Végtelen szeretettel – drMáriás rendhagyó tárlatvezetése Bukta Imre Nálunk, vidéken című kiállításán (FOTÓGALÉRIÁVAL)

“Ha ebben az országban létezne minőségbe vetett, kulturális konszenzus, és azt díjaznánk, ami valóban értékes és nemzetközi léptékű, Bukta Imre ma legalább háromszoros Kossuth-díjas művész lenne – gondolkodott hangosan drMáriás a képzőművészikon Nálunk, vidéken című, január végén megnyílt retrospektív kiállításának  tárlatvezetésén. Miután a Kieselbach Galéria január végi megnyitójának heringrajszerű csődülete  a szombati eseményen kis híján reprodukálta magát, a jó doktor szorult helyzetből volt kénytelen megfejteni Bukta Imre művészetét és értekezni az alkotásokról. Úgy gondoltuk, ahelyett, hogy a kiállítás eddig megjelent számos olvasatát a sajátunkkal gyarapítanánk, inkább drMáriás értő szavaival gazdagítjuk a kínálatot.

MARKOVICS PÉTER – 061.hu

Bukta Imre közel harmincéves „kitérő” után, 1998-ban költözött vissza szülőfalujába, Mezőszemerére Szentendréről – ahol húsz évig alkotott és ahol elmondása szerint jól érezte magát. Visszailleszkedése nem volt fájdalommentes, a hamisítatlan és mozdulatlan falu fokozatosan vált egyre vonzóbbá számára. Kiüresedett motívumai felfrissültek, újra és újra meglepetésként érte, mennyire nem látta régen egy falu működésének összefüggéseit. Mint mondja, belehelyezkedett a szemereiségbe, de nem süppedt bele. Úgy tűnik, jól van ez így, hiszen az alkotói kitárulkozás éppen a szülőfaluval fennálló természetes fizikai-spirituális kapcsolat és az eltávolodó művészi szemlélődés kettőssége révén kovácsolódott igazán univerzálissá, mindenki számára szerethetővé. Bukta festészete ítélkezésmentesen, részletgazdagon, de az alföldi festészet kamuflázs-romantikáját mellőzve ragyogtatja át a magyar vidék olykor roppant szomorkás valóságát.

„Az inspirációt, motívumokat nem kell lasszóval befognom, folyamatosan szembejönnek velem. A legapróbb részlet is fontos, a legkisebb, jelentéktelennek tűnő rezzenésből is lehet műalkotás. Legyen az egy elkapott mondat a kocsmában, egy pirkadat, egy ballagó öregasszony, fát gyűjtögető cigány férfi, utcákon összeverődő kutyák. Világmegváltó gondolatok nélkül” – fejtette ki egy interjúban.

Fotó: Horváth Péter Gyula

 

 

 

drMáriás, akinek esélye sem volt arra, hogy hagyományos, bandukolással egybekötött tárlatvezetést tartson a Kieselbach Galériában – így a roppant csődületben sztenderd állást felvéve volt kénytelen értekezni az alkotásokról – már az elején felhívta a figyelmet a művész törekvésére, hogy mindenféle irányzattól („legyen az politikai, művészeti és egyéb”) függetlenítse magát. Erre utalnak szerinte a bejáratnál huncutul, ironikus felütésként elhelyezett, falusi hátsó udvarokat ábrázoló képek is, amelyek azt próbálják felmutatni, hogy a mellékes, zárójeles témák éppúgy megragadhatók magas művészi színvonalon, mint a legfennköltebbek. Máriás elárulta, ma is sokkolóan hat rá a Katonatisztek disznótoron (1992) című nagyméretű és sokrétegű táblakép, amit Bukta a vajdasági Máriás által testközelből megtapasztalt délszláv háború híradásaitól elborzadva alkotott meg. A művész őszinte szolidaritását a vidéki porta jellegzetes motívumai hitelesítik a képen, amelyen katonák lángoló környezetben ülnek tort a pusztuló vidék fölött: a kormos fatáblán vékony lécekből, gyufából, kukoricaszemekből, bádoglemezből formálódik a táj, az ember, a levágott malac és annak égbeszálló lelke.

Fotó: Horváth Péter Gyula

Máriás megjegyezte, hogy bár a Kieselbach Galéria nem kicsi, Bukta szerteágazó életművének bemutatására a Műcsarnok sem volt elég tágas. A Gulyás Gábor rendezte 2012-es monstre kiállításról hiányzott például a művész-frontember által legizgalmasabbnak tartott méretes Bukta-installáció, egy másik malacos kompozíció, az először 1990-ben kiállított Zuhanyozó disznó, ami a rendszerváltozást és az azt követő várakozást igen erősen kifejező alkotás: a két lábon, térdelve látható sertés vég nélkül zuhanyozik, szívesen megszabadulna a kosztól, múltjától, és átalakulna, mondjuk, sirállyá, de mindhiába: megmarad annak, ami mindig is volt. A galériában egy aránylag kisebb, de annál érzékenyebb és fontosabb installáció látható. Bukta egy gyönyörű égszeletet vetít a plafonra, az emberi közeget egy transzcendens szem megfigyelésének teszi ki, így reflektálva ember és Isten kapcsolatára. A végtelenbe nyíló ablakra tollak rakódnak le, amivel Máriás értelmezésében a kopasztás, áttételesen a halál képével Bukta behozza a békés pasztorál hangulatba a tragédiát.

