A múlt év végén megjelent Fénykor című Ámen album kis híján dupla platina lett, a január 30-án nyolcezer ember előtt megtartott lemezbemutató koncert pedig hamarosan megjelenik majd hivatalos DVD-én. A sikeren felbuzdulva a zenekar már tervezi a vidéki nagyvárosok sportcsarnokaiban is a fellépéseket. Pajor Tamással beszélgettünk.
PZL – 061.hu
Hiába jött el 1990-ben a rendszerváltás, még sokáig megmaradt a nyolcvanas évek undergroundjának mitizálása, sőt egy időben szinte hivatalos kultúra is lett. Hogy élted ezt meg, már hívő emberként?
Erről még nem nagyon beszéltem eddig… Úgy éltem meg, hogy azáltal, hogy Istenhez fordultam, én és velem egy időben megtérő barátaim, teljesen más emberré váltunk, és nem érdekelt többé az a közeg, amiből kijöttem. Nem érdekelt az egykori haverok véleménye sem, tisztában voltam vele, hogy milyen jelzőkkel illettek, és hogy minek tartanak… Százszázalékig meg vagyok győződve arról, hogy mindezt Isten cselekedte velem, és ezzel ők, akik ezt kívülállóként végignézték, kaptak egy lehetőséget, és egy nagy jelet Istentől, hogy ő létezik, és ma is szereti az embereket. Egy ilyen isteni meglátogatás valamiképp polarizálja azt a közeget, ahol ez történik és a mi megtérésünk is egy szellemi vákumok keletkeztetett utánunk. Ez által egy egyértelmű jel adatott, a magukat valahol mégiscsak igazságkeresőként definiáló avantgardművészvilág előtt. Ezzel sokan nem éltek, és előidéztek egy szellemi ellenhullámot, ami sokakat maga alá is temetett. Sok fiatal író, költő, zenész hívta ki maga ellen a sorsot, volt olyan aki baleset áldozata lett, mások maguk vetettek véget különös kegyetlenséggel az életüknek, vagy belepusztultak a drogba, vagy a totális leépülés végállomása előtt különböző rehabilitációs intézetek mélyén kvázi egyfogú hajléktalanként vegetálnak… Én őszintén sajnálom őket, de azt kell látni, hogy mindenki a saját életének kovácsa. Aki látta a jelet – nem az én érdememből, de valahol általam is – fel kellett volna ismernie az idők szavát és az Isten hívását.
Fotó: Horváth Péter Gyula
Az egykori underground mítoszokból már nem lehet megélni. A nyolcvanas évek underground korosztálya valószínűleg sokkal inkább él bizonytalanságban most, mint 2010 előtt. Ők nyitottabbak a HIT Gyülekezete hívására?
Aki a HIT Gyülekezetébe jön, az általában őszintén jön, és komolyan elkötelezi Istennek az életét, de nem azért feltétlenül, mert beszűkültek számára a lehetőségek. Sokan azok közül sem jönnek, akik számára tényleg nincs már nagy mozgástér… Ha valaki eljön, és őszintén kezdi keresni Istent, ez valójában – még ha ezzel sokszor nem is vagyunk tisztában – egy fentről indult folyamat. A külső tényezők lehetnek a megtérés katalizátorai, de a mélyben a mozgatórugó, Isten vonzása. Nem tudsz véletlenül, csak úgy újjászületni, ezt mindig Isten kezdeményezi. A nyolcvanas évekből meg egyébként nem lehet megélni… Az akkori ikonok szerepe a mai kultúrtérben
A magam részéről úgy próbálom ezt megelőzni, hogy eleve nem próbálok a nyolcvanas évekből élni. Azért is élek szellemi életet, alkotok teljes gőzzel, sőt sportolok is, és talán azért sikerült most egy 8000 fős szuperkoncertet adni, ahol rengeteg fiatal volt, óriási atmoszféra, mert Isten segítségével és kegyelmével olyan produktumokat lehet előállítani, ami korfüggetlenül mindig vonzza az embereket, de ezért tényleg nem a mellemet döngetem, hanem én is csak lesek, hogy ez megtörténik velem…
Fotó: Horváth Péter Gyula
Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni… Szóval, ahhoz, hogy társadalomkritikus karikatúrákat tudj írni, ismerned kell ezt a világot. Mennyire tartod el magadtól, és mennyire figyeled közvetlen közelről a popkulturális tendenciákat?
