Zalatnay Sarolta találkozása Kádár Jánossal – Interjú

50 éve, a Magyar Televízió Táncdalfesztiválján ismerte meg az ország az akkor még tizenéves Zalatnay Saroltát, aki második lett a Hol jár az eszem című dallal. Cini azóta megjárta a Mennyországot, járt kevésbé kellemes helyeken is, de egy biztos: máig hazánk egyik legjobb énekesnője, akiről a The Guardian és a BBC is lelkendezve beszél. Zalatnay Saroltával beszélgettünk, virágokról, fényről, és még János bácsi pipájáról is. 

PLZ – 061.hu

Egy bonmot szerint, aki a rock and rolban tíz évet lehúzott, azt fegyver nélkül is kitehetik a dzsungelbe. Ez többszörösen igaz, ha valaki nő? Egyáltalán: mennyivel nehezebb egy nőnek?
Egyáltalán nem volt nehéz. Úgy indult a műfaj, hogy szinte minden zenekarhoz tartozott énekesnő. Én annak idején eléggé váltogattam a fiúkat. Mármint a bandákat értem alatta. De a szívem mélyén mindig úgy gondoltam, hogy jó lenne egyetlen zenekarral végigcsinálni az egészet… Ezt gondoltam a szerelmeimről is. De nem igazán jött össze, ez az igazság. Kezdtem a Komár Laci-féle Scampolóval, aztán Bergendy Pitykóék is segítettek sok mindenben, de bekerültem a Dogsba is, ahol Demjén Rózsi volt az egyik énekes… A Kerepesi úti Gumigyárban játszottunk… Akkor fiúsított lányként bőrgatyában, vagy farmerban léptem fel… Aztán jött a Metro, és még egy kicsit Omegáztam is. Énekeltem a Somló Tomival a Respectet Aretha Franklintől. Volt idő, amikor a vokált Kóbor János énekelte nekem. De amikor jöttek a táncdalfesztiválok, kissé távolabb kerültem ezektől a zenekaroktól, illetve szét is ment több zenekar… Aztán jött a 30 cm-es miniszoknyás korszakom az ezüst csizmákkal, és ez nyilvánvalóan sokat segített… Mondták is a fiúk, hogy jó lenne, ha nagyot hajolnék a közönség felé, mert a zenekar mögöttem állt, ahonnan jó volt a rálátás. És a divat is egyre többet jelentett nekem, de a fiús, vagány karakterem megmaradt.

Mi az oka annak, hogy a nagy kislemezslágereid közül kevés került fel sorlemezekre? A pályafutásodra jellemző az a kettősség, mely szerint táncdalokat és soul-os rockokat is énekelsz…
Először kikiáltottak rockernek, aztán az Omegával előadott Nem várok holnapig már kiabálós volt, de a Hol jár az eszem, a Fák, virágok fény már lírai dalok voltak… Sokáig ment a kettősség, volt a fesztivál-énekesnő szerep, és volt a „kiabálós” Cini, és akkor jött 1968-ban Anglia, ami sok mindent megváltoztatott bennem, például nagy hatást tett rám Janis Joplin világa. Anyukámnak sokszor mondták: te, szólj már rá a lányodra, hogy ha ilyen szép hangja van, akkor ne kiabáljon már, mint egy repedt fazék! Ma már ez másképp van, mehetnek egymás után a táncdalos és az üvöltős dalok is, szóval, mára már megszokta a közönség ezt a bizonyos kettősséget, de abban az időben, voltak olyan bulik, ahol féltem, hogy befagyok a bekiabálásaimmal. A közönség elfogadta a kettősséget, inkább zenei berkekben volt ez probléma. Többször felmerült, hogy rátegyünk-e bizonyos slágereket az aktuális lemezemre, mert túl egyszerű sláger, vagy éppen a János bácsi pipájára mondták azt, hogy ciki…

