Tetszett a cikk?
  •   
  •   
  •  
  •  

A 1956-os forradalom leverése után decemberben folytatódott az elrettentés és a megtorlás, Kádárék az ellenállás megtörése érdekében a kíméletlen erőszak mellett döntöttek. Ennek legsokkolóbb megnyilvánulásai pedig a karhatalom védtelen, fegyvertelen lakosság ellen irányuló, az ország számos településén elrendelt sortüzei voltak. Matúz Gábor  a salgótarjáni sortűzről forgatott filmet Nincs kegyelem címmel, amelyet jelenleg  az Uránia moziban vetítenek Budapesten, januárban pedig a Tabán is műsorára tűzi. A rendezőt a decemberi megtorlások legvéresebb fejezetéről, és a vérengzés 60. évfordulóján bemutatott alkotásról kérdeztük.

MAPET – 061.hu

A Nincs kegyelem hibrid műfajú alkotás, amelynek nagyjából a kétharmada fikciós, játékfilmes elemekből épül fel. Ez az arány jelezné, mennyire kevés a kutatható dokumentum az ’56-os forradalom és a megtorlások idején lezajlott sortüzekről?
Készíthettünk volna az eseményről egy tisztán beszélő fejekből álló, történetmesélő dokumentumfilmet archív vágóképekkel. Hogy az arányok a játékfilmes tartalom javára dőltek el, elsősorban annak köszönhető, hogy személyes történetekkel próbáltuk átélhetőbbé tenni a borzalmakat. Három szereplőcsoport, vagyis a gyilkosok, az áldozatok és a „segítők” (orvosok, nővérek, civilek – a szerk.) megmutatásával, életképszerű jelenetek sorával szeretnénk érzékeltetni, milyen lehetett testközelből az a bizonyos december 8-ai délelőtt Salgótarjánban.

Érezhető, hogy a kevés fennmaradt és hozzáférhető dokumentumból a film egységes, hiteles kép kialakítására törekszik. Mi magyarázhatja, hogy a benne megszólaló túlélők, szemtanúk sokszor másként emlékeznek az eseményekre?
A legfeltűnőbb eltérés a filmben megszólaló túlélők elbeszélései között, hogy míg egyesek néhány másodperces lövöldözésre, többen percekig tartó golyózáporra emlékeznek. Mondanom sem kell, egy ilyen sokkoló helyzetben könnyen felborulhat bárki időérzékelése, másrészt a Salgótarján főutcáján hosszan elnyúló többezres tömeg különböző pontjain nyilván más és más maradt meg az egyes emberekben.

Matúz Gábor a forgatáson (fotó: Közép-európai Média Intézet / Komka Péter)

Mi az, amit biztosan tudhatunk a sortűzről és hátteréről?
Sajnos csak kevés a biztos pont. Talán többet tudhatnánk az eseményekről, ha megnyílnának az ’56-os vonatkozású szovjet irattárak, magyar nyelvű dokumentum ugyanis alig akad. Azt azonban biztosan kijelenthetjük: a forradalom eltiprását követő sortüzek közül a salgótarjáni követelte a legtöbb áldozatot, függetlenül attól, hogy a mai napig nem tisztázott, hányan vesztették életüket a vérengzésben. A történészek 47 halottat tudtak beazonosítani a kórházi iratok alapján, a helyiek viszont 131 halálos áldozatról beszélnek. Utóbbi adat forrásaként az akkor hivatalban lévő anyakönyvvezetőt emlegetik, akit nem sokkal a tragédia után elbocsátottak az állásából, mert állítólag nem volt hajlandó meghamisítani a halotti anyakönyvi kivonatokat a sortűzben elhunytaknál, minden esetben ragaszkodott a valósághoz, és a halál okaként a lőtt sérülést akarta feltüntetni. Biztosan tudható az is, hogy a sortűz előtti éjszaka egy teherautónyi karhatalmista kelt útra, hogy letartóztassanak két munkástanácsi vezetőt. Egyikük elbújt, s mivel nem találták, elfogtak egy másikat, hogy legalább darabra meglegyenek. A merényletszerű akció híre gyorsan elterjedt, a városban és a környéken élő munkások pedig már reggel elindultak, hogy a rendőrség épülete előtt követeljék társaik szabadon bocsátását. Az esemény előképe egyébként az az október végi hasonló eset, amikor az akkor még erősen rákosista beütésű hatalom emberei elfogtak valakit, a munkás forradalmárok pedig kiszabadították, fegyverek nélkül, békés eszközökkel. Decemberben szomorúbb fordulatot vettek az események.