A Trónok harcából egyetlen epizódot sem láttam. Star Wars-rajongó sem vagyok, de a gyülekezetben például vannak Star Wars-kedvelők… Hozzám valahogy nem állnak közel ezek a világok, de ez részben ízlésbéli kérdés is. Ettől függetlenül egy Star Wars
1990 körül megtért a HIT Gyülekezetében egy barátom, aki elégette a korábbi “vad élete” nyomait, a Sex Pistols és a Ni
Nina Hagent vagy Sex Pistolst, de egykori önmagamat sem hallgatom… Nem azért nem hallgatom, mert nem szabad, hanem mert nem vonz, sőt, taszít. Én nem kompromisszumnak vagy engedménynek nevezem azt a folyamatot, ami a Gyülekezet különböző kulturális termékekhez való viszonyában zajlódik. Ahogy minden emberben, úgy minden közösségben vannak érési folyamatok. A Gyülekezetben többek között az a különleges, hogy nem merev, véglegesített irányítják a működését. Az alapvetés és az abszolút mérce természetesen a teljes Szentírás, de maga a Biblia sem dogmatikus. Az nagyon helyes, hogy a frissen megismert igazság mellett az ember, ha kell, akár túlzó radikalizmussal is akarja érvényesíteni annak a felismerésnek a prioritását és abszolút voltát. Ez sokkal jobb, mintha már a kezdeti időkben is kiskapukat keresne, de a szellemi érettséggel együtt jár a differenciált gondolkodás az árnyalatok megkülönböztetésére való készség. Az a jó, hogy az egyes ember és a gyülekezet is, az idővel megnyert, egyfajta autonóm, szabad, belülről vezérelt erkölcs alapján tud élni, és nem valami külső szabályhoz való igazodás alapján. A hétköznapok dolgaihoz való viszonyulásban néha kell önmagunkat revideálni. Ez tehát nem felhígulást, kompromisszumot jelent, hanem érési folyamatot.
Fotó: Horváth Péter Gyula
Röhrig Géza is fellépett az Amen-koncerten. Ő nemrég azt nyilatkozta, hogy szükség lenne egy igazi művészi erejű filmet forgatni a doni katasztrófáról, illetve Trianonról. Erről jutott eszembe: a HIT Gyülekezete is meghatározza a viszonyát olyan fogalmakhoz, mint hazaszeretet, vagy nemzeti sorsfordulók?
Senkit nem lehet mesterségesen elidegeníteni és kiszakítani abból a nemzetiségből és kultúrtérből, amibe született. Fontos, hogy ezt lássuk, mert az új birodalmi törekvések teljes mértékben ennek ellenében hatnak. Felteszem a kérdést: mi jót hoztak a nagy birodalmak a kis embereknek a történelemben? Szerény ismereteim alapján azt mondhatom, hogy keveset, és sokkal több rosszat. Persze, a nemzetállamok is hoztak rosszat, de egy nemzetállamban, ahol egy adott identitás, kultúra honos, ott ebben van az otthon az ember, és így nagyobb a ráhatási képessége a folyamatokra, akár állampolgárként a politikára, akár kultúremberként a kultúrára. A birodalomak esetében ez a ráhatási potenciál szükségszerűen gyengül, és az igazi döntéshozatal egyre inkább felfelé delegálódik, egy egyre átláthatatlanabb szintre, és ebből jó még sohasem származott. Meg kéne haladni azt az baloldali megközelítést, ami a patriotizmust összekeveri a nacionalizmussal és a sovinizmussal, és előszeretettel vádolja akár nácizmussal is azokat, akik valamifajta helyi értéket, nemzeti kultúrát akarnak fenntartani. Ahogy minden egyes ember egy konkrét szubjektum – és így értékes, szeretetre méltó – ugyanúgy egy nemzetnek is vannak sajátosságai, van karaktere, ami nem felcserélhető. Ezek tiszteletre méltó sajátosságok, és így szép a világ. Ennek a feloldására a kommunizmus és a nácizmus tett kísérletet, most pedig egy demokratikus színezetű, a tömegkultúra által vezérelt, gigantikus tőkecentrumok érdekeit szem előtt tartó kísérlet megy végbe a világban. Pakisztántól az Andokig ugyanazt a Coca-Colát isszuk, ugyanazt az i-Phone-t szorongatjuk. Persze, én is használom ezeket, de nem kéne, hogy ez teljes mértékben homogenizáljon mindent. Jobb, ha megmaradnak az élet nem hasonuló specialitásai. Vannak, akik folyamatosan szembeállítják az egyén érdekeit a közösségével. Ez egy elhibázott megközelítés, hiszen a két entitás, a közösség és az egyén közötti érdekek sok esetben hasonlóak. Ahogy az egyén, úgy a nemzet is követel magának teret, ahol megéli a mindennapjait. Miért kéne megvonni a levegőt bármelyik nemzettől?
