Tetszett a cikk?
  •   
  •   
  •  
  •  

Tíz éve, 2006. november 20-án halt meg Robert Altman Oscar-díjas amerikai filmrendező, forgatókönyvíró, producer, az egyik legeurópaibb amerikai filmművész. 

MTI

1925. február 20-án született Kansas Cityben. A második világháborúban a légierőnél szolgált, a csendes-óceáni fronton vett részt bevetésekben. Leszerelése után mérnöknek tanult, sajtósként dolgozott egy háziállatok azonosítására alkalmas tetoválógépet gyártó cégnél, amelynek “ügyfele” volt Truman elnök kutyája is. Igazán a film érdekelte: 1947-ben Hollywoodba ment, ahol próbálkozott színészként, zeneszerzőként és forgatókönyvíróként is, de különösebb sikert nem aratott.

Visszatért szülővárosába, ahol egy vállalatok számára dolgozó filmes cég mindenese lett, az ötvenes évek közepére több tucat reklámon, dokumentum- és oktatófilmen volt túl. 1957-ben forgatta első nagyjátékfilmjét, a fiatalkorú bűnözőkről szóló Áldozatokat, amelyet a United Artists stúdió vett át forgalmazásra. Ezután tévésorozatokat rendezett, játékfilmet először 1969-ben forgathatott Az a hideg nap a parkban címmel, amelynek operatőre Kovács László volt. A kiugrást 1970-ben a koreai háború idején, egy frontkórházban játszódó M.A.S.H. hozta meg számára.

A producerek csak akkor gondoltak rá, amikor a rendezést előtte tucatnyian visszautasították, a mozgalmas forgatás során viszont a szokatlan módszerei ellen lázadozó színészek ki akarták rúgatni. A szatirikus vígjátékért, amelynek zenéjét akkor tizennégy éves fia írta, rendezői Oscar-díjra jelölték. Itt alkalmazta először a filmjeire oly jellemző újításokat: a hagyományos cselekmény figyelmen kívül hagyását, a párbeszédek közé szűrődő zajhatásokat, a háttérzene hangsúlyozását.

Kísérletező kedve témaválasztásában is megmutatkozott: készített fantasztikus filmet a repülésről (Brewster McCloud), westernt (Buffalo Bill és az indiánok) és “antiwesternt” (a McCabe és Mrs. Miller operatőre Zsigmond Vilmos volt), krimit (A hosszú búcsú) és futurisztikus drámát (Kvintett), cinikus képet festett a házaséletről (Esküvő), boncolgatta a női lélek rejtelmeit (Képek, Három nő). A népszerű képregény nyomán gyermekeknek készített musicalje, a Popeye nem aratott sikert.

Az 1972-ben készült A játékos a hollywoodi filmvilág szatírája és valóságos sztárparádé: 64 híresség tűnik fel benne, igaz, csak pillanatokra. Az 1976-os Nashville a country világába visz, háttérben egy elnökválasztási kampánnyal. Az 1993-ban készült Rövidre vágva napjaink Amerikájának tablója kilenc kis történeten és több mint húsz átlagos, mégis különös ember hétköznapjain keresztül elmesélve; e három filmért Oscar-díjra jelölték. Az 1994-es Divatdiktátorok (Pret-a-Porter) című filmszatírában szerepelt utoljára együtt – másfél évtized után – az egykori álompár, Marcello Mastroianni és Sophia Loren.

Az 1996-ban bemutatott Kansas City Altman gyerekkori emlékeit, szülővárosának harmincas évekbeli eseményeit örökíti meg, és mivel a város ekkor a dzsessz fellegvárának számított, a színészekkel egyenrangú szerepet kap a zene. Az ellentmondásos emberi kapcsolatokat mutatja be a Cuki hagyatéka (1999), a Dr. T és a nők egy középkorú, válságban lévő nőgyógyászról szól az “elnőiesedett, gazdag és unatkozó” Amerikában. Talán legkiemelkedőbb alkotása a Gosford Park (2002), amelyért szinte minden díjat megkapott, de az Oscarról ezúttal is lemaradt. A kizárólag a brit film legnagyobbjait felvonultató alkotás 1932-ben, az angol “jobb körökben” és az e köröket szolgálók világában játszódik, és a hitelesség kedvéért tanácsadóként régi cselédeket is szerződtettek.

Altman egy vérbeli amerikai tiszteletlenségével mutatja be az angol kasztrendszer visszásságait: előbb az urak jeleneit forgatták le a kúriában, aztán a cselédekét a stúdióban. A forgatás végén aztán partit szerveztek a színészeknek, mégpedig úgy, hogy a cselédeket alakítók ették a bifszteket, az urak a zsíros kenyeret. Altman európai szemléletű rendezőnek vallotta magát, saját bevallása szerint egyetlen hollywoodi stúdiófőnököt sem ismert. Egy mondása szerint nem volt ellensége Hollywoodnak, mert ott “cipőt árulnak, ő pedig kesztyűt csinál”.

Azon kevés filmkészítők egyike, aki a három legfontosabb európai filmfesztiválon is első díjat nyert: Cannes-ban Aranypálmát (M.A.S.H., 1970), Berlinben Arany Medvét (Buffalo Bill és az indiánok, 1976), Velencében Arany Oroszlánt (Rövidre vágva, 1993). 2002-ben a Berlinalén életmű Arany Medvét kapott, és tagjai közé fogadta a Brit Filmintézet. 2006-ban színházi rendezőként is kipróbálta magát, a londoni Old Vicben Arthur Miller egyik darabját állította színpadra.

Hazájában hétszer jelölték Oscar-díjra, amelyet végül 2006-ban kapott meg a “filmeseket és nézőket egyaránt ösztönző életművéért”. A szobrocska átvételekor derült ki, hogy egy évtizeddel korábban szívátültetésen esett át: beszédében megjegyezte, hogy egy harmincas éveiben járó nő szívét kapta meg, így az elismerést elsiették, mert akár negyven évig is elélhet még. Rossz jósnak bizonyult, alig fél évvel később, 2006. november 20-án halt meg Los Angelesben. Nevét őrzi a független filmesek elismerésére hivatott díj, az Independent Spirit Robert Altman Award.

Kép: IndieWire


Tetszett a cikk?
  •   
  •   
  •  
  •