Világ ifjúsága – Nyolc filmremek 1968-ról

A hatvanas évek komótosan érlelődő változásai 1968-ban komoly zavargásokhoz vezettek a legfejlettebb világban. Tombolt az erőszak, rendszerek struktúrái remegtek meg a Nyugat múlt századának Nagy Évében, amely Keleten a remények újabb elfojtását (Prágai Tavasz), a harmadik világban és a hidegháború Távol-Keletre kiszervezett mészárszékein (biafrai és vietnami háború) ezrek életét követelte naponta. Ezerkilencszázhatvannyolc nemcsak eseményekben, hanem filmtermésben is igen bőséges volt, a turbulens esztendő szellemiségét leginkább megragadó alkotások azonban értelemszerűen csak később születtek meg. Ezek közül válogattunk.

MAPET – 061.hu

Ötven éve, 1968 májusában törtek ki a diákzavargások Párizsban, a megmozdulások országos méretű sztrájkká növekednek, majd Nyugat Európa más országaira is átterjedtek. A fennálló rend elleni forrongások híre gyorsan végigszáguldott a globális média információs szupersztrádáján, így egymást ösztönözve szinte egyidejűleg zajlottak. A vietnami háború elleni tiltakozás, a francia és amerikai diák- és gettólázadások, a feminista mozgalom, a tabukat elsöprő szexuális forradalom és az értelmiségi módivá vedlett drogfogyasztás maradandó hatást gyakoroltak a nyugati társadalmakra, amelyek meglepően rugalmasan reagáltak a fejleményekre. (Más kérdés, hogy az egykori nagy világfelforgató generáció ikonjai és szellemi örökösei manapság – még ha az általuk propagált princípiumok ma is viszonyítási alapul szolgálnak – már kevésbé fogékonyak a változásokra és rendületlenül erőltetik a civilizáció új kihívásaival inkompatibilis ideákat.) Ennek az ellenkezője játszódott le Kelet-Európában, ahol szintén megindult az ifjúság: a Prágai Tavasz új fejezetet ígért a szocializmus történetében, ám a reménynek a szovjet tankok véget vetettek. A varsói megmozdulások sem vezettek eredményre. A lengyelek “pacifikálásában” a legszomorúbb, hogy ehhez – az elmúlt fél évszázadban – csak itt vetettek be tömeges emigrációba torkolló rasszista/antiszemita propagandakampányt. 

Ha… (1968)

Raklapnyi film próbálta megragadni a hatvanas évek és különösen 1968 lényegét, a korhangulatot  mégis csak kevés tudta megcsípni – legalábbis a próbálkozások irdatlan számának viszonylatában. Lindsay Anderson az angol új hullámhoz sorolható filmjében szó sem esik a prágai tavaszról vagy a párizsi diáklázadásokról, a forgatókönyv írásakor persze még senki nem láthatta előre ’68 eseményeit. A valóságot a fantáziával sokszor észrevétlenül keverő remekmű egy angol bentlakásos iskola merev és embertelen közegének gúnnyal meg szürrealizmussal átitatott bemutatásával izgat a fennálló rend ellen, és végeredményben hitet tesz a lázadás szükségszerűsége mellett. Az évszázadok alatt tökéletesre csiszolt szabályok, és az azokat gondolkodás nélkül követő emberek lehetővé tették, hogy az iskola vezetői hátradőlve, valódi igazgatás nélkül gyönyörködhessenek az elnyomó gépezetben. A metaforaként értelmezendő záró képsorokon Travis (Malcolm McDowell), képzeletbeli barátnője, és három diáktársa válogatás nélkül tüzel a háztetőről a templomból kiözönlő emberekre, akik jobbára a fennálló rend üzemeltetői és haszonélvezői. Ilyen filmet sem lehetne manapság készíteni.

A Baader-Meinhof csoport (2008)

Uli Edel filmje adaptáció: Stefan Aust azonos című könyvéből a film producere, Bernd Eichinger írt forgatókönyvet. A két és fél órás film a RAF (Rote Armee Fraktion – Vörös Hadsereg Frakció), a leghírhedtebb szélsőbaloldali nyugatnémet terrorszervezet történetét próbálja bemutatni a kezdetektől a csoportosulás első generációjának nagy terrorcselekményéig, az ún. Német Őszig, Hanns Martin Schleyers meggyilkolásáig, a 77 Offenzíva utolsó akciójáig, amelyet követően a RAF tagjai öngyilkosságot követtek el. A szélsőbaloldali meggyőződésű újságírónő, Ulriche Meinhof és Andreas Baader találkozásával indul el az a titkos szövetség, amely később a rettegett terrorcselekmények gyújtószála lesz. Műfaji hovatartozását illetően a Baader Meinhof Komplex leginkább Bonnie és Clyde ízű akciófilm erős, erőltetett dokumentáló jelleggel, de illő lenne a politikai pornográfiába való besorolás is, a történetbe szőtt, szexualitásra kiélezett helyzetábrázolás miatt. Edel nem foglal állást a RAF-történettel kapcsolatban: nem marasztal el, nem heroizál, mintha csupán egy izgalmas történet olykor klipszerű megcsillogtatására vállalkozna. Képpé konzerválja az erőszakot, anélkül, hogy azt valóban megmutatná. Csöppet “megúszós” film. De működik.