A HIT Gyülekezetének nagyon sok kérdésben ugyanaz a képviseleti horizontja, mint a történelmi egyházaknak, vö: gender-kérdést, a melegházasságot, az abortuszt és drogliberalizációt. Ehhez képest a gyülekezeti szubkultúra még mindig közelebb áll a liberalizmushoz, ami az élet legfőbb kérdéseiben homlokegyenest mást gondol, mint a Hit Gyülekezete, vagy az összes történelmi egyház…
A gyülekezet, mivel a bibliai világnézet talaján áll, értelemszerűen mindig közelebb állt a konzervativizmushoz. Ez akkor is így volt, amikor politikai szükségszerűségből a liberális táborban voltak inkább szövetségesei. Most azt látom hogy a társadalom minden rétegében és eltérő politikai platformokon állók körében egyaránt népszerű és vonzó a Hit Gyülekezete. Jézus Krisztus keze mind jobb és bal irányba ki volt feszítve, és ez szimbolikus. Jézus az emberek közé ment, nem a politikai pártok közé. Akkor is voltak „politikai pártok”, farizeusok, szaduceusok, zelót
Fotó: Horváth Péter Gyula
Különböző projektjeid vannak. Mi dönti el egy-egy szövegről, hogy melyik folderbe kerül?
Nincsenek éles határok a zenei projektek között, de vannak azért különbségek is. Az Amen zenekar egyszerre hordozza magában az evangélium hirdetését, de ugyanúgy benne van a kritikus világlátás, a társadalmi jelenségek szarkasztikus bemutatása, ahogy az ember belső állapotának feltárása is. Ezek benne vannak a többi projektekben is, de az Összközműnek például nem vállalt célja az evangélium hirdetése, ott a kávéházi miliő posztmodern közegbe való applikálása volt a célkitűzés, de persze ebben is benne van a hitvallásom, ami tőlem elválaszthatatlan. Emellett kiadtam több szólólemezt – például az Önök értéket, vagy az Élni jót- , amik talán egyik kategóriába sem tartoznak bele teljesen. És vannak olyan Istent dicsérő dalok is, amelyek viszont deklaráltan gyülekezeti énekek. Érdekes a közösségi médiában látnom, hogy egyik másikat ezek közül más felekezetek is átvették. Ilyen album volt egyébként a Jézus Krisztus Szupersztráda, és most is szeretnék kiadni egy olyan albumot, ami a Gyülekezet belső szellemi életét építi, és Isten dicséretébe vezeti be az embereket.
Teltházas volt az Ámen-koncert a Hit Csarnokában, 8000-en tombolták végig, tehát felmerülhet, hogy nem akarod-e a produkciót „hazai pályán” kívül is bemutatni?
Voltak és valószínűleg lesznek is más helyszínen történő fellépéseink. Mindenesetre ez a közeg nagyon inspiráló és rengeteg nem a Hit Gyülekezetéhez tartozó érdeklődő eljön az ilyen eseményekre és nagyon jól érzi magát. Az Amen, így évtizedek múlásával átszivárog, átüt, és lassan mindenki érzi, hogy van benne valami, ami több, mint a zene és több, mint a szöveg. Régen azt gondoltam, hogy nagyon sok pénzzel ezt népszerűbbé lehetne tenni, de nem véletlen, hogy nem ez az út alakult számunkra. Szépen a maga útján terjed, emberről emberre, és pont azokat fogja elérni, akiknek szükségük van erre, és még a leginkább véleményformáló rétegekbe is eljut. A média világában, az irodalomban vagy akár az üzleti életben is sokan pontosan tudják, hogy miről szólnak ezek a dalok.
A Gyülekezet által sokat szapult technológiai függőség azért alkalmas arra is, (például a youtube-nak és a Facebooknak köszönhetően), hogy olyan helyekre is beszivárogjon a világod, ahová talán soha nem érne el…
Nem szapulja a technológiát, csak kritikát fogalmaz meg vele szemben, ami helyénvaló. Ezeket az eszközöket természetesen mi is használjuk, és persze függőséget pont azért tudnak okozni, mert sok hasznot egyesítenek. Számomra ezek a közösségi platformok nagyok sok pozitívummal járnak, mert fölbontották azokat a hagyományos monopóliumokat, amelyek pont az ilyen magamfajta különutas emberek számára zárt világok voltak. A szocializmusban az ORI, a Hanglemezgyár és a társaik döntötték el, hogy kik jelenhettek meg a popzenében, de a rendszerváltás után is megvoltak a média sztenderdjei, és kicsi esélye volt annak, hogy az utcáról valaki a csúcsra tudjon törni. Szóval, sok előnye van ezeknek a közösségi felületeteknek, de azt hátrányként élem meg, hogy az életemből sokat elvesz, jobban szeretnék odafigyelni olyan dolgokra, amikben a gépek nem játszanak szerepet.
A koncerten ügyesen frappantíroztál, és konferáltál, de voltak, akik közbevágtak, hogy „zenét”… Igaz, erre te bíztattad őket… Nem gondoltál arra, hogy a stand up comedys elemekből önálló one man show-t kéne csinálnod?
Persze, ez is eszembe jutott már… És csinálok majd olyan egy szál gitáros kávéházi fellépéseket, amik a szózene és a stand up comedy ötvözetéből ál