Fotó: Közép-európai Média Intézet / Tóth Milán

Egyre erősödnek azok a történészi vélemények, miszerint a sortüzek a szovjetek és az akkor még bizonytalan hatalmi helyzetben lévő Kádár János és köre által közösen, előre megtervezett akciók, voltaképpen kelepcék voltak. A salgótarjáni tüntetés helyszínét is lezárták, szinte lehetetlen volt a menekülés, a pufajkások pedig a két munkásvezető letartóztatásával számíthattak is valamiféle spontán reakcióra.
Valóban kétféle narratíva létezik, és máig nem eldöntött kérdés: előre megtervezett vagy spontán sortüzekről beszélhetünk? Annak fényében, hogy mivel itt több tucat hasonló esetről van szó, erős lehet a gyanú, hogy csapdát állítva tömegeknek a vérengzéseket központilag előre megtervezték. Szakolczai Attila történész beszél arról a filmben, hogy Kádár eleinte tárgyalt a munkástanácsokkal, csak azt nem tudni, pontosan miért, mi volt ezzel a célja. Az egyik magyarázat szerint talán azért, mert a forradalom leverését, november negyedikét közvetlenül követő néhány hétben még nem állt rendelkezésére megbízható fegyveres szervezet – a rendőrség és a katonaság ténykedését akkor még erős gyanakvással szemlélte a forradalomban betöltött szerepük miatt –, és egyszerűen csak húzni akarta az időt, amíg a karhatalom szervezése el nem éri azt a szintet, amikor már támaszkodni lehet rájuk. Egy másik felfogás szerint Kádár úgy gondolta, dűlőre juthat az álláspontjukhoz konzekvensen ragaszkodó munkástanácsokkal. Ők viszont nem voltak ebben partnerek. A karhatalom végül december elejére szilárdult meg annyira, hogy a népnek demonstrálhatta szervezettségét. A megtorlások kezdetét jelző első sortűz a Nyugati téri volt december 6-án. Azt nem tudni, hogy a Kádár-párti tüntetők miért vonultak oda vörös zászló alatt, nemzetközi munkásmozgalmi dalokat énekelve, miközben akkor még egy ilyen gesztus – hiába fojtották vérbe a forradalmat – provokációnak számított, és bőven kiválthatott ellenreakciókat. Ami be is következett. Salgótarján esete pedig azért is különleges, mert egy munkásvárosról beszélünk, ahol egyetlen lövés nélkül győzött a forradalom, és kezdődött meg egy új rendszer kiépítése. Ezek után jött a decemberi tömegbe lövés, nem csak a tüntetőkre, hanem válogatás nélkül az utcán lévő járókelőkre, az áldozatok és sebesültek között gyerekek is voltak. Mert hiába voltak talpig felfegyverezve a szovjet katonák és a karhatalmisták, a salgótarjániak már csak a forradalom ottani menete miatt sem hitték, hogy ilyesmi megtörténhet velük.

Közép-európai Média Intézet / Tóth Milán

Gondolom, nógrádi kötődésed is szerepet játszott abban, hogy a sok sortűz közül éppen a salgótarjáni történetét vitted filmre…
Igen, vélhetően így van, hiszen Balassagyarmaton születtem, a középiskolát pedig Salgótarjánban végeztem. Édesapámtól hallottam először ezt a történetet, aki egy Tarján melletti kis faluban, Etesen látta meg a napvilágot. A személyes kötődésen túl a másik motiváció az volt, hogy valamikor a kétezres évek elején szembesültem azzal, milyen keveset tudnak még a rendszerváltás tájékán vagy az utána születettek is az ötvenhatos forradalomról és szabadságharcról. Hozzáteszem, ez elsősorban nem rajtuk múlott, sokkal inkább az oktatáson, vagy talán még inkább a nevelésen. A megtorlásokról, illetve az ’56. december 6-tól ’57. január 11-ig, a csepeli lövöldözésig elhúzódó sortűzhullámról pedig még hiányosabb a tudásunk, és nem igazán sikerült átélhetővé sem tenni azokat a heteket, hónapokat a 21. századi fiatalok számára. Sok jó film és könyv született a témában, de úgy látszik, még nem elég. Remélem, valamit segíthet a Nincs kegyelem is abban, hogy árnyaltabban lássuk 1956-ot.

A filmhez sokat hozzátesz a legendás színészekből és fiatal tehetségekből összeállt szereplőgárda és a figyelemreméltó alakítások. Manapság ritka, hogy egy magyar filmben olyan nevek szerepeljenek együtt, mint Törőcsik Mari, Ráckevei Anna, Kubik Anna, Gáspár Tibor és Györgyi Anna, hogy csak néhányukat említsem. Közülük néhányan az előző filmedben, A legbátrabb városban is feltűntek. Ezúttal személyre szabott szerepeket kaptak?
A magyar filmekből szerintem ma sem hiányoznak a legendás színészek és ifjú tehetségek, persze a Nincs kegyelemben szereplők így együtt még valóban nem bukkantak fel mozgóképen. Törőcsik Marival korábban személyesen nem ismertük egymást, de már a forgatókönyv írása közben végig ő járt a fejemben a fiatal orvos házaspár idős főbérlőjének szerepére. A többi karakter esetében is kezdetektől tudtam, kit szeretnék megnyerni a közös munkára. Jóleső volt tapasztalni, hogy ezek a színművészek milyen alázattal dolgoztak, és mennyire könnyen találták meg a hangot a fiatalokkal vagy bárkivel, akivel érintkeztek a forgatáson. Ráadásul eléggé szegényes infrastruktúrával, igen feszített tempóban forgattunk, Törőcsik Mariék viszont egy pillanatra sem éreztették, hogy nem a rangjuknak megfelelő környezetben kell helyt állniuk.

