Tetszett a cikk?
  •   
  •   
  •  
  •  

Napokban jelent meg a Szilágybagoson született, jelenleg Marosvásárhelyen élő Szabó Róbert Csaba Alakváltók című regénye, amely a “román Sztálin”-nak is nevezett diktáror, Gheorhiu-Dej uralma idején, majd a Ceausescu-korszakban játszódik, hogy aztán eljussunk az 1989-es véres forradalom időszakába. Illetve 1989-ben kezdődik minden, mert a történelem sem lineáris, és nem is logikus. Szabó Róbert Csabával beszélgettünk. 

PZL – 061.hu

Az Alakváltók nyelve nélkülözi a jellegzetes erdélyi magyar tájnyelvet. Miért nem akartál markáns lokális nyelvet teremteni?
Tompa Andrea nemrég egy interjújában arról beszél, hogy a közmédia, és ezáltal a magyarországi köztudat Erdély-képe mitikus, elsősorban a faluhoz kötött, azt forgalmazza, hogy Erdély igazi lényege a faluban, a vidéki életben rejlik, és hogy nem jelenik meg a multikulti vagy a városi Erdély benne, és hogy ez elég nagy baj. Ezzel részben egyet tudok érteni, de az is fontos lehet az alapvetően hamis mítosz lerombolásában, hogy mondjuk egy nagy részben Székelyföld erdeiben vagy falvaiban játszódó történetet nem tájnyelven írunk meg. Egyáltalán, milyen a jellegzetes erdélyi magyar tájnyelv? Melyiket érted alatta? A székelyföldit? A mezőségit? Azon belül melyiket? Mert sokféle. És ha magyarországi sztrorid van, akkor melyik tájegység nyelvét kell használnod? Használsz tájnyelvet? Ha valaki erdélyi történetet ír, akkor jellegzetesen erdélyi magyar tájnyelvet kell használnia? Nem hiszem. 

Szabo Robert Csaba-05

Vannak írók, akik egymás között legyintenek, és azt mondják a rendszerváltás előtti Romániáról szóló irodalomról, hogy „oké, biztos klassz, de ez is csak diktatúrapróza”. Hogyan kell írni a román kommunizmusról, hogy elérje az olvasók ingerküszöbét?
Akkor most írókról vagy olvasókról beszélünk? Mert úgy tűnik, az olvasók részéről van egyfajta szűnni nem akaró érdeklődés a rendszerváltozás előtti idők iránt. Ami nem véletlen, hiszen nem csak hogy a múltunk része, hanem a jelenünket is sok tekintetben meghatározza. Dragomán könyveit ráadásul nemcsak itthon, hanem más országokban is olvassák. A hatalomról való elbeszélés mindig érdekes, főleg ha túlhatalmi formákról van szó. Románia történelme roppant vonzó lehet, ha az ember beleássa magát, az ötvenes évek pedig fehér folt, nem írtak róla, nem beszéltek róla túl sokat. És amikor Románia történelméről beszélek, akkor minden esetben az ott élő, nagy számú magyarságot is beleértem. Ez pedig egy közös történet, ha akarjuk, ha nem. A múltbéli történetek most különösen fontossá váltak, mert hozzájuk hasonló hatalmi szerkezetek emelkednek föl, látszólag a semmiből.

Visszatérve az ingerküszöbre: fogalmam sincs. Én találtam egy izgalmasnak tűnő történetet, amit megpróbáltam alaposan körüljárni. Nem a román kommunizmusról van szó benne, hanem elsősorban arról, hogy a hatalom száz különböző alakban jelenik meg, de alapvetően mindig ugyanaz a célja: hogy ne legyen saját akaratod, hogy maradéktalanul ellenőrizni tudjon. Én azt remélem, hogy azzal, hogy a történetemnek egyfajta kalandregényes ízt adtam, néhol szinte tudatosan túlzó fordulatokkal, elérem az olvasók ingerküszöbét. Olyan regényt akartam írni, ami néhol a gyerekkoromban olvasott kalandregényekre emlékeztet. Szépirodalomba oltott kalandregényt.

Először jelentkezel regénnyel, ez milyen kihívások elé állított?
Volt a regényemnek egy mellékszála, amit nagyon szerettem. Egy romániai zsidó fizikus-kémikusról szólt, aki Párizsban tanult a második világháború előtt, Curie laboratóriumában is dolgozott, aztán hazajött. A háború alatt Bukarestben az ellenállás beszervezte, de már első nap lebukott, elkapták, aztán nagyon gyorsan ki is engedték. Az illegalitás megszakította vele a kapcsolatot, mert árulónak hitték. Az ötvenes évek elején a komcsik elővették az ügyet, ki akarták csinálni, roppant érdekesen alakult a sorsa. Ezt a történetet én ástam elő a több hónapos, éves kutatásaim során, és nagyon büszke voltam rá. Viszont amikor elkészültem az írással, világossá vált, hogy túlságosan összezavarja a fő cselekményszálat, így hát kivágtam. A regény erre tanít meg, hogy a számodra kedves részeket is el tudd engedni. De megtanít igazán elmélyülni, és megtanítja a rendszeres munka szeretetét.

