Tetszett a cikk?
  •   
  •   
  •  
  •  

Tasnádi István színházi író, rendező, a Terápia és az Aranyélet sorozatok vezető írója. Ősztől játékfilmrendezőként mutatkozik be: a Memo a felejteni (nem) tudásról mesél.

CSETE BORBÁLA– 061.hu

Az Aranyélet második évada mellett mivel teltek az elmúlt heteid?
A Memo című film utómunkáival. Most kellett leadnunk a tévének, ősszel megy majd a Dunán. A forgatókönyvet tizenhárom éve kezdtem írni: egy hipermnéziás emberről szól, aki nem tud felejteni. Ez egy nagyon ritka mentális betegség, a huszadik században mindössze két esetet regisztráltak, egy japán és egy orosz férfiét. A film orvosi leírásokon alapul, de fikciós történet, valójában egy gyógyítás története.

A hős aztán elkezd felejteni?
Ez a film nagy kérdése. Van egy orvos, aki az amnéziában szenvedő apja (Haumann Péter) révén érintett, aki az orosz fogságból fejsérüléssel tért haza. A nyolcvanas években játszódó történet szerint a fiú (Lengyel Tamás) memóriakutató lett. Rátalálnak egy emberre a zárt osztályon (Molnár Áron), akivel nem lehet kommunikálni: eltakarja a szemét, bedugja a fülét, az agya telítődött emlékanyaggal. Ezzel a pácienssel kezd kísérletezni az orvos, hogy megismerje az emlékezete mechanizmusát. A megszerzett tudással aztán az apját próbálja gyógyítani.

Tasnádi István József Attila-díjas drámaíró 2016.05.31. Fotó: Horváth Péter Gyula

Fotó: Horváth Péter Gyula

Hogyan hárult rád maga a filmrendezés?
Akit szerettünk volna rendezőként, nem tudta vállalni, s felajánlották nekem a lehetőséget. Sokat hezitáltam, mielőtt elfogadtam a felkérést, de ma már nagyon boldog vagyok, hogy így döntöttem. Az utóbbi nyolc hónapban főleg ezzel foglalkoztam, gyönyörű, de nehéz időszak volt, hisz közben szerzőtársaimmal az Aranyélet második évadját is írtuk. Most végre kész van a film, és én nagyon szeretem. Megérte kivárni.

Hogyan élted meg a filmrendezést?
Az elején szorongtam tőle. Íróként az ember szabadabb, függetlenebb, nincs a tűzvonalban, de ez napi 12 órás műszak, amiben percenként kell döntéseket hoznod. És ha rosszul döntesz, az látszódni fog a vásznon, nincs mód a korrigálásra, viszont őrlődni sem lehet hosszan egy-egy kérdésen. Ez nagyon messze áll a habitusomtól. Féltem, hogy ez túl nagy a felelősség, hogy össze fog roppantani, de szerencsére nem ez történt. Ebben nagy szerepe volt a munkatársaimnak, akik a szakmai tapasztalatukon túl komoly emberi támogatást is adtak. Előfordulhatott volna, hogy a stáb bizalmatlanul méregeti a hályogkovács írót, aki azt képzeli magáról, hogy képes lesz összerakni egy filmet, ehelyett végig mellettem álltak. Pedig nyilván kiszúrták, hogy gyakorlatilag munka közben tanulom a mesterséget. Újabb meglepetés volt, hogy az utómunka mennyit számít, és időben is sokszorosa a tényleges forgatásnak. Fantasztikus dolgokat lehet létrehozni utólag a vágással, a fényeléssel, a  zörejezéssel vagy a hangkeveréssel.  

Tasnádi István József Attila-díjas drámaíró 2016.05.31. Fotó: Horváth Péter Gyula

Fotó: Horváth Péter Gyula

Miképp jött a színház után a filmes közeg?
Mindig ki vagyok éhezve valami újra, ezért is váltogatom a műfajokat, írtam már musical librettót, bábdarabot, kabarét, operát, és ezért próbáltam ki a színházi rendezést is. De azt közel sem élveztem annyira, mint a filmezést, úgy tűnik, és ez számomra is meglepetés, hogy az az én világom. A színházzal az a fő bajom, hogy lassú.

