Nyolcvan éve, 1937. június 8-án mutatták be Carl Orff német zeneszerző legismertebb és legnépszerűbb zeneművét, a Carmina Burana című oratóriumot. 

MTI

A katonazenész családban született Orff (1895-1982) Debussyt, Schönberget s leginkább Stravinskyt tekintette példaképének. Pályafutása kezdetén színházi karmesterként és kísérőzenék komponistájaként dolgozott, igazi zeneszerzői pályáját Monteverdi-operáinak átirataival kezdte. 1924-ben Dorothea Günther tornásznővel iskolát alapított Münchenben, a Güntherschuléban gimnasztikát, táncot és zenét tanítottak, a zenei nevelést a mozgásra és a rögtönzésre alapozva. Orff zenepedagógiai módszere főleg a ritmusérzék kifejlesztését, a beszéd, a zene és a mozgás egységét célozta. 1961-ben Salzburgban megalapította a Mozarteumon belül működő Orff-Institutot.
 
Saját zenei nyelvét a régebbi formák és stílusok tanulmányozása révén alakította ki, koncepciója egy Wagnert meghaladó, új Gesamtkunstwerk (összművészeti alkotás) volt. Színpadi műveiben a színjáték, a tánc, az ének és a zene teljesen egyenrangú, darabjait ő maga rendezte, ő tervezte a színpadképet és a díszleteket, olykor a szöveget is maga írta. Legsikeresebb műve a Carmina Burana, amely a Catullus szerelmes verseire írt Catulli Carmina (Catullus dalai) és a latin-görög szövegeket felhasználó Trionfo de Afrodite (Afrodité győzelme) című kantátákkal együtt Trionfi (Győzelmek) trilógiáját alkotja. Mesék nyomán születtek A hold és Az okos lány, ógörög témákra az Antigoné, Oidipusz, a zsarnok és Prométheusz című operái, írt húsvéti oratóriumot és karácsonyi játékot. Utolsó művének (De temporum fine comoedia) bemutatója 1973-ban volt a salzburgi fesztiválon.

Carl Orff (kép: Fidelio)

Művei közül egyik sem közelítette meg a Carmina Burana sikerét és népszerűségét. A szöveg alapjául egy középkori verses kódex, az egyik első világi, nem liturgikus szöveggyűjtemény szolgált. A 11-13. században lejegyzett mintegy 250 vers latin, középfelnémet és ófrancia, időnként kevert, “makaróni” nyelven íródott. Szerzői közül csak néhány nevét ismerjük, többségük goliárdnak nevezett vándordiák és klerikus lehetett. A kódexet 1803-ban találták meg a bajorországi Benediktbeuern bencés apátságában, a latin Carmina Burana szó szerint azt jelenti: beuerni dalok, mert az apátság latin neve Bura Sancti Benedicti.

A latinul és görögül is kiválóan tudó Orffnak egy antikváriumban került a kezébe a kötet, amely mágikus hatást gyakorolt rá. Egy joghallgató segítségével 25 verset választott ki a megfogalmazása szerint “szcenikus kantáta” alapjául. Művének teljes, az alapszöveghez hasonlóan latin címe Carmina Burana: Cantiones profanae cantirobus et choris cantandae comitantibus instrumentis atque imaginibus magicis, ami azt jelenti: világi dalok szólóénekesekre és kórusokra, hangszerkísérettel és mágikus képekkel.

A zenéből és a vágáns költők, vándordiákok és szerzetesek trágár, érzelmes vagy éppen tréfás szövegeiből életöröm és vaskos humor árad. A prológ, amelynek témája a mű lezárásakor is visszatér, az O Fortuna című hatalmas kórus, a forgandó szerencséhez intézett panasz, Orff legismertebb szerzeménye. Az első rész a tavaszvárásról szól, majd az A réten következik, vidám tánccal. A második rész címe A borospincében (kocsmában), az itt felhangzó dalok a mű leghumorosabb, helyenként meglehetősen sikamlós részei. A harmadik rész a szerelmet énekli meg, erotikus felhangokkal. A befejező Vénusz-himnuszban a középkori világi költészetnek minden öröme és lendülete megszólal.

A szoprán-, tenor-, baritonszólóra, kórusokra és zenekarra írt darabot a szerző tánccal kísért színpadi előadásra szánta, bemutatója 1937. június 8-án a frankfurti operában volt. A műben Orff valamennyi stílusjegye megmutatkozik: az ellenpont és a kidolgozott formálás elvetése, az egyszerű harmóniavilág, a polifónia mellőzése és az ismétlődő melódiák. A Carmina Buranának létezik egy a szerző által komponált többzongorás verziója is, egy másik változatban pedig a zenekart két zongora és öt ütőhangszeres helyettesíti.

Bár Orff nem került hivatalos kapcsolatba a nemzetiszocialista párttal, a Carmina Burana hatalmas népszerűségre tett szert a Harmadik Birodalomban. A bemutató idején akadt befolyásos kritikus, aki a művet “degeneráltnak”, “a primitív hangszerelést elhibázottnak, a ritmikai elem hangsúlyozását idegenszerűnek” minősítette. A vitát a propagandaminiszter Goebbels döntötte el, aki úgy nyilatkozott, hogy a műben “különleges szépség nyilvánul meg, és ha a szerzőt rá tudnánk venni, hogy kezdjen valamit a szövegével, a darab zenéje kétségkívül nagyon ígéretes volna”.

Orff klasszikusa egyik ihletője volt a svéd Ingmar Bergman A hetedik pecsét című filmjének, a rendező a forgatókönyv írása közben is a Carmina Buranát hallgatta. Orff zenéje több magyar koreográfust ihletett meg, az idei évadban is látható a Müpában a Szegedi Kortárs Balett produkciója Juronics Tamás koreográfiájával. A Carmina Buranának számtalan feldolgozása készült, a Doors billentyűse, Ray Manzarek például Philip Glass közreműködésével játszotta lemezre, Jean-Pierre Ponelle francia rendező 1975-ben elkészítette tévéfilm változatát. Az O Fortuna több filmben hallható, így az Excalibur címűben, Oliver Stone a Doorsról szóló alkotásában és Az utolsó mohikánban, reklámokban (legismertebb az Old Spice és a Nestlé csokoládé) is gyakran csendül fel.