November 29-én lesz nyolcvanöt éves Keserü Ilona Kossuth-díjas festőművész, a nemzet művésze.

MTI

Pécsett született, anyai nagynénje Jászai Mari volt. Gyermekkorától kezdve rengeteget rajzolt, 1945-től pécsi  gimnáziumi tanulmányai mellett Martyn Ferenc tanítványa volt. Az ő tanácsára iratkozott be a Pécsi Képzőművészeti Szabadlíceumba, s amikor annak válogatott anyagát 1950-ben meghívták a Nemzeti Szalonba, Tájkép című szénrajzát is bemutatták. A különbözeti vizsga letétele után tanulmányait a budapesti Török Pál utcai Képző- és Iparművészeti Gimnáziumban fejezte be. 1952 és 1958 között a budapesti Képzőművészeti Főiskolára járt festő és freskó szakra, mesterei Bencze László és Szőnyi István voltak. 1962-1963-ban olaszországi tanulmányutat tehetett, s olasz állami ösztöndíjjal látogathatta az Accademia di Belle Arti nyári szabadkurzusát. 1963-ban Rómában, 1964-ben Budapesten mutatta be önálló tárlaton grafikáit és festményeit.

1960-tól újságrajzokat és könyvillusztrációkat készített a Szépirodalmi és a Móra Ferenc Kiadó számára, 1967-1976 között díszleteket és jelmezeket tervezett, többek között a Nemzeti Színház és a Katona József Színház előadásaihoz. 1974-ben a dél-franciaországi Vence-ban, a Károlyi Alapítvány művésztelepén dolgozott, 1979 és 1984 között a Szentendrei Régi Művésztelep tagja volt. 1974-ben alapító tagja volt az alkotócsoportként és később kiadóként is működő Pesti Műhelynek. 1959-től tagja a Művészeti Alapnak (ma: Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete), 1971-től a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetségének, 1996-tól a Magyar Festők Társaságának. 1993-tól a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia rendes tagja.

1983-tól a Pécsi Tudományegyetem rajz tanszékén tanított, 1991-től tanszékvezető egyetemi tanárként, 2003 óta professor emerita. A Pécsi Képzőművészeti Mesteriskola egyik alapítója, 1995-től a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karán a festészeti doktori (DLA) program vezetője. Vendégprofesszor volt több külföldi művészeti egyetemen, így Párizsban és Londonban is, 1988-ban egy művével részt vett a szöuli Művészeti Olimpián.

Az Ilona Keserü Ilona művésznevet használó festőművész a hatvanas évek közepén indult neoavantgárd művészgeneráció jelentős alakja, az Iparterv-csoport tagja volt. Művészetére nagy hatással volt az Arte Povera (szegény vagy szegényes művészet), valamint a korai feminista mozgalom. A főiskola elvégzése után fedezte fel az absztrakt festészetet, korai képeivel Martyn Ferenc képi világát folytatta. Olaszországi tartózkodása alatt komorabb hangvételű, sötét tónusú, monokróm, úgynevezett Zsilett-rajzokat készített, amelyeket fokozatosan egy sokkal színesebb, a gesztusfestészet irányába mutató képi világ váltott fel. A Számozott képek már erős színvilágúak, az élénkvörösek és narancsok absztrakt formákat hangsúlyoznak.

1967-ben festészetének központi motívumává a balatonudvari temető szív alakú sírkövei váltak (Tükörkép). 1971-től sokszorosított grafikákat készített, amelyeken a sírkőmotívum jellegzetes hullámvonallá alakított formáját variálta (Képződő tér). 1967-ben kezdett el vászondomborítással foglalkozni, különféle minőségű textilek, zsinórok, szalagok és más egyszerű anyagok alkalmazásával törekedett háromdimenziós hatást elérni (Fekete vonal, Közelítés II.). A kezdetben festetlen műveket fokozatosan elborította a hetvenes évekre jellemző koloritja: a szivárványszínek, majd az azokat kiegészítő emberi bőrszín árnyalatai. A nyolcvanas években egy új optikai jelenség kezdte foglalkoztatni, a lehunyt szemek mögött megjelenő utóképek. 2001-es hosszabb római tartózkodása idején kezdte kutatni a cangiante színhasználatot (azt a finom színváltást, amellyel elsősorban a drapériák, ruhák gyűrődéseit festették meg). Életművének egyik központi kérdése az, hogy mi a szín. Kerek, színes formák, kanyargós vonalak világa elevenedik meg különböző technikájú művein.

Alkotásai között több monumentális mű is van: a nagyharsányi szoborparkban tapasztott formák (1971-1973), a Paksi Energetikai Főiskola 200 négyzetméteres mennyezetfestménye (1989), Tatán a Kocsi úti temető kápolnájának 200 négyzetméteres falfestménye (1994). Művek 1959-1982 címmel 2002-ben, Művek 1982-2008 címmel 2010-ben jelent meg könyve.

Számos hazai és külhoni kiállításon vett részt. Életmű-kiállítása volt 1983-ban a Műcsarnokban, tárlatával nyílt meg 1997-ben a pécsi Janus Pannonius Múzeum új Múzeum Galéria nevet viselő kiállítóhelye. 1956 és 1962 között rendszeresen részt vett a Vásárhelyi Őszi Tárlaton, ahová 2017-ben két nagyméretű festménnyel (Felhőben szálló hangok, Szív ultrahang) tért vissza. A cangiante színrendszerrel készült képeit először 2011-ben a pécsi Nádor Galériában, majd 2012-ben a Kieselbach Galériában, 2014-ben a Szépművészeti Múzeumban állították ki. 2011-ben közös tárlata nyílt Rudolf Sikorával a szlovákiai Dunacsúnban, a Danubiana Meulensteen Art Museumban, 2012-ben az UNESCO nőnapi kiállításán első magyar alkotóként állíthatott ki. Alkotásai Magyarországon kívül német, olasz, francia és osztrák múzeumokban láthatók.

Munkásságát számos díjjal ismerték el: 1984-ben Munkácsy Mihály-díjat kapott, 1989-ben érdemes művész lett, a Kossuth-díjat 2000-ben kapta életműve elismeréséért és a művészetoktatásban elért eredményeiért. 2007-ben Hazám-díjat, 2009-ben Prima-díjat kapott. 2013-ban a Magyar Festészet Napja alkalmából életműdíjjal, 2014-ben a Nemzet Művésze címmel, 2015-ben Pro Urbe Budapest díjjal tüntették ki, 2017-ben Tornyai-plakettet kapott.

Fotó: cornandsoda.com