Magyarországon is terjed az „újpogányság” kultusza. A keresztény egyházakból kiábrándult emberek gyarapodó csoportjai a kereszténységet megelőző korok kultuszaihoz fordulnak lelki megújulásért a 21. században világszerte. Litvániában hódít a Romuva, a litván újpogányság, aminek a története nemcsak Litvánia 1387-es „megtérését” , de még a szovjet elnyomás éveit is képes volt túlélni. Kurultáj, yotengrit, sámánizmus, boszorkányság: számunkra sem ismeretlen fogalmak ezek. Friss hír szerint Izlandon ezer év után először tisztelhetik Thor és Odin nagyságát nyilvánosan a vikingek leszármazottai. Újpogányság Európában: a Nullahategy körképe következik.
SZILÁGYI ANDRÁS – NULLAHATEGY
A mostani az első alkalom a vikingek kora óta arra, hogy az izlandiak nyilvánosan imádkozhatnak Thor és más hasonló skandináv istenség oltára előtt. Ebben a hónapban, azaz 2015 januárjában született meg ugyanis az építési engedély Izlandon arra, hogy emeljenek egy olyan új templomot, amit kizárólag a viking isteneknek szentelnek, és ahol az úpogányság ősi rituáléit szabadon gyakorolni lehet. Az új „kegyhely” törvényes házasságok számára is elérhető, tehát ha valaki úgy óhajtja, az állam által is elismert frigyre léphet Odin oltalma alatt. Ez az első templom a maga nemében Izlandon 1000 év után, amikor is a skandináv istenek kultuszát átvette a kereszténység és Izland „nyugat útjára lépve” felvette Róma hitét.
Viking pogány templomot építenek Reykjavikban
A skandináv pogányság Izlandon a 11. században adta át helyét a kereszténység számára, de az utóbbi években, a pogányság megint egyre népszerűbb az országban. Az úgynevezett Ásatrúarfélagið tagjai a skandináv istenekben hisznek. A kis egyház tagsága azonban megháromszorozódott az elmúlt tíz évben, ez teremtett alapot arra, hogy az ország törvényeinek megfelelően kellő súlyuk legyen ahhoz, hogy új templomot építhessenek maguknak. Ezek a modern pogányok az 1000 évvel ezelőtti hitgyakorlat feltámasztását tartják fontosnak, persze a 21. század igényei szerint megváltoztatott istentiszteletek formájában, amely már nem tartalmaz olyan dolgokat, mint például az állatáldozat.
Hilmar Örn Hilmarsson az Ásatrúarfélagið főpapja szerint a pogány történeteket a régiek is inkább tekintették egyfajta metaforának a természet erői és az emberiség kapcsolatát illetően. “Nem hiszem, hogy bárki hisz abban, hogy egy félszemű ember egy nyolc méteres ló hátán nyargal az égen.” mondta Hilmarsson.
Maga a templom kör alakú lesz, kupolával a tetején, ahol szabadon áramlik be a napfény. Ez a megoldás a Napállás változásait minden évszakban tükrözni fogja. Az új épület szerkezete 13 méter mélyen egy domboldalba lesz ásva, különleges kilátással az ország fővárosára: Reykjavikra.
A nyugati újpogányság a New Age szülötte
A skandináv és germán újpogányság nem új keletű, és nem is ismeretlen jelenség Európában. A ma ismert újpogányság mozgalma – sok egyéb szubkultúrához hasonlóan – a hatvanas évek végének kulturális forradalmában fogant, de gyökerei egészen a romantika koráig, a XIX. századba nyúlnak vissza. A „mainstream (modern) társadalomból” kivonuló hippik számára a természetes életforma, a kommunák mellett sok esetben az újpogányság is egyfajta alternatív spiritualitást jelentett. A fantasy világok, szerepjátékok mellett ez a rekonstruált koraközépkori gondolkodás is tulajdonképpen egyfajta szervezett ellenállás volt a keresztényság által megrontottnak vélt, középosztálybeli társadalmi normákkal szemben. Ez nem véletlen már csak azért sem, mert a szó eredete a latin “paganus” egész egyszerűen “falusit, tanyasit, vidékit” jelent. A szó utal arra, hogy a koraközépkorban a kereszténység a “városok” hite volt, míg a pogányságot hosszú ideig őrizték meg a vidéki közösségek. Egészen máig élnek olyan úgynevezett “krisztopaganikus” szinkretista kultuszok, mint amilyen például a regölés vagy a busójárás, melyek a kereszténység és a pogány rítusok sajátos elegyeként vannak jelen.