A filmkészítés nem volt lassú?
A színházban igazán az olvasópróbát élvezem, amikor először hallom a színészek hangján a szöveget, aztán a főpróbahetet. Közte viszont van 4-5 hét, amikor a rendező „lerendelkezi” a darabot (ami aztán végül mégsem úgy lesz), a színészek példánnyal a kezükben kóvályognak a próbateremben, valójában gondolatban máshol járnak, és csak az utolsó egy hétre ijednek meg annyira a bukástól, hogy minden idegszálukkal a feladatukra figyelnek. Én ezt időszakot szeretem. És a filmezés, mint most kiderült, egy kiterjesztett főpróbahét, egy folyamatos adrenalinfröccs. Az előkészítéskor, a terepszemlén, a snittlista megírásakor még csak néhány emberrel dolgoztam együtt, főleg Csukás Sándor operatőrrel és Pajor Dórával, aki  a film gyártásvezetője. Aztán az első forgatási napon jött a sokkoló váltás: lezárt utcák, hosszú sorban parkoló filmes buszok, rengeteg ismerős és ismeretlen ember, aki mind azért gyűlt össze hajnali hatkor, hogy a te filmedet csinálják. Mindenki néz rád, hogy mi legyen. És végrehajtja, nem kezdi vakargatni a fejét, nem kérdőjelezi meg a döntésed. Tizenkét órán keresztül, amíg a műszak tart, az van, amit te akarsz. Ijesztő és mámorító érzés.

Mit tudtál meg magadról, mint filmrendező?
Hogy mennyire nem ismerem magam. Pedig büszke voltam arra, hogy íróként mindig kíméletlenül kielemzem a tetteimet, az öncsalásaimat és komoly önismerettel rendelkezem. Hát nem. Azt hittem például, fizikailag sem fogom bírni heteken át a napi 12 órázást, ahelyett műszak végén még általában ott tipródtam, hogy nehogy abbahagyjuk, húzzunk rá még legalább egy túlórát.

Tasnádi István József Attila-díjas drámaíró 2016.05.31. Fotó: Horváth Péter Gyula

 Fotó: Horváth Péter Gyula

Hogyan látod a filmipar jelenét?
A technikai fejlődés itt is mindent átír. A digitális kameráknak köszönhetően a gyártás felgyorsult, és  adott idő alatt sokkal több jó minőségű felvételt lehet létrehozni. Eljött a film minőségű sorozatok ideje. A trend szerint a mozi hamarosan az lesz, ami az én gyerekkoromban a vidámpark volt: felnőtt csak gyerekekkel jár majd oda, valamint kamaszoknak csajozós programként még elmegy. Animációs film, tini horror, akciófilm vagy látványos fantasy – ezek a műfajok még egy ideig túlélhetik. Az igazi drámai tartalom pedig megy a prémium tévécsatornákra és onnan a netre. A gimisek kedvenc filmként ma már sorozatokat említenek: Breaking Bad. Walking Dead, Trónok harca. Ha van egy kis időm, én is sorozatokat nézek, de csak a legjobbakat, és abból sem az összeset. Olyan elképesztő kínálat van, hogy nem érem magam utol, pedig jó lenne képben maradni.

Hogyan lehet a tévéfilmgyártás szigorú keretei között meglepetést hozni?
Az is gyártási követelmény, hogy meglepetés legyen. És az is meglepő tud lenni, hogy az ember nem tartja be a szabályokat. Szóval nincs igazság. De persze azért illik ismerni a szabályokat, hogy tudatosan tudjál azoktól adott esetben eltérni.

Hogy zajlik ez az Aranyélet esetében?
Először kitaláljuk az évad történetét nagy vonalakban, aztán kezdjük egyre részletesebben kidolgozni. Mikor aztán felrakjuk a sztorit jelenetenként, az fokozatosan mindent átír, amit előre elterveztünk. A kitalált fordulatok kiismerhetővé válnak, többé már nem inspirálnak, ezért fokozatosan mi is ellépünk tőlük. Magunkat is folyamatosan meg kell lepnünk. Ennek legjobb módja, hogy szinte megoldhatatlan helyzetbe navigáljuk a hőseinket. Ilyenkor sokszor mi is napokig tanácstalanul ülünk az írószobában, hogy ebből hogy fogunk kimászni, de aztán mindig jön egy ötlet, ami tovább lendíti a történetet.

