldönteni, hogy az adott pillanatban a homo sapiens vagy ösztönös állati énje kerekedik-e felül. A feszültség szintet lép, amikor Dren mindkét tudós számára több lesz, mint holmi kísérlet: a tudósnőben a beteljesületlen anyaság érzetét, míg párjában a karrierista asszony által kielégítetlen férfias ösztönöket korbácsolja fel – és igen, a filmtörténet egyik legsokkolóbb szexjelenetét is ennek a filmnek köszönhetjük. A Hibrid természetesen számos erkölcsi dilemmát is megfogalmaz a tudomány lehetséges határairól, emellett érzelmes melodráma és a szarkazmust és az akasztófahumort sem nélkülöző freudi rémálom. 

Férfiak és csirkék (2015)

Anders Thomas Jensen, a dán film (egyik) fenegyereke a Gengszterek fogadójában, a Zöld hentesekben és az Ádám almáiban még a bűn útjára tévedt, eltorzult lelkű nyomorultakról mesél, a Férfiak és csirkékben már olyan torzszülöttekről, akiknél a belső és külső csúfság velük született adottság. Hőseink féltestvérek, mind a hárman más anyától, és nyúlszájjal jöttek a világra, a filozófiatanárt leszámítva pedig nem normálisak, beilleszkedésre és emberi kapcsolatra teljesen alkalmatlanok. A szexuálisan túlfűtött Elias (Jensen kedvenc színésze, Mads Mikkelsen ebben a szerepben is brillírozik) éppen egy étterem vécéjében vezeti le a feszültséget egy kerekesszékes pszichoterapeutával megesett sikertelen rapidrandija után, amikor egyik testvére telefonon közli vele apjuk halálhírét. Az elhunyt videóüzenetéből kiderül, a fiúkat örökbe fogadták, így útra kelnek, hogy találkozzanak biológiai apjukkal, aki Ork szigetén, egy elhagyatott, háztáji állatokkal belakott szanatóriumban él három féltestvérükkel. Ahogy elmerülünk a sötétségben, a rejtélyek száma egyre szaporodik. Például miért van patája az egyik, farka a másik csirkének? És mire véljük a fura fivérek szokatlanul állatias vonásait?

Kiemelt kép: Hibrid (Splice)

2019-08-03T08:44:18+02:00 2019. augusztus 2.|