Március 11-én Valló Péter rendezésében mutatták be a Pesti Színházban Tennessee Williams Pulitzer-díjas drámáját, a Macska a forró bádogtetőn című darabot. A rendezővel készített interjúnkból kiderül, hogy miért Williams az egyik kedvenc írója, hogy elvárás-e a Vígszínháztól és a Pesti Színháztól, hogy a kortárs darabok mellett vissza-visszanyúljanak a klasszikusokhoz is, valamint arról, hogyan lehet, egyáltalán kell-e aktualizálni Williams szövegét.

MM – 061.hu

Az évadismertetőn említette, hogy Tennessee Williams főiskolás kora óta az egyik kedvenc írója. Mi volt az első találkozása Williamsszel?
Két hullámban szerettük Tennesse Williams-et, először a múlt század ’70-es éveiben, mikor eljutottak ide ezek a darabok. Egy egészen másik világot tártak fel, de egyvalami nagyon észlelhető volt, hogy

ugyanaz a kíméletlen kegyetlenség vezeti Tennesse Williams tollát, mint oly sok európai kortársáét: a kapcsolatok feltárásának egyfajta, szinte kendőzetlen nyíltsága.

Az, hogy nem egy elködösített, elhazudott világ az övé, engem már fiatalemberként is nagyon vonzott. Aztán lett  Williamsnek egy reneszánsza – mostanában nagyon sok Williams-bemutató van, én is rendeztem Üvegfigurákat, most pedig A macska forró bádogtetőnt. Úgy látszik, hogy erre a kíméletlen, nyers őszinteségre újra előre tört az igény.

Egy klasszikus, többször adaptált darabról van szó, amelynek 1967-ben volt az ősbemutatója a Vígszínházban Ruttkai Évával, Darvas Ivánnal, Páger Antallal, a kétezres évek elején pedig látható volt a Pesti Színházban is. Miért vették elő újra ezt a művet ebben az évadban?
Elég régóta úgy éreztük, hogy hiányzik ez a színfolt a palettáról, hogy kellene egy majdnem kortárs, félklasszikus amerikai dráma. Tavaly szinte kizárólag kortárs bemutatóink voltak, majd jöttek hozzá a klasszikusok: Shakespeare, Csehov, de azt gondoltuk, hogy ez egy olyan szín, ami a Vígszínházban mindig jelen volt, és jó, hogyha most is jelen van. Aztán jött a kérdés, hogy melyik Williams-művet vegyük elő. Azt a darabot kell kiválasztani ilyenkor, aminek egyrészt a közlendője közel áll az emberhez, másrészt amire a legjobb szereposztás kínálkozik éppen az adott helyzetben. Azt kell, hogy mondjam, hogy a Vígszínház tökéletesen felkészülten várta azt, hogy Tennessee Williams megérkezzen, mert ebben a darabban nagyszerű színészek játszanak. Minden szerepet nagyon jól ki lehetett használni.

Elvárás a Vígszínháztól, valamint a Pesti Színháztól, hogy a kortárs darabok mellett vissza-visszanyúljon klasszikus darabokhoz?
Igen. A Vígszínház egy népszínház, ahol több mint 1700 embert kell leültetni egy este, a három játszóhelyen pedig nagyon sokféle ízlés, nagyon sokféle igény gyűlik össze. Azt gondolom, hogy a Vígszínháznak mindent kell játszania, és mindent nagyon igényesen, nagyon magas színvonalon. De nem lehet sznob, nem lehet olyan klasszikus művészszínházi repertoárral fölállni, mint mondjuk a Katona, a Radnóti, vagy az Örkény, hiszen a Víg egy lényegesen nagyobb játszóhely.

Kell-e reflektálni azokra az előzetes tudásbeli tartalmakra, amelyeket a különféle adaptációk eredményeztek e darab kapcsán? Legyen az színházi vagy filmes adaptáció.
Mivel elég sokat foglalkozom a szerzővel, mentem a saját orrom után, de amúgy sem hiszem, hogy ahhoz, hogy ma, 2023-ban az ember sikerre vigyen egy Tennessee Williams-darabot, feltétlenül Liz Taylor filmet kellene néznie. A film egyébként is blődnek és édeskésnek tűnik ma már. Pusztán a referencia végett persze az ember belekukkant, hogy lássa, hogyan oldott meg egy jelenetet a korabeli amerikai filmrendező, de ezek szerintem nem segítenek. Ami segít, az a magyar valóság, a magyar párkapcsolatok, a jelenlegi magyar interperszonalitás elemzése. Inkább ez a támpont, és nem az, hogyan csinálták meg Jessica Lange-gel a filmet. Az nekem szinte mindegy.