Szelíd motorosok (1969)

A hatvanas évek elejétől végigsöpör az Egyesült Államokon az ifjúság kultusza, amelyhez az M-betűs szerzők (Marcuse, Mao, Marx) és a Kennedy-jelenség biztosítja a hátszelet. Bár ez a kultusz megmutatkozik a ruházkodásban, a viselkedésben, a zenében és szórakozásban egyaránt, a filmben, pontosabban a hollywoodi filmben jó ideig nem látszik még. A Hollywoodi Reneszánsz első éveiben készült filmek egyik legjellemzőbb vonása az establishment-ellenesség volt. Dennis Hopper nagyszerű színész és hasonlóan jó rendező volt, amire a hippi korszak egyik igazi kultuszdarabja a tanúbizonyság. Hősei, Wyatt (Peter Fonda) és Billy (Dennis Hopper) droggal üzletelnek, de nehéz lenne dealereknek nevezni őket, és egy jól sikerült üzlet után motorra szállnak és nekiindulnak Amerikának. Különösebb cél nélkül tartanak Los Angelesből New Orleans felé, de a két hippit sehol sem fogadják kitörő örömmel, van olyan kisváros, ahol börtönbe is kerülnek. Itt ismerkednek meg a helyi társaságból úgyszintén kilógó alkoholista ügyvéddel – az itt is zseniális Jack Nicholson -, aki végül velük tart – amiről mi már tudjuk, hogy rossz döntés. Hopper road movie-ja évtizedek óta kultuszfilm, a temetőjelenet pszichedelikus montázsa Antonioni Zabriskie Pointjának vonatkozó képsorával egyetemben az ellenkultúra egyik emblémája lett.

Eper és vér (1970)

Az 1968-as diáklázadások egyik emlékezetes epizódja a New York-i Columbiai egyetemen zajlott, ahol a diákság a vietnámi háborút támogató egyetemi vezetés miatt kezdett tüntetésbe, majd később elfoglalták a kampusz egyik épületét. Egy hétig tartották magukat, ekkor a rendőrség erőszakkal feloszlatta a tüntetést – 150 diák korházba került, több mint 700-at letartóztattak. Az eseményekről The Strawberry Statement címmel egy résztvevő dokumentumregényt írt; ez a könyv szolgált alapjául Stuart Hagmann filmjének, amely azonban egy fiktív San Franciscó-i egyetemen játszódik. Az Eper és vér, amely Cannes-ban Gaál István Magasiskolájával megosztva nyerte el a Zsűri díját, nem az események pontos kronológiájával akarja megismertetni a nézőt, hanem, a Hairhez hasonlóan, az ellenkultúrát képviselő ifjúság vágyait, érzelmeit próbálja minél empatikusabban bemutatni. Ez sikerül is neki – más kérdés, hogy az a néző, akit taszít a hippikorszak reflektálatlan idealizmusa, joggal bélyegezheti modorosnak és elavultnak a filmet. A fináléban látható rendőrattak ellenben még mai szemmel is rendkívül hatásos jelenet.

Elszakadás (1971)

Az 1968-ban Csehszlovákiából emigrált Miloš Forman első, Egyesült Államokban készített filmje. A New Yorkban játszódó történet szerint egy nyárspolgári család 15 éves lánya, Lynn, a szülei tudta nélkül megy el egy zenei castingra. Apja és annak barátja, Tony indul a lány keresésére, míg nem az váratlanul hajnalban hazaér. Anyu és barátnője úgy gondolja, hogy a lány kábítószer hatása alatt áll, mivel nem hajlandó megszólalni. Ekkor állít haza az időközben lerészegedő apa és barátja. Lynn kihasználva, hogy a szülei és barátai éppen egymással vannak elfoglalva, újra szó nélkül elmegy otthonról. A szülők megint keresni kezdik lányukat, miközben elkerülhetetlenül találkoznak a változóban lévő korszellemmel. A szülők több dialógusából felsejlik a hatvanas évek világa, a Manson-család, a szabad szexualitás vagy a kábítószerek használata. Forman amatőr színészeket alkalmaz, az esetleges hibákat sem vágja ki a filmből, stílusát jelzi továbbá a gunyoros humor, vagy a könnyed hangnem, amelyek egyszerre banális és elgondolkodtató helyzeteket eredményeznek. Kétségkívül a film leghíresebb és egyben legszórakoztatóbb jelenete az, amelyben a nyárspolgári szülők egy csoportja marihuánát szív, azért, hogy közelebb kerüljenek a gyerekeik szokásaihoz. A film rávilágít, hogy minden generációt ugyanazok az élmények mozgatnak, csak a kulturális mintáik változnak.

