Mai Manó 1882-ben vásárolta meg azt a Nagymező utcai házat, amelyet aztán saját igényei szerint építtetett át, s ahol ma a mai Mai Manó-ház, azaz a róla elnevezett fotógaléria is működik. Érdekes belegondolnunk abba, vajon milyen derültséget kelthetett az akkori királyi udvarban ez a különös név, és hogy ennek ellenére a név hordozója mégis tudhatott valamit. Mai Manó már 18 évesen saját műtermében dolgozott, és készítette a nagyérdemű közönségnek beállított képeit kisbabákról, angyalkaruhás kislányokról, komoly fiúcskákról, és persze a pózoló felnőttekről is. A kiállítást november 9-ig nézheti meg a nagyérdemű. 

SUSÁNSZKY MÁTYÁS PÁL- Nullahategy

Tulajdonképpen a kiállítás témája maga nem kifejezetten vonzó. Rég elhunyt fekete-fehér emberek gyűjteménye, akikhez mégcsak rokoni kapcsolat sem fűz. Olyan ruhákban és helyzetekben, amelyek a mai szemlélő számára már kevéssé hitelesek. Valóban így öltözködtek, így néztek, ilyen tárgyakkal vették körbe magukat? Ez valóban élet volt valamikor, és éppen ugyanebben a városban, ugyanezekben a házakban, utcákon, tereken, ugyanazon Nap fénye alatt? Alig hihető. Maga a fényképész, Mai Manó sem számít a mai értelemben véve fotóművésznek. Ő portrékat készített, személyes, családi fotókat, a különbség csak annyi volt, hogy az alanyok maguk mentek a fotóshoz, és nem a fotós követte és kapta lencsevégre életük egy-egy fontosabb pillanatát. Akkor pedig mi értelme megnézni egy innen-onna összehordott családi album kopott képeit.

Az akkori élet esszenciája egy fotón

A titok valahol pont a technikában és a szituációba rejlik. Ezeken a képeken nagyon kevés a kompozíciós hiba, vagy egyáltalán nincs is. Nincs semmi esetleges, semmi véletlenszerű. Mindenki irányba néz, mosolyog, évődik vagy elmereng, mindenki szépruhában van, vagy meztelenül (kisbabákról van szó), mindenkinél van valami fontos: játékok halomban, puska, golyós számológép, kard, pipa, zsebóra, kalap, kisgyerek. Ezekben a képekben éppen ez a negédes, bájos tökéletesség a megkapó, mert minden szándékolt beállítás ellenére hordoznak valamiféle intimitást. A képek szereplői a legelőnyösebb oldalukat akarták megmutatni, legértékesebb tárgyaik körében, valami idillben. Az életük esszenciáját akarták viszontlátni a képen, és úgy készültek rá, mint egy esküvőre, hogy ha egyszer is az életben, de akkor tökéletes legyen.  Ne legyen valóságos, legyen olyan akár egy festmény.

Testvérek, montázs, kézzel színezett, 1885. körül
Testvérek, montázs, kézzel színezett, 1885. körül
« 1 A 5 »

A korszakban, amikor Mai Manó élt és alkotott a fényképezés a tökéletes ábrázolást, leképezést jelentette. A festmény után a valóság legpontosabb megragadásához vezető következő lépcsőfokot. A portéfotókon szereplő emberek azonban ideálisnak, és nem valóságosnak akartak látszani, s ezért a portréfotózás korabeli műfaja valahol félúton van a festészet és a fotó között. A különbség abban áll, hogy ennek az ideális állapotnak a megjelenítése már nem egy festő tehetségén, látásmódján, kézügyességén múlik, hanem abban a képen szereplő modell is részt vesz. Ő mutatja meg, amit magából értékesnek tart. Az, hogy ez a személet mennyit változott az idők során, talán abból is lemérhető, ahogyan ma például az óvodai jólfésült-kismackós képek, vagy egyes műtermi esküvői fotók készülnek. Valahogy elveszett az alkalom különlegessége, többé nem készülnek már Mai Manó-féle képek. De vajon miért?

Vezető kép: flickr.com