Száz éve, 1919. március 17-én született Nat King Cole amerikai énekes, zongorista, az első fekete zenész, akinek önálló show-műsora volt a televízióban.
MTI
Az Alabama állambeli Montgomeryben jött a világra Nathaniel Adams Coles néven egy hentes fiaként. Születési dátumában még az év is bizonytalan, mert a szegény családok akkoriban nem sokat bajlódtak az anyakönyvezéssel, sok forrásban 1917 szerepel. Négyéves volt, amikor a család Chicagóba költözött, ahol apja egy baptista gyülekezet lelkésze lett. Zongorázni anyja tanította, aki a templomban orgonált, és a kisfiú igencsak tehetségesnek bizonyult. Tizenkét évesen már Bachot és Rahmanyinovot játszott, de hamarosan a dzsessz és a blues vonzásába került, legjobban a zongorista Earl “Fatha” Hines hatott rá. Tizenöt évesen hagyta ott az iskolát a zene kedvéért: rögtön egy tizennégy tagú formáció vezetésére vállalkozott, a következő évben bőgős bátyjával alapított szextettet. Az együttes a Broadway egyik fekete színházában kísért egy zenés darabot, és Nat az országos turnéra is elkísérte őket. Az egyik színésznővel egymásba szerettek, s ő tizenhét évesen megnősült.
Los Angelesben telepedett le, bárokban zongorázott, majd 1937-ben megalapította a nevét viselő dzsessz-triót Oscar Moore gitárossal és Wesley Prince bőgőssel, vezetékneve végéről ekkorra már elhagyta az s betűt. A dobost szokatlan módon nélkülöző formáció a hatvanas évek elejéig létezett különböző felállásokban, Cole zongoristaként hatással volt Oscar Petersonra is. A “King” becenevet a legenda szerint egy klubtulajdonostól kapta, aki egy fellépésük után elismerése jeléül ezüst koronát tett fejére. A második világháború után egyre inkább a populáris zene felé fordult, kiváltva a dzsesszrajongók haragját. Egymást követték széles körben népszerűvé vált felvételei, mint a Sweet Lorraine, a The Christmas Song, a Ramblin Rose, a Mona Lisa, a Love, az It,s Only a Paper Moon, Unforgettable, Route 66 – utóbbit többen is feldolgozták, köztük Chuck Berry, Tom Petty és a Rolling Stones.
Cole és zenekara (Kép: Indiana Public Media)
Igazi különlegesség volt, amikor 1991-ben, sok évvel Cole halála után a modern technika segítségével Natalie lánya duettként énekelte vele az Unforgettable-t, a produkció Grammy-díjat érdemelt. Cole az 1950-es évektől session-zenészként is dolgozott, egyebek közt olyan legendás művészekkel, mint Louis Armstrong és Ella Fitzgerald, 1961. január 20-án fellépett John F. Kennedy amerikai elnök beiktatási ünnepségén. Ő volt az első afroamerikai művész, akinek 1956-ban önálló show-műsora lehetett a televízióban, de a műsor egy évet élt csak meg, mert a faji ellentétek kiéleződése idején sokan nem akartak egy “fekete” műsorban hirdetni. Hamarosan maga Cole is a “frontvonalban” találta magát. A fehér felsőbbrendűség híveit dühítette, hogy beperelte azokat a hoteleket, amelyek bőrszíne miatt nem adtak neki szobát, hogy Los Angeles fehérek lakta elővárosában vett házat; emiatt több bántalmazás is érte, 1956 áprilisában egyik alabamai koncertjén a színpadon támadtak rá.
A polgárjogi mozgalom aktivistái éppúgy kritizálták, azt vetették a szemére, hogy nem tesz eleget a feketék egyenjogúságának kivívásáért. A mindkét oldalról érkező támadásokra azt válaszolta, hogy ő zenész, nem aktivista. Bársonyosan meleg, mély baritonját, kiváló, virtuóz zongorajátékát több mint száz lemezfelvétel őrzi. Pályafutása alatt mintegy hatvan dala került fel a slágerlistára, több listavezető is lett, 1945-ben az ő triójának lemeze vezette a Billboard magazin első albumlistáját. A rendkívül jóképű zenész tucatnyi filmben szerepelt, egyebek közt a St. Louis Bluesban és a Cat Ballou legendájában Jane Fonda és Lee Marvin partnereként, de ez utóbbi bemutatóját már nem érte meg. Rajongott a baseballért, önálló páholya volt a Los Angeles-i Dodgers stadionjában.
Nat King Cole szenvedélyes dohányos volt, alig lehetett látni cigaretta nélkül, s mindig mentolosat szívott, mert úgy gondolta, hogy ez segít megőrizni mély baritonját. Szenvedélyéért nagy árat fizetett: 1963 decemberében tüdőrákot diagnosztizáltak nála, s 1965. február 15-én, alig negyvenhét évesen meghalt. A zeneipar legnagyobb kitüntetésére, a Grammy-díjra csak egyszer, 1958-ban jelölték, az elismerést 1990-ben posztumusz, életművéért kapta meg. 1993-ban beiktatták a big band és dzsessz hírességek csarnokába, s a hollywoodi hírességek sétányán emlékét két csillag is őrzi, az egyiket televíziós munkájáért, a másikat lemezfelvételeiért kapta.
Vezető kép: Grammy.com
https://www.youtube.com/watch?v=J1glriB54oE