Umberto Eco a halála előtt sem veszítette el humorérzékét. A Mutatványszám című utolsó regényében írja: „…nem regényt írok, sajnos, hanem történelmi tényeket rekonstruálok.” Ez a meglátás helytálló a Mutatványszámmal kapcsolatban, annyi különbséggel, hogy a tények helyett konteókkal játszik, amikről, tudjuk: makacs dolgok.
PZL – 061.hu
A Mutatványszám egy konspirációs regény vázlata, amiben semmi nincs kidolgozva, így maga a történet sem. Nincsenek meg a jellemek, a figurák sem, a szerelmi szál pedig olyan, mint egy kiadatlan Moravia lektűr. Egy szó, mint száz: csalódás Eco utolsó regénye. A könyv fele olyan, mint egy médiaszakkör, mintha egy kamu főiskola média szemináriumán beszélne valaki arról, hogy mi a különbség a tény és a vélemény között, miért jó, ha van egy lapban horoszkóp, és miért jobb, ha kritika helyett inkább interjút készítünk az adott művésszel.
Az író sokszor elkalandozik, pedig a könyve a korábbi 500-600 oldalas regényeihez képest csak 200 oldal, az is akkora sortávolsággal, mint egy „megúszós” diák dolgozata. A Mutatványszám történelmi események és fikciók bemozgatására tett kísérlet. Amikor Eco Mussolini meglincseléséről ír, kiesik a regényíró szerepéből, eltűnik a regény jellegadó kerete, és hosszú oldalakon át történelmi tényeket rögzít. Ilyenkor nem tudja beledolgozni a szereplőit a történelmi események viharába, és nem derül ki az sem, hogy a regényszál szereplői a történelem megidézéséhez színre vitt biodíszletek, vagy a történelem lesz afféle felduzzasztott lábjegyzet a kidolgozatlan regény konstrukciójához.
A könyv némileg dialogizál a sokkal jobban megírt A Foucault-inga című regénnyel, de valójában a Világszámban nincs titok, a könyv intellektuális tartománya a léha intellektuális mellébeszélések világában marad, közhelyes évődések a holdra szállás kétségbevonásáról, a hatmillió zsidó áldozatról, de Eco még az autóvásárláshoz is tanácsokat ad, mert bizony a megbízhatónak tűnő nagy gyártók is átvágják az embert. A könyv invokációjában elhangzik a csöpögő vízcsap kapcsán: “Csodával ne számoljunk, Istent nyilván nem érdekli a zuhanyzó, nem Vörös-tenger az.”
Nos, csodával mi se számoljunk, viszont mégis azt mondjuk: el kell olvasni a Mutatványszámot. És erre egyetlen érvünk van: azért, mert a kortárs irodalom egyik legnagyobb formátumú alakítója, Umberto Eco írta, akinek jól áll a Tom Wolfe-ot idéző jófejeskedés („Az ötvenes években akkora böhöm magnók voltak még, mint egy Rolls Royce”), jól állnak az Oscar Wilde-ra hajazó bonmotok, lásd: “…a műveltség a lúzerség fényűzése”. Lehet-e, hogy annak idején, 1945. április 28-án nem a kivégzett Mussolini hulláját tették közszemlére a milánói Loreto téren? Ez a könyv kulcskérdése, de minden nyitva marad, még a lazán összefércelt szerelmi szál is csak lebeg mint a Duce hajszála a Loreto tér vértől ragacsos macskakövén. Ja, hogy a Mussolini kopasz volt? Bagatell.
Umberto Eco
Mutatványszám
Fordította: Barna Imre
Európa
3290 Ft 208 oldal
Fotó: historum.com, pzl
Illusztráció: Alessandro Bruschetti: Sintesi Fascista