Hogyan lehet, egyáltalán kell-e aktualizálni Williams szövegét?
Szerintem nem kell aktualizálni. Annyit tettem, hogy az ’55-ös darabot átraktam a ’90-es évek derekára, de csak azért, mert van benne egy nagyon gyorsan meggazdagodott földbirtokos, akié egy fél vármegye, és azt gondoltam, hogyha a ’90-es évek derekára helyezem a történetet, amikor mi, magyarok is megértettük, milyen amikor valaki egyik pillanatról a másikra egy félmegyényi földbirtokra tesz szert, akkor már érzékileg közünk lesz ehhez a történethez. Egyébként aktualizálni semmit nem kell rajta, mert három házasság történetét dolgozza fel, és van az embernek egy olyan gyanúja, hogy amióta a házasság létezik, pontosan ugyanazon problémákkal küszködnek benne az emberek. Ezeket mutatja meg Tennessee Williams a darabban.

Ez valóban aktuálisabb, mint valaha, hiszen ha lehet hinni a statisztikáknak, Magyarországon minden második házasság végződik válással. Mik lehetnek a kulcsszavai ennek a darabnak: társas magány, elhidegülés, közöny, képmutatás?
A képkutatás mindenképpen. Mindenki folyamatos hazugságban él, amelyek mögött anyagi érdekek is húzódnak, mint ahogy manapság már megtanultuk, hogy sajnos nagyon determinálja a kapcsolatokat a pénz, vagy a pénztelenség. Itt éppen van pénz, de a pénz megszerzése a fő motiváció, és ebben aztán a képmutatás valóban kulcsszerepet játszik. Az egymás iránti bizalom elvesztése, vagy a bizalom megszerzése szintén olyan aktuális tények, amelyekkel a darab foglalkozik.

Foglalkozik azzal, hogyan hűlnek ki a kapcsolat fűtőelemei egy negyvenéves házasságban, bemutatja a sokgyerekes létet, és a gyermektelen házasságot is. Ezek mind meglévő modellek a mai magyar társadalomban is.

Hogy lehet elérni, hogy a központi macska-motívum ne váljon szájbarágóssá, didaktikussá? Ebbe azt hiszem, könnyen bele lehet csúszni.
Nem csinálok vele semmit azon kívül, hogy elmondatom Maggie-vel, hogy úgy érzi magát, mint egy macska egy forró bádogtetőn, de egyáltalán nem játszatok a színésznővel olyan motívumot, ami erre ráerősítene. Szerintem nincs is rá igény, mert mindenki megérti, aki valaha macska közelébe keveredett, hogy melyek azok az alapvető jellemvonások, amelyeket tulajdonképpen borzalmasan rühellünk, és amelyek ellenére mégis tartunk macskát. Az egyik legelső domesztikált állatról van szó – tulajdonságait, viselkedését tekintve semmivel sem volt másabb akkor, mint most, és az ember mégis odavette maga mellé.

Szokták mondani, hogy egy darab a bemutatókor még nincsen készen. Ön hogy érzi, kell még néhány előadás, hogy kész legyen?
Ez rám egyáltalán nem érvényes. Megpróbálok úgy gazdálkodni a rendelkezésemre álló idővel, hogy én készen legyek, és ne kelljen reszkető szájszélű színészeket kilökni a színpadra a premiereken. Erről megoszlanak a vélemények, de én egész életemben törekedtem arra, hogy kész termékeket mutassak be a nézőknek. Végül is ez egy szolgálat a nézők felé, és semmivel sem érdemelnek rosszabbat az első előadásokat nézők, mint a tizenötödiket nézők.

Az előadásban Szilágyi Csenge, Brasch Bence, Hegedűs D. Géza, Igó Éva, Radnay Csilla, Telekes Péter, Zoltán Áron és Gados Béla lép színpadra. A darabot március 21-én és 31-én, április 12-én, 15-én és 30-án is láthatják a nézők a Pesti Színházban.

Fotók: Vígszínház – Dömölky Dániel