1917. augusztus 6-án született Robert Mitchum amerikai filmszínész, a látszólag nemtörődöm, a világra cinikus szórakozottsággal tekintő “rosszfiú”. Több mint 100 filmben szórakoztatta a mozirajongókat, és faragatlan férfiasságával hatalmas női rajongótáborra tett szert.

MTI

A Connecticut állambeli Bridgeportban látta meg a napvilágot, hirtelen haragú, ír-skót származású apja vasutasként dolgozott. Másfél éves volt, amikor apját munka közben összepréselte két tehervagon. Norvég felmenőire büszke anyja két gyermekkel maradt magára – Mitchum volt a fiatalabb -, s csak évek múlva sikerült újra révbe érnie. Beleszeretett a Brit Királyi Haditengerészet egyik tisztjébe, egy lányuk született. Szerelmük nem volt felhőtlen, az állandósuló családi veszekedések is hozzájárultak ahhoz, hogy a siheder fiúnak egyre gyakrabban gyűlt meg a baja az iskolával. Egy verekedésben összetört az orrcsontja, orrnyerge szögletesen forrt össze, ami sztárként a védjegyévé vált. Többször megkérdezték tőle, hogy nem akarja-e plasztikai műtéttel kiegyenesíttetni az orrát. A rá jellemző szarkazmussal válaszolta: “De, egy balegyenessel.”

Alig volt tizenöt éves, amikor elköltözött otthonról. Csavarogni kezdett, majd fedélzeti munkásként helyezkedett el. Magányos volt, ezért felkerekedett, hogy meglátogassa a húgát Long Beachen, a hosszú utat autóstoppal akarta megtenni. Az út során rablásba keveredett, letartóztatták, de megszökött a börtönből, és meg sem állt Kaliforniáig, ahol mosogatófiú, majd sofőr lett. Megismerkedett bátyja szerelmével, viharos gyorsasággal szerettek egymásba, és 1940-ben házasságot is kötöttek. Mitchum közismert szoknyavadász és bajkeverő hírében állt, házasságuk mégis ötvenhét éven át kitartott. A sokat próbált frigyből három gyermekük született.

Ismét húga vette szárnyai alá, verseket, dalszövegeket írt neki önálló estjeihez, és kisebb szerepekben is fellépett. A negyvenes évek elején felfedezte a film, első jelentős alakítása a Harminc másodperc Tokió felett volt. Az RKO Radio Pictures hétéves szerződést írt alá vele, együttműködésük eredménye a Nevada című western. Sikerét olyan színészelődöknek tulajdonította, mint Humphrey Bogart, akiről úgy vélekedett, hogy szalonképessé tette a vásznon “a csúnya szívtiprókat”. Ez a korszak a második világháború szörnyűségeit követően köszöntött be, amikor egy hagyományos “szépfiúarc” már szinte semmit sem jelentett a nézőknek.

Következő sikerét egy háborús filmmel aratta, nem véletlenül. A United Artist vendégszínészeként készítette a G. I. Joe című mozit, amelyet négy Oscar-díjra jelöltek, a legjobb férfi mellékszereplő kategóriájában volt versenyben; ez volt az egyetlen Oscar-jelölése. Az alkotás a siker ellenére keserű szájízt hagyott benne, nehezen feldolgozható veszteségként élte meg, hogy az amerikai Filmakadémia mellőzte. 1948-ban letartóztatták marihuána birtoklásért, hatvan nap elzárásra ítélték. Más színész esetében ez a “skandalum” egy filmkarrier végét jelentette volna, de a rosszfiúként elkönyvelt színész esetében éppen az ellenkezője történt: az epekedő hölgyek gyűrűje egyre szélesedett körötte. Az álomgyár története során ő volt az első, akit a rajongók a Life magazin lapjain rabruhában, cigarettázva láthattak a kaliforniai börtönfarmon, ahol büntetését töltötte.

Végül rátalált a film noir műfajára, amelyben igazán otthonosan mozgott, és aminek jelképévé vált. “Hazatalálását” az Edward Dmytryk rendezte Kereszttűznek köszönhette. A film négy amerikai katonáról szólt, akik közül az egyik megölte zsidó származású társukat. Ezután az Out of the Past következett, sokak szerint Jacques Tourneur filmjében, Kirk Douglas és Jane Greer oldalán, nyújtotta élete alakítását.

Az ötvenes éveket olyan sikerek jellemezték, mint a Jean Simmonsszal készített Angyalarc, a Marilyn Monroe-val forgatott A folyó, ahonnan nincs visszatérés, vagy A vadász éjszakája. Háromszor állt a felvevőgép elé Deborah Kerr oldalán, első közös filmjük a John Huston által rendezett Az ég tudja, Mr. Allison volt. Az apáca és a katona barátságáról szóló dráma újabb csalódás volt számára, mert Kerrt Oscarra jelölték, miközben a Filmakadémia, immáron másodszor, tudomást sem vett róla. A műfajok közti kirándulásait komédia (Másutt a fű zöldebb), háborús filmek (Lángoló hegyek) és drámák (Sundowners) tették változatossá. 1962-ben készült a mára klasszikussá vált A Rettegés foka, amelyben Gregory Peck volt a partnere. Szerepet vállalt a Leghosszabb nap, A melyik úton járjak, az El Dorado című filmekben. 1970-ben ismét kiemelkedő alakítással hívta fel magára figyelmet, a Ryan lánya főszerepéért sokan előre neki adták az Oscart, de végül még a jelölésig sem jutott.

A hetvenes években a Sydney Pollack által rendezett Jakuzákban aratott sikert, ezt Az utolsó filmcézár követte, majd Philip Marlowe-t, minden idők egyik leghíresebb magánkopóját keltette életre. Természetesen ez az évtized sem múlhatott el háborús dráma nélkül, a Midwayi csatában Charlton Heston és Henry Fonda oldalán játszott. A korosodó színész a nyolcvanas években jobbára csak epizódszerepekre vállalkozott, amikor 1991-ben Martin Scorsese újraforgatta A Rettegés fokát, Elgart hadnagy bőrébe bújhatott. Hollywood egyik leginkább alulértékelt színésze 1992-ben Cecil B. DeMille életmű-díjat vehetett át a Golden Globe-gálán. A filmgyár “rosszfiúja” 1997. július 1-jén halt meg a kaliforniai Santa Barbarában.

fotó:indiwire.com