Univerzális téma közép-kelet-európai nézőpontból – Interjú Grosan Cristinával

A legjobb 40 év alatti rendező lett Velencében Grosan Cristina, aki a főversenyen kívüli kategóriában a Hétköznapi kudarcok című filmjéért, első magyar filmesként vehette át az elismerést. A cseh-magyar-szlovák-olasz koprodukcióban készült alkotás rendezőjével többek között arról beszélgettünk, szerinte mennyire nyitott a közép-kelet-európai nézőpontunkra, történeteinkre a nemzetközi közönség, és hogy hogyan rímel a film a közelmúlt és a jelen vészterhes, már-már apokaliptikus képeire. Interjú.

MÉNES MÁRTA – 061.hu

A legjobb 40 év alatti rendező lettél Velencében. Hogyan fogadtad az elismerést?
Olyan sok minden történt az utolsó másfél hónapban, és olyan régóta csináltuk ezt a filmet, hogy már eleve az, hogy időben elkészültünk, rendben lement a premier Velencében, és ezt a nemzetközi stábbal együtt tudtuk megünnepelni, nekem hatalmas dolog volt.

Több, mint ezer beérkezett filmből választottak be tizet, és mi egy tudtunk lenni ebből a tízből, szóval ez nagy öröm. Nagyon örülök a díjnak, és azt remélem, hogy ez az elismerés picit többre is tud mutatni, például elősegítheti, hogy a magyar női rendezők, vagy a fiatal alkotók láthatóbbá váljanak.

A méltatásban az szerepel, hogy a díjat többek között a fiatal szakemberek – köztük számos női alkotó – bevonásáért ítélték neked. Az, hogy nagyrészt női alkotókkal dolgoztál együtt, tudatos volt? 
Fele-fele arányban voltak nők és férfiak a stábban. Olyan emberekkel dolgoztam, akik értenek a szakmájukhoz, nyitottak, akiknek ez a sztori személyesen mondott is valamit, és közülük történetesen egy jó páran nők. Ugyanakkor örülök, hogy sok részlegben található nő, ott is, ahol gyakrabban férfit látunk ebben a szerepben. Például, a forgató hang stábban három mikronfonosból kettő volt nő, a VFX csapatban is voltak nők, a vezető produceren kívül, az összes co-producer nő. Ez talán segít a fiatalabb generációnak, ha látják, hogy ilyet is lehet, olyat is, higgyék el magukról, hogy meg tudják csinálni, és lesz helyük a szakmában. 

A kritikáktól, a külső értékelésektől próbálod távol tartani magad. Miért van ez így? A pozitív kritikával sem jó szembesülnöd?
De, persze, jólesik a pozitív kritika, de a premier környéki időszak elég érzékeny, és szerintem az egy egészséges dolog, hogy próbálok nem függeni a jó visszajelzésektől. Van egy alkotási folyamat, nagyon sok ideig dolgozunk valamin, végül olyan formában tesszük közzé, amivel elégedettek vagyunk. Valahol ez egy elengedési folyamat, ami nálam úgy önt formát, hogy próbálom kiengedni a filmet a világba, és hagyom, a világnak is, hogy a magáévá tegye. Persze kíváncsi vagyok a visszajelzésekre, ugyanakkor mindenki úgy interpretálja ezt a művet, ahogyan szeretné. Érdekelnek a visszajelzések, de nem kifejezetten keresem őket. Ha valakinek tetszik valami, és el szeretné mondani, szívesen fogadom, ahogyan az esetleges “panaszokat” is meghallgatom. Én szeretem, amit csináltunk, kitettem a világba, innentől már nem rajtam múlik.

Mindig izgalmas látni-tapasztalni, mennyire nyitott vagy mennyire rezonál a mi közép-kelet-európai nézőpontunkra, történeteinkre a közönség. Szerinted mitől lehet sajátos ez a nézőpont, mi lehet vonzó ebben egy más kultúrkörben élő számára?
Ez egy nagyon összetett kérdés, nehéz rá válaszolni tömören. A filmünk egy univerzális témát dolgoz fel: az egzisztenciális szorongás, az izoláció, az, hogy nem igazán kommunikálunk egymással, a saját kis drámáinkkal vagyunk elfoglalva. Ez nagyon sok embert érint, Amerikától Japánon keresztül Norvégiáig vagy Romániáig.

De ha a téma univerzális is, a megvalósításban szerintem igenis megjelenik ez a közép-kelet-európai légkör, ami számomra specifikus: a helyszíneken túl az, hogy az egyes társadalmi rétegek hogyan élnek, miben szocializálódnak, hogy néz ki egy garzonlakás, hogyan élnek benne az emberek, milyen a humoruk.