Erre a kettősségre utal az is, hogy a romantikus Fák, virágok fény lemez a vad angliai korszakod után készült…
Ezeket a dalokat nem akartam elénekelni, de édesanyám meggyőzött… Anyám szervezte le, hogy legyen a kalocsai hosszú, hófehér ruhám, amiben énekeltem a fesztiválon. Egy paraszt néni kézzel készítette. Semmi nem volt alatta, de amit kellett, azt eltakarta. Akkor még nem gondoltam, hogy valamikor a Playboy közelébe kerülök. Az eredményhirdetéskor visszafelé mondták be a győztesek nevét, már feladtam, hogy nyerjünk, mérgemben le akartam venni a ruhát, és szétszakadt a hátamon… Abban az időben szinte lehetetlenség volt egy méteres cipzárt szerezni. És akkor halljuk, hogy bemondják: megnyertük a nagydíjat! Jöttek a ruhások, de csak úgy tudták másképp megoldani, hogy húsz biztosítót szúrtak hátul a ruhámba…

Te voltál az első magyar punk…
Naná! Úgy mentem fel a színpadra, mint a gésák… Szóval, anyukámnak ismét csak igaza volt, mert megnyertük a fesztivált. És ma is, ha előadom, a közönség felállva tapsol, de a zenésztársaim nem egyszer szólták le a táncdalos slágereim, hogy ez ciki, vagy éppen megdicsérték…

Ha most megjelenne egy dal Viktor pipája címmel, arról mindenkinek a magyar miniszterelnök jutna eszébe. Te elénekeltél egy nagy slágert János bácsi pipája címmel. János bácsiról azért sokaknak juthatott eszébe a szocializmusban Kádár János…
Problémám nem volt belőle, pedig tényleg sokan Kádárra asszociáltak. Amikor a kormány átadta a Vörösmarty téri székházat, nekünk épp próbánk volt az épület tetején. Testőrök zárták le az épület bizonyos részeit, de valahogy mégis fellifteztem. Kiszálltam a tetőn, és hopp, Kádár János ott áll velem szemben… Megkérdezte: ugye maga énekli azt a János bácsi pipája dalt? Maga nagyon helyes kis hölgy, jó hangja is van, és a feleségem nagyon szereti a dalait… Koncerten persze volt, hogy felkiabáltak, hogy “kire gondolsz, Cini”, de igazából nem lett problémám a dal miatt.

Te hordtál először minit, neked voltak először extrém nőcis ruháid, hajaid…Ebben az időben nem egyszer verték meg a hippi srácokat a rendőrök, vagy éppen a járókelők is. Veled szemben nem voltak atrocitások?
Volt olyan, hogy élménybeszámolókat kellett tartanom a 6-os villamos közönségének, és már régen le kellett volna szállnom, de olyan is előfordult, hogy egy-egy mami beszólt, hogy szégyellhetem magam, mert ahogy kinézek, az maga az erkölcsi fertő. De arra büszke vagyok, hogy a női társadalom nem bántott, inkább követték a trendet, amit behoztam, és nem tekintettek konkurensnek, aki elveszi a pasijukat, férjüket, fiukat… Nekem tabu volt a barátok, a zenész kollégák világa. A zenészek csajai sokszor kérdeztek, hogy csajozott-e a férjük… Á, mondom, én nem láttam semmit… És tényleg, inkább kimentem az öltözőből, hogy ne kelljen látni, ahogy csajoznak…

Feldolgoztad az ABBA Waterloo című számát, így adja magát a kérdés: mit gondolsz, ahogy Szűcs Juditnak bejött a diszkó, úgy neked miért nem? Pedig 1977 és 1981 között szinte állami segédlettel népszerűsítették ezt a műfajt, lásd: Metronom ’77 fesztivált… 
Szerettem táncolni a diszkóra, tetszett az egész, de színpadi szinten ezt nem vállaltam be, nem dobogtatta meg a szívem annyira.