Nagy Britanniában például az újdruidák és az úgynevezett Wicca vallás követői a hetvenes évek óta saját etikai kódex, saját rítusok jegyében gyakorolják a „kereszténység által elnyomott ősi rítusokat” beleértve a mágia, a természetgyógyászat és a boszorkányság eszközeit. Az olyan amerikai, angliai szervezetek, mint a Minden Világ Egyháza, vagy a Feri Hagyomány tulajdonképp New Age mozgalmak, amik magukat „öko-pogány” szinkretista gondolkodásként írják le. Megint más hippi-inspirációjú mozgalmak az afrikai és ázsiai törzsek animista gyakorlatait, a wooddoo és egyéb kultuszok elemeit illesztik a nyugati középosztály számára fogyasztható „vallás” kereteibe, de vannak LMBT “újpogányok” is, mint például a Mínoszi Vallás, vagy a Dionikus Wicca Kulrusz, akik a keresztény etikával szemben általuk megfogalmazott “természetes nemiségre” hivatkozva küzdenek a melegek jogaiért. Amerikában az úgynevezett Univerzális Unitárius Egyházszövetség (nem összekeverendő a keresztény unitáriusok egyházával) tulajdonképp egy államilag elismert ernyőszervezet számos újpogány mozgalom számára, mely révén olyan egyházi előnyöket élveznek, mint adómentesség, vagy a házasságkötés és temetés joga.
Nem mondhatjuk azonban, hogy ezek az ismertebb mozgalmak ne lennének a maguk módján szintén modernek: az ősi metaforáknak sok esetben pszichológiai magyarázatokat tulajdonítanak, és a régi mítoszokat a modern ember életére igyekeznek átfordítani, rugalmasan alkalmazkodva a mai társadalom kihívásaihoz. Aktívak a neten, alapítványokat működtetnek, templomokat építenek, tehát abszolút egy hagyományos “egyház” funkcióit látják el. Megint más neopogány mozgalmak azonban ennél tovább mennek: teljes kivonulást hirdetnek a társadalomból, tagjaik a hippi kommunákhoz hasonló eldugott vidéki közösségekben élnek és még a modern élet egyéb vívmányait, úgymint elektromosság, fűtés, autó is megtagadják.
A szláv neopogányok a szovjetekkel is szembeszálltak.
A nyugati újpogánysággal szemben szintén izgalmas, ám kevésbé ismert a volt Szovjetunió hasonló közösségeinek története, mely szintén nem a hatvanas-hetvenes évek fordulóján indult. Míg nyugaton a New Age és 1968 szelleme, valamint a szabad véleménynyilvánítás lehelt új életet az újpogányságba, és lehetővé tette, hogy ezek a mozgalmak a hivatalos egyházi státuszig jussanak, addig a Szovjetunióban a kereszténységhez hasonló komoly elnyomás volt osztályrészük. A brezsnyevi időszak kemény vallásüldözése nem kímélte az újpogányságot még a hetvenes években sem.
Pedig Oroszországban is nagy múltra tekint vissza a Rodnaja Vera, azaz a „Született Hit” mozgalma. A mozgalom itt is, mint nyugaton, eredetileg a XIX. századi romantika szülötte, és szorosan kapcsolódik a korszakban született „pánszláv mozgalomhoz”. A Rodnovirok, vagy Rodnoverek, ahogy számos szláv országban eltérő módon nevezik őket, egyfajta „romlatlan szláv Arkadia” eszméjében hisznek. Zorian Dołęga-Chodakowski lengyel költő vázolta fel ezt a romantikus képet nem kevéssé Wagner operáinak és Herder írásainak hatására. Ezek valódi vallási mozgalommá a húszas évekre nőttek: Lengyelországban 1921-ben, Ukrajnában 1934-hez kötik a „Rodnover intézmények” megszilárdulását. A Rodnover vallás tulajdonképp egyfajta panteista természet-kultusz. Központja a Nap és a Hold tisztelete, amit aztán Tűz-szertartások keretében a természetben gyakorolnak. Az egész szláv világban jelen vannak ezek a csoportok, különös tekintettel Lengyelországra, Belorussziára, Ukrajnára, Oroszországra, de vannak Csehországban sőt, 2011 óta elismert kultuszként, Bosznia Hercegovinában is.