Segített a történetből készített forgatókönyv alap abban, hogy feszesre írd a regényt?
Igen. A regényt hamarabb elkezdtem írni, mint a forgatókönyvet, aztán a Filmalapnál írtunk egy első draftot, amiből néhány dolgot visszaemeltem a regénybe. 

Szabo Robert Csaba-07

A sztoriban benne lett volna egy nagyobb tabló, egy nagyregény. Miért csak 260 oldalban írtad meg?
Alapvetően sűrítő alkat vagyok, talán azért lett ennyi. Az Alakváltók fő szála egy székelyföldi banda történetét mondja el. A szereplőket valós személyekről mintáztam, Pusztai Ferencről és társairól, akik az Ozsdola nevű falu környékén bujkáltak. A Zsil-völgyi szénbányákból léptek le, munkaszolgálatról. Nyughatatlan vérű legények voltak, a helyi, egyébként magyar párttitkár intézte el, hogy a bányákba kerüljenek a rendes katonai szolgálat helyett. Amikor mindent elolvastam és felkutattam, amit a történetről tudni lehet, megnéztem, mi volt a helyzet országos szinten. Az is látszott, hogy dramaturgiai szempontok szerint a Pusztaiék története kevés egy regényhez, ezért a román bandák életéből is merítenem kellett. Arra is rájöttem, hogy az ötvenes évek nélkül lehetetlen jól megérteni az utána következő évtizedeket, a Ceausescu fémjelezte diktatúrát. Elődje, Dej, a román Sztálin alapozta meg azt az őrületet, ami 1989-ig tartott. Ceausescu Dej-hez képest egy jól fésült kisfiú benyomását kelti, holott nyilván nem volt az, sőt. Nemcsak azért jött jól számára Dej, mert Dej kőkeményen lerakta a teljhatalom alapjait, hanem mert látszólag módszert váltva meg tudta határozni önmagát Dej-hez képest, úgy, hogy elítélte elődje vérgőzös évtizedét. És ezzel egy időre maga mellé állította az országot. Jól jött neki Prága is, ugye, a románok nem vonultak be 68-ban Prágába, ráadásul Ceausescu százezres tömeg előtt el is ítélte a beavatkozást. Pár évig fel is lehetett lélegezni Romániában, jó volt ott élni, aztán következett a bekeményítés, a személyi kultusz tombolása, az ország elszegényítése, az éhezés, és végül a forradalom. Rengeteg adatot gyűjtöttem, és éreztem, hogy ha nem hagyom abba mielőbb a kutatást, akkor bele fogok fúlni a sok papírfecnibe és fájlba. Íráskor ösztönösen karcsúsítottam, aztán húztam, és hát így alakult ki ez a terjedelem. Az előbb ingerküszöbről beszéltünk: egy kisebb lélegzetű, de mellbevágó sztorit feldolgozó regénnyel talán könnyebb megszólítani az olvasót, míg egy szerteágazó nagyregény elriaszthatja.

A hegyekbe menekült ellenállók voltak a balti államokban is, az 50-es évek közepéig harcoltak a Vörös Hadsereg ellen. Miben tértek el a romániai fegyveres erdei ellenállók a balti államok harcosaitól?
Elsősorban abban, hogy Romániában nem volt semmiféle központi irányítás, nem működtek együtt, és egy idő után a túlélés motiválta őket, és legtöbbször személyes sérelmeken akartak elégtételt venni. A háború után berendezkedő román kommunista hatalom mindenben a szovjet modellt követte, az ellenségkép gyártásában is. Nem azt mondom, hogy a román titkosrendőrség, a Szekuritáte kényszerítette őket bujdosásra, tette őket ellenálókká, de az biztos, hogy igazolnia kellett létét, és erre az volt a legjobb módszer, hogy rettenetes, vérengző terroristákat vizionált. Legtöbb esetben a régi rendszer híveiből, munkaszolgálatról megszökött fiatalokból, kulákokból verbuválódott össze egy-egy banda. Sorsukat irányítani képtelen emberekből. Tragikus élettörténeteket látok magam előtt. És ez csak egyik szelete az ötvenes évek őrületének.

A partizánok elleni küzdelem a keleti fronton 1941-től elképesztő kegyetlenkedésekhez vezetett. Ugyanez jellemző volt a hegyi bandák elleni akciókra?
Abszolút. Olyan esetről is olvastam, hogy beterelték az erdőbe a bujdosó személy hozzátartozóit, gyerekeket, feleséget, hogy a szívszaggató sírásukkal bírják megadásra az üldözöttet. Nemi erőszak, utólag „szökés közben lelőttük” eseteknek beállított kivégzések, elevenen elégetés – mind-mind szerepelt a Szekuritáte módszerei között.