“Imrének vannak festményei, fotói, rajzai, akvarelljei, performanszai, installáció és sorolhatnánk, azaz kimeríthetetlen az a műfaji sokszínűség, amiben megmutatkozik. Maga az életmódja is egyfajta művészet, hiszen állandóan megmártózva a tájban, a hétköznapi életben, az embereket és a problémáikat, kilátásaikat, nehézségeiket megismerve képes kibontani újabb és újabb motívumokat.”

A két legnagyobb méretű festmény, a Delelő és az Apám romantikája eladó láttán Máriás Béla szerint elmerenghetünk, hogy mennyi mindent láthatunk és mennyi mindent nem. “A fák, madarak és haszonállatok mellett megannyi figuratív, absztrakt és geometrikus formát, amiről nem tudjuk pontosan micsoda. Imre ezeknek a kibontatlan szimbólumoknak a feltüntetésében, a felismerhető körvonalakat egyfajta titokzatos, mitikus világgal ütköztetve és kiegészítve éri el azt az állandó benyomást, hogy egy mögöttes értelemre, tartalomra mutat” – magyarázta drMáriás.

Fotó: Horváth Péter Gyula

A kiállított fotók közül az egyik korai performanszáról készült fényképet emelte ki, a „nagyon jellegzetesen buktai” Repcelakot: a végtelennek tűnő mezőn vaságyon fekvő művészről egyszerre lehet benyomásunk arról, hogy ő ennek a földnek tulajdonosa, ez az otthona, annak végtelenje benne lakozik, ugyanakkor Máriás diagnózisa – a vaságy motívumával – betegként tünteti fel, aki a tájat használja gyógyírként. Az installációk és az azokról készült fotók sok erős üzenetet közvetítettek a tárlatvezető szerint, Bukta kritikai attitűdje azonban leginkább a rendszerváltásig volt észlelhető, abszurd, hasznavehetetlen motívumai a hétköznapi hangulatra adott reflexiók voltak.

“A munkásparaszt bicska, amelynek a fotója a galériában is látható, nagyon csinos és mindenre jó, csak arra nem, amire kéne, mert sarlóban és kalapácsban végződő száraival csupán szimbolikájában értelmezhető – éppen úgy, mint Bukta ugyancsak hasznavehetetlen miniatűr kaszái.”

Máriás rámutatott, hogy a művek koránt sem születnek meg olyan könnyen, mint ahogyan azt légiességük, könnyedségük alapján feltételeznénk. Bukta Imre megrág, átgondol minden egyes motívumot, hogy milyen műfajban, technikával, méretben és színekben érdemes kifejeznie a kompozíciót. Ha a művet befejezettnek is tartja, gyakran előfordul, hogy utólag változtat rajta, újraértelmez. Látszólag lehangoló világba avat be: lepukkant falusi tájak, elhagyatottság, traktorgumik, szeméthegyek, trágya… Ám ahogy ezeket a témákat megközelíti, megforgatja, átszínezi és ellenpontozza, olyanná formálja át a végtelen szeretetével, amelyet elfogadunk és magunk is megszeretünk, a magunkévá teszünk. Nagy erővel jeleníti meg a művészet beavatás és átváltozás funkcióját: beavatottá válunk a világában, amit fizikai létében aránylag nehéz megélni, főleg abban a korban, ahol a látszat, a csillogás, a reklámok, a dizájn határozza meg alapvetően a hétköznapi tudatunkat. Az átváltozás is ott van mindig, mert mi is megjelenünk a tájban, átváltozunk az ő szereplőivé, egyik pillanatban gyümölcsfamosókká, locsolókká, a saját területüket gondozó, kijelölő szereplőkké.

Fotó: Horváth Péter Gyula

Máriás Béla meglátása szerint a nemzetközi szcénából legközelebb az egyik legkiválóbb élő német művész, Anzelm Kiefer munkássága áll Bukta Imrééhez. Ő elsősorban a nagyméretű táblaképeiről ismert, művei ugyancsak hosszú vívódás lenyomatai, természetes anyagokat: növényeket, hamut, ólmot, földet és képei megdolgozásához lángszórót is használ. Kiefer világsztár, Buktát azonban kevesen ismerik. Pedig ha az országimázsban őszintén gondolkodnánk – mondta Máriás -, akkor élnénk azzal a csodálatos lehetőséggel, hogy olyan csúcsművészet által mutassuk meg magunkat a világban, mint amit Bukta Imre képvisel.

“Úgy gondolom, ha a világ jelentős kiállítótereinek figyelmét felkeltenék az alkotásai, az egyszerre mutatná meg a nemzetünk különleges karakterét és azt, hogy vannak, akik itt is lépést tudnak tartani a világ aktualitásával, sőt, előtte járni is képesek. Bukta Imre három velencei biennálén is képviselte az országot, hatalmas kiállítással jelentkezett Párizsban és Santa Fében is. Úgy hivatkozunk rá, mint az egyik legismertebb,  legelismertebb, legkiválóbb művészünkre. Ha ebben az országban létezne minőségbe vetett, kulturális konszenzus, és azt díjaznánk, ami valóban értékes és nemzetközi léptékű, Bukta Imrének ma legalább háromszoros Kossuth-díjas művésznek kéne lennie.”

Bukta Imrét azonban még mindig nem tüntették ki az őt messze megillető díjjal, mert sem a bal- sem a jobboldalon nem üdvözlik teljes bizalommal, mindenhol gyanús ez a szúnyogpillantású, furcsa ember. Eközben sokkal értékesebb díjban részesül: az emberek szeretete, tisztelete, érdeklődése övezi művészetét – mondta végezetül a Tudósok-frontember zenész, író, képzőművész.

Vezető kép: Horváth Péter Gyula

2019-02-17T15:14:44+00:00 2019. február 8.|