– Úgy kell neked! Kellett neked feljönni a felszínre megfulladni…! – ítélkezett az egyszeri pesti srác egy jobblétre szenderült vakond teteme fölött. Bár természetesen e rövidke történetből messzemenő következtetéseket nem vonhatunk le, mégis bizarr látlelete lehet az elidegenedő, de a dolgokat megérteni próbáló városi elme működéséről. Vajon ebben a világban a csillagok is csak távoli, és nagyon magas lámpatestek csupán, és a kutyák azért kaparják az aszfaltot ürítkezés után, mert viszket a beton?
SUSÁNSZKY MÁTYÁS PÁL – PestiMese/Nulla6egy Facebook-csoport
Mindenesetre éppen e túlzott domesztikáció ellenhatásaként számtalan kezdeményezés próbál visszakanyarodni a természethez, a zöldhöz, az élethez. A tavasz beköszöntével egyes városlakók kis palántáikkal, gereblyével és kapával fölszerelkezve kertészkedni indulnak hétvégenként, de nem ki a telekre, valahová a város határába, hanem csak ide a sarokra. A közösségi kertbe.
A városi kertek létrejöttéhez az angol Ebenezer Howard adta meg a kezdő lökést az 1902-ben megjelent, Garden cities of tomorrow című könyvében. A londoni kertváros filozófiájának leghasznosabb eleme az volt, hogy felhívta a figyelmet a beépített, és a zöldterületek helyes arányára. A városi kertek kialakulásának további mozgatórugói a szegénység és a szükség voltak. Különösen háborús időkben a városlakók is rákényszerültek, hogy maguk gondoskodjanak saját élelmezésükről, és ehhez kitűnő segítséget nyújtottak a díszkertek, parkok, vagy a lerombolt, lebombázott házak helyén tátongó kihasználatlan terek. A hasonló megfontolásból megalakult amerikai Győzelem Kertek mozgalmának népszerűsítésében például élen járt a Fehér Ház, és annak kertje, amely az elnökök tevékenységének köszönhetően önellátó gazdasággá fejlődött.
A közösségi kertek jelentősége és funkciója természetesen mára megváltozott. Bár a szegénység ma is éppúgy jelen van mindennapjainkban, a városi kertek olyan igényeket is kielégítenek, amelyeket modern világunk hiányosságai keltenek. A túlzott higiénia, az épített, a mesterséges ellensúlyozásaként ezek a kertek segítenek újra együtt élni az évszakok váltakozásával. Rosta Gábor „Közösségi kertek” című könyvében behatóan foglalkozik a városi kertek létjogosultságával, funkcióváltásával egy olyan világban, ahol „nem termelünk, viszont hitelből fogyasztunk”. Városainkban eltűnőben vannak a hagyományos szomszédsági kapcsolatok, közösségeink széttöredezettek. A városi kert képes ezeknek a folyamatoknak a megfordítására. A gyerekeket közelebb viszi a kétkezi munkához, a természet működésének megértéséhez, képes ellensúlyozni az idős korban elhatalmasodó haszontalanság, elmagányosodás érzését. A kertészkedés, növényekről való gondoskodás kitűnő kiegészítő terápia a gyógyításban, de a mindennapi stressz kezelésében is.
A városi kertek további hasznát akkor érthetjük meg, ha szembesülünk azzal, hogy a fantasztikus filmek vízióiban megjelenő mérgezett jövő világa sajnos már jelen valóságunk része. A pesti talaj ugyanis sok helyen mérgező, növénytermesztésre alkalmatlan. Elkeserítő érzés, hogy olyan föld van a talpunk, az aszfalt alatt, amely mérgező dolgokat teremne nekünk. Hogy az édes anyaföld megkeseredett az évszázados használat alatt. Tele van olajjal, füsttel és törmelékkel, rozsdásodó lőszerekkel, a történelem hordalékával. A közösségi kertészek a tevékenységük folytán azonban segítenek átforgatni, munkába vonni, feléleszteni, feldolgozni ezt az élettelen salakot, és vele együtt a történetét is. Szimbolikus értelemben e kertekben növekedik a régi nagyváros elhasznált, idejétmúlt történelme fölött az új élet. Az az új talaj formálódik itt, amely a közösség erejéből újul meg a régiből, egy közösség forgatja át, dolgozza fel, és gondozza tovább. És ez a folyamat nem tárgyalóasztalok mellett, vagy kényelmes könyvtárszobák elmélkedő magányában zajlik, hanem szottyos kis belvárosi házfalak árnyékában.
Aki meglátogat egy közösségi kertet, figyeli a csendes munkálkodást, a mosolygó, kisimult arcokat, a csak úgy üldögélőket, az elmerengőket, a rácsodálkozókat, átéli az eredményes tevékenykedés örömét, a föld tapintását, a locsolás utáni illatok frissességét, az megérti, hogy az élhető jövő ezeken a helyeken terem, és hogy közösen, a két kezünk munkájával teremthetjük meg.
Aki tehát kedvet kapott egy kis paradicsompalántázáshoz, bátran csatlakozhat a Városi Kertek Egyesület (www.avarositanya.hu), vagy a Kortárs Építészeti Központ (http://kozossegikertek.hu/) közösségeihez. Este a frissen szedett retket a mosogatóba tenni, és a homokot kirázni a koszolóscipőből… szexi!