Napokban jelent a Jaffa kiadó gondozásában Szökésben címmel Dénes József Dönci visszaemlékezése. Az Európa Kiadó, a Balaton és az Amen egykori gitárosa testközelből mutatja meg nemcsak a nyolcvanas évek pesti undergroundjának kialakulását, de a magyar hippi szubkultúrát is élénk színekkel festi meg. Vass Norbert szerkesztővel, a Cseh Tamás Programiroda koordinátorával beszélgettünk.
P.Z.L. – 061.hu
Hogy találtál rá a kéziratra?
2005-ben fejezte be a szöveget Dönci, s az volt a szándéka, hogy mihamarabb napvilágot lásson. A kézirat ehelyett sajátos vándorútra kelt. Barátok és ismerősök merevlemezein landolt, és ahogy teltek az évek, egyre többen olvastak bele a nyers változatba, s még többen tudtak róla és drukkoltak neki. Nekem Szőnyei Tamás súgta meg, hogy a Szökésben létezik, s neki köszönhetem azt is, hogy összeismertetett Legát Tiborral, akitől tavaly februárban hozzám is megérkezett a kézirat. Mindkettejüknek hálás vagyok! És persze a Cseh Tamás Programnak is, amelynek a keretében foglalkozhattam a szöveggel, valamint a Jaffa Kiadónak, akik bizalmat szavaztak a kötetnek.
Fotó: Horváth Péter Gyula
Mi volt az, ami megfogott ebben a kéziratban, és úgy érezted, hogy mindenképpen kiadót keresel neki?
Az őszintesége és a fésületlensége. Dönci irodalmi igényű karcolatokkal mutatja be a hatvanas évek a Ferencvárosát, aztán arról mesél kendőzetlenül, mennyire nehezen találta először a helyét a „pasarétiek zenekarában”, illetve a „szakállas szürkeállomány” környezetében, vall a közösség iránti vágyáról, de nem hallgat gyengeségeiről sem. Szóval a szöveg egyszerre kínál roppant izgalmas mikrotörténeti perspektívát, de olvasható tulajdonképpen szociografikus memoárként vagy éppen szubjektív zenetörténetként is. Elképzelhető, hogy számos helyzetre nem pontosan emlékszik Dönci, de nekem nagyon szimpatikus volt, hogy sosem mentegeti magát. Hamar kiderül szerintem róla az olvasó számára is, hogy benne volt a sűrűjében.
Te szerkesztetted az anyagot. Mennyire kellett belenyúlni? Mennyire fogalmazott Dönci “készre”?
Dönci gitáros volt. Roppant ambiciózus vállalás ezért a részéről, hogy könyvet írt. A magam részéről afféle befelé tett utazásnak érzem leginkább, a saját életét megérteni szándékozó zenész felelősségteljes tükörbe nézésének. Nem ismertem bár személyesen Döncit, de a kézirat első olvasásától fogva azt éreztem, mintha leülne mellém egy kocsmapultnál és érces hangon mesélni kezdene. Számos történetet túl hosszan, túlságosan részletezően mesélt el, s bizony néhány jelentéktelen jelenetet is felvázolt, így aztán szükséges volt jócskán húzni a szövegből, de arra ügyeltem azért, hogy a közvetlensége, az íze és az íve megmaradjon. Nem volt persze könnyű helyzet, hogy erről vele már nem egyeztethetek. Éppen ezért volt remek, hogy Legát Tibor mellett Kamondy Ági, Forgách András és Víg Mihály is – akiknek egyaránt elküldtem a húzott, szerkesztett szövegváltozatot – azt jelezte vissza, hogy jó érzékkel nyúltam a kézirathoz. Mindegyikük segítsége nagyon fontos volt nekem!
Fotó: Horváth Péter Gyula
Dönci olyan emberekkel dolgozott, akik „gyorsan éltek, és gyorsan mentek el” (Dixi, Őz Zsolt, stb…) Nem volt ez számára figyelmeztető jel?
Valakitől azt hallottam egyszer, hogy a hetvenes-nyolcvanas években egyre többen igyekeztek megpattanni a kádári Magyarországról, akinek viszont nem sikerült a disszidálás, azok közül sokan választották a befelé történő emigrációt. Szerintem Dönci is – meg Dixi, Őz Zsolt is, akiket mondasz – befelé emigrált, és nehéz azt megítélni, hogy ebben a helyzetben mennyire látja magát kívülről az ember. Az viszont tény, hogy Dixit megörökíti „virágában”, de láttatja abban az állapotban is, amikor túl van már a legjobb évein. Dönci esetében felmerülhet még a Radics-analógia is amúgy. Mindketten kitűnő gitárosok voltak, de joggal érezhették magukat mellőzöttnek. És hát hasonlóan igyekeztek ezt a helyzetet feloldani…
Fotó: Horváth Péter Gyula
Nem tartottál attól, hogy az Európa Kiadóban jórészt Menyhárt Jenő az ismert, és aki kevésbé volt reflektorfényben, az “nem ad el” egy könyvet?
Nem, hiszen, egyrészt Dönci az Európa Kiadó mellett számos másik formációban is zenélt, így aztán sokan, sokfelől ismerték, másrészt pedig a Szökésben – ahogy arról esett már szó – jóval többet kínál privát zenetörténetnél. Mondjuk azért azt gyorsan hozzá is tenném, hogy ebben a műfajban is roppant izgalmasnak – talán nem túlzok, ha azt mondom, különlegesnek – tekinthető! Testközelből látjuk a Kassák Klubos bandákat, de a Hit Gyülekezetének első éveit, a kilencvenes évek kocsmazenés helyeit, a Svábhegyet és a málló falú Ferencvárost is. Mindezek mögött pedig egy ember rajzolódik ki, a kétségeivel, szerelmeivel, kudarcaival és sikereivel. Sok izgalmat ígér tehát a könyv azoknak is, akik Döncire kíváncsiak, de azok számára is tartogat meglepetéseket, akik inkább arra a korra kíváncsiak, amelyben Dönci gitározott. Erről a korról elég kevés visszaemlékezés jelent eddig meg, nagyon örülnék ezért neki, ha kerülnének elő vagy íródnának további memoárok a nyolcvanas évek úgynevezett undergroundjáról, mert szerintem fontos mindazoknak a nézőpontja, akik részt vettek benne.
Hallottál-e vissza valamit? Mit szóltak ez egykori zenésztársak? Vannak-e sértődések, ünneplések, mik a reakciók?
Mialatt dolgoztam a kéziraton, jellemzően pozitív visszajelzések jutottak el hozzám. Sokan várták, hogy megjelenik végre a könyv. Legát Tibor mesélte, hogy egyszer egy szalonnasütésen szóba került, hogy mozdul talán valamit a kézirat ügye, és akik ott voltak, mind örültek és szurkoltak ennek. Döncit sokan szerették, ezt azóta, hogy foglalkozni kezdtem a szöveggel, még inkább látom. Mivel a könyv alig egy hete kapható csak, kevés olvasói visszajelzés jutott el hozzám, az eddig megjelent kritikák viszont üdvözölték a megjelenést, ami jó hír.