A rodnoverek sorsa Sztálin idejében pecsételődött meg, hisz ezek a körök kezdetektől komoly kapcsolatokat ápoltak az adott népek nemzeti mozgalmaival, sőt a történelem bizonyos pontján szélsőjobboldali politikai tömörülésekkel is. A helyzetet súlyosbította, hogy bár konkrét összefüggés nem volt, a szláv újpogányság szimbóluma kezdetektől az úgynevezett Kolovrat-napkorong volt, ami kísértetiesen emlékeztet a náci svasztikára. A mozgalmat tűzzel-vassal irtani kezdték a kommunista hatóságok, gyakorlatilag minden újpogány rítus, vagy a legkisebb relikvia, füzet, írás elég volt a szibériai vakációhoz a GULAG egyik kies táborába.
Ez a bánásmód alapjaiban változtatta meg az oroszországi rodnoverek korábbi, viszonylag békés viselkedését: a szibériai börtönökből a hetvenes években visszaszivárgó „régi” újpogányok a dühös későszovjet ifjúság köreiben szereztek új követőket. Az évtizedeken át sulykolt szélsőjobboldaliság vádja célba ért: a Rodnover elég hamar valóban egyfajta nacionalista illegális szervezetté vált a brezsnyev időszakban, továbbra is üldözött státuszt vívva ki magának. A rendszerváltás éveit követően főleg a lecsúszott ipari területeken hódított ez az eszmeiség és jóformán ma is nagyrészt fél-illegális kvázi-vallásos ideológia bizonyos szélsőséges politikai csoportok számára. A 2011-es népszámlálás adatai szerint 750 ezer ember vallja elsődleges vallásának a Rodnover-hitet Oroszországban.
A balti neopogányság: az utolsó élő hagyomány
A Rodnoverrel szemben a két balti állam, Lettország és Litvánia újpogány története gyökeresen különbözik. Ha lehet így fogalmazni, Európa utolsó valóban pogány hite a litván Romuva és a lett Dievturība. Története egészen a XIV. századig nyúlik vissza, amikor – a kontinens történetében utoljára – a balti népek is a kereszténység követőivé lettek. Ez azonban inkább volt politikai döntés a vezetők részéről, semmint valóban átható és a társadalmat azonnal átalakító folyamat. A litvánok lengyel hatásra katolizáltak, míg a lettek elsősorban német uraik miatt tértek át a keresztény hitre, s később protestánsok lettek. A falvak népe azonban továbbra is a régi vallások követője maradt.
Amikor a XIX. század nemzeti ébredése a balti államokban is szárba szökött, tulajdonképp tudós etnográfusok képesek voltak a legtöbb ősi balti pogány ünnep és gyakorlat szinte érintetlen felmérésére, rögzítésére, így az ottani újpogányság tulajdonképpen egy, a lengyel és német, valamint orosz hatásoktól független élő folyamatos nemzeti hagyományként jelent meg. Ez persze az idegen megszállókat nem érdekelte: hasonló kegyetlenséggel, és a szláv újpogányoknál is keményebb eszközökkel irtották ezeket a hagyományokat. Ez az elnyomás azonban nem valamiféle szélsőjobboldali szubkultúraként, hanem a hagyományos népi kultúra elleni, megszállók általi támadásaként csapódott le a lett és litván nép tudatában. Emiatt ez a két mozgalom a mai Lettországban és Litvániában sokkal inkább a helyi hivatalos néprajztudomány részét képezi. Litvánia legnagyobb néprajzudósa, Jonas Trinkūnas, miután élve hazatért Szibériából a hatvanas években, a Romuva újraéledését a szovjet befolyás alatt lévő Litván Néprajzi Társaság tudományos keretei közt kezdte el újraszervezni.