Györgyi Anna  (fotó: Közép-európai Média Intézet / Komka Péter)

A filmben meglepően sok a szerelmi jelenet, indokolatlannak is éreztem némelyiket. Aztán arra jutottam, hogy talán a fiatalok bevonzása, megszólításának a szándéka áll ennek hátterében. Tévednék?
Nem valószínű, hogy a filmben látható, a történetbe szervesen beépülő intim jelenetekkel meg lehetne fogni az ifjúságot. A mai 17-18 éves fiatalokat nem dúlja fel különösebben a néhány másodpercre elővillanó csupasz női mell vagy férfihátsó látványa. Tizenegyedikes középiskolásoknak rendezett tesztvetítés utáni beszélgetésen az derült ki, hogy a testábrázolásnak ez a formája inkább a tanároknak szúrt szemet. Az egyik fiatal srác valahogy úgy fogalmazott: a meghittebb együttléteket, a testi szerelmet mutató képsorokat a tömeggyilkosságot és a bántalmazásokat mutató jelenetek ellentétpárjaként látta (a test, amit szeretnek, és akár ugyanaz a test, amit aztán bántanak, megölnek).

Már ejtettünk szót arról, hogy a tragédiát nem csupán általánosságban dolgozza fel a film, hanem személyes sorokon keresztül teszi érzékelhetővé azoknak az óráknak a borzalmait, meg akár persze az oda vezető út szépségeit.
Egy Sztálin-idézet motoszkált az agyamban, amely szerint „egy ember halála tragédia, egymillióé statisztika”. A sortűzjelenet önmagában nem hozza közel a tragédiát, az embereket, akik akkor ott voltak. A célom pedig az volt, hogy ne egy elvont képben mutassuk be, hanem életszerű, személyes történetekkel vezessük fel a tragédiát, hiszen a néző lelkéhez is így juthatunk közelebb. Az egyik jelenet brutalitását számon is kérték rajtam, amire azt tudom mondani, hogy a vásznon keresztül a nézőt igenis szembesíteni akartuk a kegyetlenség mélységeivel. Eközben törekedtünk arra is, hogy a film ne kapjon 18-as karikát a korhatár besorolásnál, mert az nagyon beszűkítette volna a nézőközönséget. Végül 16 éven aluliak számára nem ajánlott lett.

A rendező Törőcsik Marival (fotó: Közép-európai Média Intézet / Komka Péter)

A film fókuszában a sortűz áll, nem tárgyalja, hogy mi történt hetekkel az események után. Hogyan élte meg város ezt a tragédiát?
A kommunisták kezdetben azt terjesztették, hogy ők csak visszalőttek. Embereket szedtek össze, kínoztak meg, ítéltek börtönbüntetésre. Aztán kiderült, szó sincs „visszalövésről”, miután a belügy vizsgálócsoportja jelentette, hogy a tüntető tömeggel szemben lévő épületeken és a karhatalmistákon, a szovjet katonákon nem volt sérülés, ellenben az ő irányukból számos lövedék érte a szemben lévő épületeket. Ezt a jelentést aztán egészen a rendszerváltásig titkosították, elrejtették a közvélemény elől. Az áldozatok és sérültek többségét hátulról érte a lövés, menekülés közben. Mondanom sem kell, ez túlmutat a sortűz fogalmán, hiszen arra utal, hogy hosszabb ideig lőtték a tömeget, talán újra is táraztak – amint erre több túlélő és történész utal is a filmben. Aztán az évek során 1956 nem tűnt el, csak szép lassan elaludt a város emlékezetében. Nem emlékszem, hogy salgótarjáni iskolás éveimben bármikor is téma lett volna, hogy mi történt azon a decemberi délelőttön. A kádári konszolidáció idején áramlott a pénz, nagy fejlesztések kezdődtek, modern városközpont meg gyárak épültek, munkahelyek létesültek, az emberek pedig próbálták elfelejteni a történteket – próbálták elfelejtetni velük –, ami azért nem sikerült teljesen.

Vezető fotó: Közép-európai Média Intézet / Komka Péter


Tetszett a cikk?
  •   
  •   
  •  
  •