Álmodozók (2003)

Bernardo Bertolucci a hatvanas években pályakezdőként testközelből élhette át a diáklázadások őrületét: negyven évvel később egy zavarba ejtően személyes filmben mesélt a korszakról, amikor fél Párizs szó szerint lángokban állt a tüntetések miatt. Egy naiv és mindenre nagyokat pislogó amerikai fiú érkezik a francia metropoliszba, aki mániákus mozirajongóként minden napját a Cinémathèque Française-ben tölti. Itt haverkodik össze a szüleik nagypolgári értelmiségi világa ellen is lázadó testvérpárral, Théoval és Isabelle-lel – a lányba persze menthetetlenül szerelmes lesz. Bertolucci szerint ’68 forradalmából 2003-ra csak a történelmi emlékezet kiszínezett „sípoló macskakövei” maradtak. Filmjében e külsőségeiben rögzült hamis emlékezetet a klasszikus, történelmi szituációba mártott idegen karakterén keresztül rombolja le. A látszatforradalmiság mesterséges bűzét és hamis láncait Matthew intelligens, romlatlan ártatlansága leplezi le. Bár politikai eszmefuttatások is akadnak Bertolucci munkájában, ez egy újabb filmje, ahol az erotika útvesztőin keresztül kalauzolva juttat el a valódi mondanivalóhoz.

Zabriskie Point (1970)

Érdekes, hogy milyen sok külföldi rendezett annak idején hippifilmet Amerikában – az olasz Michelangelo Antonioni is közéjük tartozott. Hőse, az egyetemista Mark részt vesz egy diákmegmozduláson a hatvanas évek végén, de rendőrség brutálisan szétveri a tüntetést. Az összecsapások során lelőnek egy rendőrt, és a fiú is gyanúba keveredik, mire egy lopott kisrepülőgéppel próbál menekülni a számára egyre terhesebb világtól. Ekkor találkozik a csinos Dariával, akivel a civilizációtól távol, a Halálvölgyben kötnek ki, ám közös álmodozásuk nem tarthat örökké. Antonioninak sikerült tényleg megragadnia az ellenkultúra eszmeiségét és valóban pszichedelikussá váló utazásra vinnie hőseit, reptéri dolgozóként pedig a fiatal Harrison Ford is feltűnik egy icipici szerepre. Antonioni filmje nagy vihart is kavart, elsősorban a kritikusok körében. A konzervatívok élből elítélték az alkotást, az ifjúsággal egyetértők a mű vélt üressége és felszínessége miatt fanyalogtak, a befektetők az alacsony nézőszámot kifogásolták. Csak kevesen értették meg akkor, hogy az olasz rendező mit is szeretett volna kifejezni. A Zabriskie Point egy vers vagy inkább egy festmény, amely eltúlozva és idealizálva mutatja be a 60-as évek ifjúságának az értékvilágát. Milos Forman Elszakadásához hasonlóan itt is érzékelhető a generációk közötti áthidalhatatlan szakadék.

A szakasz (1986)

Az ekkor Hollywoodban már befutott forgatókönyvírónak számító Oliver Stone rendezői bemutatkozásában saját vietnámi háborús élményeit mesélte el, alteregója pedig a háborúba önkéntesként jelentkező Chris Taylor, akinek sokat kell tanulnia mind az ellenségről, mind a saját hadseregéről, és ebben két veterán őrmester is segítségére van. A humánus Elias törődik az embereivel, vigyáz a civil lakosságra, míg a sebhelyes Barnesnak és az embereinek semmi sem számít, hidegvérrel kivégzik az ártatlan embereket is. Nem csoda, hogy a két harcedzett férfi egymás ellen fordul, és Chrisnek választania kell, melyik oldalra áll, és a vietkongok közben támadásba lendülnek. A hiteles és izgalmas, 4 Oscar-díjat elnyerő film azóta a vietnámi háború alapvetése lett, ráadásul elérte, hogy Charlie Sheent egy időre komoly színésznek tekintsék, de az igazi főhős az Eliast alakító Willem Dafoe, aki ezzel a szereppel robbant be. A szakasz az 1968. márciusi My Lai-i mészárlást, az amerikai hadsereg és haditörténelem egyik legmocskosabb háborús gazemberségét is megidézi: mind a bizonytalankodó hadnagy figuráját, mind pedig a faluban játszódó eseményeket My Lai ihlette.

2018-05-20T07:00:28+00:00 2018. május 18.|