Október közepén kerül a film a cseh mozikba, nagyon kíváncsi vagyok, mit szólnak majd hozzá, így, hogy egy magyar operatőr, Győri Márk fényképezte, egy magyar vágó rakta össze, Meller Anna, és egy erdélyi magyar rendező vitte vászonra. Annál is inkább, mert egy kicsit máshogy közelítettük meg Prágát, egy speciális városképet próbáltunk megmutatni. Bár a történet akár Budapesten is játszódhatna, azt éreztem, tartozom azzal Klára Vlasákovának, a forgatókönyvírónak, hogy az ő anyanyelvén hozzuk létre ezt a filmet.

Szerinted milyen ma a megítélése egy közép-kelet-európai alkotónak? Milyen esélyekkel indul a nemzetközi filmes szcénában?
Azok a filmek, amelyek olyan világnyelven szólalnak meg, mint mondjuk, az angol, nagyobb közönséget tudnak elérni, ezt szerintem vita nélkül ki lehet jelenteni. Én például kiváncsi voltam, hogy a cseh filmalap hogy fog reagálni arra, hogy egy magyar odamegy rendezni valamit Csehországba, de nagyon nyitottak voltak. Olyannyira, hogy a fő alkotótagok magyarok lettek, ugyanis nagyon szerettem volna azokkal dolgozni, akikkel A legjobb dolgokon bőgni kell című filmben dolgoztam. Többek között Stalter Judit producerrel, Győri Márk operatőrrel, Meller Anna vágóval és Benyó Zoltán VFX-koordinátorral. Azt látom, hogy kíváncsisággal fogadják azokat az embereket, akik szeretnének valamit elmondani a saját kultúrájukról.

A filmben egy megmagyarázhatatlan természeti jelenség zavarja meg három nő átlagosnak induló napját, de a káosz közepette megpróbálják átvészelni a napot, és megtalálni helyüket a világban. Honnan jött ez a téma? 2018-tól fejlesztettétek a forgatókönyvet, és ha nem is tudatosan, de félelmetesen rímel a közelmúlt és a jelen vészterhes, már-már apokaliptikus képeire, gondolva itt a Covidra is.
Mostanra már eléggé megrémülve olvasom a híreket, de ezek a témák benne voltak a könyvben már a Covid előtt is. Sok kérdés volt bennünk, például, hogy mennyi része tekinthető sci-finek, mennyi valós. Amikor beütött a pandémia, és láttuk, hogy a valóságban hogy néz ki ez a káosz meg a félelem társadalmi szinten, akkor elhatároztuk, hogy megtartjuk az eredeti ötletet, és nem fogunk félni tőle. Tudtuk, hogy valamilyen módon a néző bele fogja látni, hogy ez akár a pandémia vagy a háború hatása is lehet a filmben, hiszen valahol rokon ez a gondolatmenet, de eredetileg a globális felmelegedésre, a túlfogyasztásra, és a társadalmi instabilitásra gondoltunk.

Milyen vizuális effekteket használtatok a filmben? Mesélj kicsit a látványvilágról! 
Valódi, de ritka természeti természeti vagy meteorológiai jelenségekből indultunk ki, úgy mint a Szent Elmo tüze, vagy magas légköri fényjelenségekből, mint a sprite, azaz a vörös lidérc. De a nyári erdőtüzek, vagy a 9/11 utáni furcsa tájkép a sok füsttel is volt már a referenciáink között. A vizuális speciális effekteket pedig úgy próbáltuk használni – ebben Benyó Zoltán sokat segített -, hogy mindennek legyen valós alapja, és a VFX csak kiegészítse azokat. Tehát ne kreáljon a semmiből valamit, hanem a valóságot “csavarjuk meg” a VFX segítségével.

Hogyan alakul a film további élete?
Október 27-én kerül a magyar mozikba, de igazából most a nemzetközi forgalmazó kezében van a film sorsa, ők találják ki, mi legyen a stratégiája a filmnek. Az biztos, hogy nagyon szeretném tesztelni ezt a témát, a közép-kelet-európai realitást más közönségeken is, akár más kontinensen, de érdekel például, hogy a visegrádi országokban magukra ismernek-e az emberek. Szlovákiában is lesz vetítés, ott is kíváncsian várom, mit gondolnak a filmről, és Vicáról is (Kerekes Vica a film egyik szereplője – a szerk.), aki Szlovákiában született, de a magyar és cseh nézőknek is egy ismert és kedvelt figura.

Milyen munkákra készülsz a közeljövőben?
Dolgozom egy magyar projekten és egy cseh terven is, ugyanazzal a csapattal, amelyikkel ezen a filmen is dolgoztam. Viszont szerintem nem érdemes sokat beszélni erről, mert egy filmes fejlesztési folyamat nagyon hosszú. Most követ valamilyen cselekményt a sztori, négy-öt év múlva pedig már simán lehet, hogy ez teljesen más lesz. Továbbra is a kommunikáció vagy annak a képtelensége, és a technológia hatása a mindennapjainkra témákat fogom közelebbről szemlélni.