Az ő személyes története Litvániában a nemzeti függetlenséghez vezető úttal párhuzamosan haladt. Jonas Trinkūnas, a GULAG túlélő megélte a hetvenes évek brezsnyevi üldöztését is, majd a nyolcvanas évek második felétől a Romuva története is a litván nemzeti függetlenséggel párhuzamosan haladt egész odáig, hogy 1991 után ez a vallás elismert „nem tradicionális” hitté lett az országban. 1992-ben maga Trinkūnas ünnepelte „főpapként” az első szabad „Tavaszi Napéjegyenlőséget”március 23-án zenekara, a tradicionális tűzhimnuszokat, azaz dainasokat játszó Kūlgrinda élén, az újra függetlenné váló állam illusztris képviselői jelenlétében egy aukuras, azaz Tűz Oltár fénye mellett. A Romuva főpapja tavaly, 2014-ben hunyt el.
Magyar újpogányság: nincs egyértelmű válasz
A magyarországi újpogányság helyzete ennél jóval árnyaltabb. Nem lehet egy fenti típus bármelyikéhez sem egyértelműen besorolni. A fent említett három fő irányzat szinte mindegyike képviselteti magát ugyanis hazánkban. Van például bejegyzett hazai boszorkányegyház: a magyarországi Kelta-Wicca Hagyományőrzők Egyháza a skandináv-brit, tehát nyugat-európai újpogányság “new age” irányzatát képviselik. Léteznek ezen túl olyan, az ősmagyar vallást feleleveníteni kívánó mozgalmak, mint például a Magyar Vallás Közössége, valamint olyan a kereszténység ősmagyar eredetét valló irányzatok is, mint az Ősmagyar Egyház. Ez utóbbi kettő esetében – a szláv példákhoz némileg hasonlóan – hangsúlyos a nemzet „megszentelésének” kísérlete, azaz a magyarság szent eredetére, történelmére, küldetésére vonatkozó tanítások jelenléte. Nem nehéz felfedezni bizonyos politikai áthallásokat, melyek az 1920-as évektől eredeztethető, de a negyvenes évekre jellemző “turanista” elképzelésekkel mutatnak párhuzamokat.
Az egyre népszerűbb azonban például a Yotengrit, valamint a komplex, kvázi vallási szinten is szervezett hagyományőrzés egyéb népszerű újpogány formái, mint például az ősmagyar sámánizmus és egyéb hasonló mozgalmak. Ezek nem sokban különböznek a balti államok romantikus hagyományörző csoportjaitól. A Yotengrit is első sorban egy ősi közép-ázsiai, és hazánkban a kunok által, valamint Erdélyben is egészen a XVI. századig gyakorolt, tehát sok helyen valóban néphagyományként fennmaradt sámánista hagyományon alapszik. Ezek felélesztésének szándékát rejtik ezek a költői ihletettségű mozgalmak, néhány esetben etnográfusok, etnológusok kutatásaira is támaszkodva. Ilyen például Róheim Géza, aki az 1920-as, Diószegi Vilmos, aki az 1950-es években kutatta a sámánizmust, korunkban pedig Hoppál Mihály, aki – litván kollégájához, Jonas Trinkūnashoz hasonlóan – a hetvenes nyolcvanas évektől az MTA keretein belül kutatja a sámánizmus jelenségét.
„A „Yotengrit” szó az altáji nyelvekben „Istent” jelentő „tengri” szó származéka. Yo = első, Tengrit = ISTENSÉG, Yotengrit = ELSŐ ISTENSÉG, avagy Tengervégtelen Ősszellem. Mivel a „tengris” vallásokban, hitvilágokban az Isten azonos a világegyetemmel, a szó végtelent, „tengernyit” is jelent.” – írja a vallás alapítója Máté Imre, egykori 1956-os emigráns költő, aki 2012-ben húnyt el. Éveken át volt a Szabad Európa Rádió külső munkatársa, valamint 2004-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend Tiszti keresztjét is megkapta irodalmi munkásságááért.
A mozgalomnak – hasonlóan a többihez – alapvetően természethívő, panteisztikus elképzelései vannak, melyek függetlenek ugyan a nyugati „new age újpogányság” elveitől, de alapvető szándékaik sokkal inkább egyfajta hagyományos létforma restaurációját hirdetik, és nem politikai célok vezérlik őket. Az ilyen fajta hagyományőrző fesztiválok is értelemszerűen inkább hasonlítanak a litvániai napfordulók békés családi eseményire, semmint valamiféle boszorkány-szertartásra.