A könyv címe sci-fis cyberpunkos. Nem gondoltál arra, hogy ez félreviheti az olvasókat?
Szerintem a fülszöveg egyértelműen tisztázza, miről is van szó, vagy legalábbis miről nincs szó, például sci-fi-ről. Az alakváltás a vasgárdistából kommunistába, majd nacionál-kommunistából demokratába átvedlő emberekre vonatkozik, és az ilyen típusú ember igazi arcára kérdez rá. Meg arra a kényszerre vagy ösztönre, aminek a túlélés a célja. A hatalom száféle arcára, a besúgókra, a rendszer kiszolgálóira. De nem tagadom azt sem, hogy az alakváltó mitológiai lényekre való utalás sem véletlen. Ha hozzátársítjuk a köpönyegforgató, gátlástalanul alkalmazkodó ember alakját a mitológiai lények alakjához, akkor úgy érzem, valami egészen félelmetes jelentésárnyalat jelenik meg. Valami állati.

szrcs voros kanape

Azokban a fiatalokban is van valami a diktatúra reflexeiből, akik 1990 után születtek, vagy ez csak a negyven felettiekben él elevenen?
Attól függ, a társadalom mely rétegeit nézed meg. Ha kommenteket olvasol egy-egy magyar témájú cikk alján, akkor úgy is érezheted magad, mintha 1989 előtt lennél, és nem számít a korosztály. Ugyanazokat a mondatokat olvashatod, ugyanazokat a buta reflexeket olvasod vissza, amik a diktatúra idején mozgatták az embereket. Nacionalista, agresszív és undorító mondatokat. Ez nehezen fog megváltozni. Vásárhely főterén a McDonalds mellett még ma is van egy helyiség, ahol a Fekete Március során történt román-magyar összetűzést szító párt, a Vatra Romaneasca székel. Egy kirakatot kell elképzelni, padlótól plafonig érő vitrint, ami mögött zászlóerdő tövében ott ül  néhány rossz arcú bácsika és nénike, és nemzeti színű giccset árul. Számomra például ez is a nyolcvanas évek ízléstelen sivárságát idézi: cementpadló, szocreál bútorzat, zászlók, nemzeti ereklyék rossz másolatai. Az alakváltás megtörtént, de mégis kilóg a lóláb. Ha túl sokszor próbálják meg elhitetni velünk, hogy változás történt, akkor az gyanússá válik.

Ráadásul egy törvénytervezetet készülnek országos szinten elfogadni a ro­mán ki­rály­ság és Erdély 1918-as egye­sü­lé­se cen­te­ná­ri­u­má­nak a meg­ün­nep­lé­sé­re, ami például előírja, hogy minden iskolás látogasson el kötelezően Gyulafehérvárra, ahol az egyesülést kimondták. Emlékműveket emelnek majd, ünnepségeket szerveznek, zászlók fognak lengeni szüntelen. Most például választási évben vagyunk, ilyenkor felerősödik az egymás iránti „szeretet”. Ha viszont például a román színházi életet nézed, üdítő látvány fogad. A román színház valahol sosem volt pártokra, nemzetiségi kérdésekre bontható, most sem, és ez azt jelzi, van remény.

Három éve Marosvásárhelyen egy apró autós koccanás miatt a rendőrök elvették az igazolványunkat, és 8-9 órát várakoztattak egy olyan rendőrőrsön, ahol nem volt szék, ahová leülj. „Nem találtak tolmácsot”, és azt akarták, hogy másnap jöjjünk vissza, mikor nem is volt szállásunk ott, mert Vásárhelyen csak átutazóban voltunk. Az igazolványunkat pedig elvették. Mennyire jellemző még vásárhelyre a „szekus tempó”?
A városi polgárőröket most perpillanat egy olyan ember vezeti, akiről az hírlik, szekus volt. A polgármester megrögzött fairtó, és végtelenül populista. A legnagyobb baj az, hogy rengetegen elmentek ebből a városból, és legfőképp az értelmiségiek. Ha ők itt lennének, a rendőrfőnöknek és a polgámesternek sem volna ekkora hatalma. Egyszer ide látogatott egy osztrák képzőművész, A vándorló kanapé című projektjével, aminek az volt a lényege, hogy Románia különböző városaiban egy tömör szivacsból készült kanapéval a vállán közlekedik, néha leül a kanapéra, és egy helyi író társaságában elbeszélget bárkivel, aki hajlandó szóba állni vele. Vásárhelyen én kísértem Josephet, és egyszer csak azt vettük észre, hogy három-négy rendőr is minket üldöz, körbekerítettek, és igazoltattak, mint kiderült, azért, mert nem volt engedélyünk művészi performansz végrehajtásához a város közterületein. Elég nehéz volt az Európa különböző városait megjárt osztrák képzőművésznek elmagyarázni, hogy mi is történik. Ami azt illeti, én magam sem értettem. Vagyis igen, de nem akartam magam úgy érezni, mint aki időutazik. 

Vezető kép: Potozky László
Fotók: Rab Zoltán és Mircea Struteanu


Tetszett a cikk?
  •   
  •   
  •  
  •