Tasnádi István József Attila-díjas drámaíró 2016.05.31. Fotó: Horváth Péter Gyula

 Fotó: Horváth Péter Gyula

Miként alakul egy sorozat ritmusa?
Az Aranyélet első ránézésre krimi, ezért a tempóját is ehhez alakítottuk. Létezik egy minimum fordulatszám, mint nézői elvárás. Itt a bűntörténet a vezető irány, az alá rejtjük el a drámai tartalmakat. Azt érzékelem, hogy a legtöbb néző kiszúrta a rejtett társadalomkritikát, voltak, akiknek túlságosan sok is volt ebből, szerintük túl sötétre sikeredett az első évad. Ez engem meglep, a kortárs színházban, amiből jövök, sokkal keményebb és direktebb kérdésfelvetések vannak. Persze megértem, ha valakit még ez is felsért, ha csak egy sima bűnsztorit várt, ha csak szórakozni akar.

Mitől mondhatja az Aranyéletet vagy épp a Terápiát a sajátjának az HBO?
Általános emberi témákat próbálunk feldolgozni, ami másutt is érthető, de lokális ízzel, ami hozzáadott értékként jelentkezik a sorozatban. Kényes témákat keresünk, végletes határhelyzeteket, amit aztán alapos elemzéssel kibontunk és igyekszünk átlagon felüli minőségben vászonra vinni. Szerintem ennek mind a két sorozat megfelel.

Valójában társadalmi felelősségvállalássá nőtte ki magát akár a Terápia, akár az Aranyélet a kérdésfelvetéseivel. Hogyan látod ezt?
A Terápia sokat segített a pszichológusok elfogadásában, azt érzékelem. Bár itthon még mindig sokan cikinek gondolják, ha valakiről kiderül, hogy terápiába jár, ha szakember segítségét kéri. De ez a sorozat sok emberhez eljutott, és segített oldani ezt az ellenérzést. Van, ahol már tananyag a Terápia: esetvezetést elemeznek, vagy akár megmutatják a rosszat, hogyan nem tart keretet a főhős. Nagyon érdekes, komoly netes kommentirodalma van. Az Aranyélet is gerjesztett némi vitát arról, hogy valóban mind így neveljük-e a gyerekeinket, vagy hogy szabad-e felmentenünk morálisan a bűnözőket csupán attól, hogy megértjük a motivációikat. Persze ezek a sorozatok még gyenge jelek a totális médiazajban, a bulvármédia és a politikai propaganda nagyüzemi agymosásában.

Színházi szerzőként aktív maradtál?
Igen, de évek óta kizárólag ifjúsági darabokat írok. Idén tavasszal volt a Kolibriben a kettős:játék bemutatója, amit Jeli Viktóriával írtam. Két párhuzamosan futó, különböző helyszíneken játszódó történet, ami az utolsó tíz percben összeér, az én darabomat követő nézőknek, a „migránsoknak”, a végén át kell vándorolniuk a színházterembe, ahol a többiek Viki darabját nézik. Érdekes formai kísérlet ez, amiben egy égető mai problémát tárunk fel tizenéveseknek, hogy aztán az előadást követő drámafoglalkozáson őszintén és elfogulatlanul beszélhessünk erről és meghallgathassuk az ő véleményüket is. Úgy érzem, ennek még van értelme. A „felnőtt színházban” egyre kevésbé találom a helyem. Ott a kortárs darab ma már szinte kizárólag politikai kabaré, és egyre kevesebb az innovatív társulat. Idén lenne 20 éves a Bárka Színház, aminek alapító tagja vagyok, ám tavaly végleg bezárták. Erről készítünk most júliusban előadást az Ördögkatlanban. Egy tucat egykori Bárkással feltesszük a kérdést, hogy milyen esélyünk lenne ma színházat alapítani. Van egy történet a fejemben erről, és néhány jelenetkezdemény, de majd mindent ott, improvizációk alapján fogunk összerakni. Úgy fogunk dolgozni egy hétig, azzal a módszerrel, mint a kezdet-kezdetén a Bárkán. Azt hiszem, ez az igazi méltó megemlékezés.


Tetszett a cikk?
  •   
  •   
  •  
  •