1980-as Tükörkép című lemezig folyamatosan jelennek meg az albumaid, majd utána nyolc évet kell várni a következő sorlemezig. Miért? Mi történt ebben az időszakban veled?
Volt egy nagy sikerű három hónapos kanadai és amerikai turném, aminek betegség, majd műtét vetett véget. Méhen kívüli terhességem volt, amibe majdnem meghaltam. Egy orvosi műhiba miatt négy hónapig nem tudtam kiegyenesedni. Nem tudtam mélyről levegőt venni, így sokáig az éneklés sem ment. Aztán eszembe jutott, amit Torontóban egy jósnő mondott nekem: beteg leszek, jön egy törés a karrieremben, de valami történni fog, amivel ezt átvészelem, és valamikor majd rendbe fogok jönni. És tényleg nem tudtam sokáig énekelni, amit úgy vészeltem át, hogy megírtam mindazt, ami addig történt. Ez lett az első könyvem, a Nem vagyok én apáca, ami szerzői magánkiadásban jelent meg 1986-ban. Mivel ilyen típusú könyv addig még nem jelent meg, úgymond a kézirat elindult egy „körútra”. Olvasta Aczél, Pozsgay, Kádár… A Magvetőnél Kardos György azt mondta, hogy hiába olvasta el a pártelit, akkor sem adhatja ki, viszont van egy ötlete: hamarosan elindulnak majd a BT-k, biztos lesz majd egy cég, amelyik vállalkozik a kiadására. Akkor már jobban voltam, és énekelni is mertem, és elmentem Kuvaitba, a Sheraton Hotelbe énekelni Charlie-val és a Pannonia zenekarral. Öt hónap után hazajöttünk, és zseniális üzletet csináltunk. Abban az időben, ha igazoltad, hogy hol dolgoztál, és mennyiért, bármit behozhattál. Mi másfél kiló aranyat hoztunk haza, amit itthon legálisan el tudtunk adni Ildikó barátnőmnél, aki az Óra-Ékszernél dolgozott. Abból vettem egy szép “Mercikét”, és ami a legfontosabb: kiadtam saját magam a könyvet.

Jobb üzleti érzéked volt abban az időben, mint Fenyő Jánosnak…
Csak engem nem lőttek le! Egyébként János csinált nekem egy nagyon jó borítót, a Tükörkép című album coverét. Sokáig nem akarták engedni azt a borítót, hónapokig hezitáltak rajta, mert vizes volt rajtam a póló, és átlátszott. Hát persze, hogy vizes volt, locsoltak, hogy vizes legyen! Ez a könyves projekt elindított egy folyamatot, végül ezekből a kiadványokból több, mint egymillió példányt adtunk el.

Bizonyos szempontból érthetetlen, hogy a rendszerváltáskor ekkora tőkét felhalmozva nem sikerült azonnal komoly médiavállalkozást létrehoznod, csak évekkel később kezdtél tévézni…
Annak idején a könyvek szinte olyan olcsók voltak, mint az újságok… Én végül is aztán belebuktam ebbe… Szerettem volna ezt a bizonyos médiavállalkozást már a rendszerváltáskor is… Vagy a csapat nem volt megfelelő? És a médiaközeg sem volt ideális… Én nagyon akartam ezt, és hát emiatt is kerültem aztán két évre börtönbe. Nem értettem hozzá, át is vágtak, és abban az időben volt egy nagy támogatónk, Princz Gábor és a bankja, akik abban az időben mentek csődbe. És ott volt a mi elbírált hitelünk… Jöttek az uzsorások, abba a csapdába szépen belesétáltam, és jött egy csapat, amely azt mondta, hogy csinálják helyettem a tárgyalásokat, én csak énekeljek… Hibás voltam, hogy ezt elfogadtam, és kontrollálatlanul hagytam… Igen, ott volt a lehetőség, de nem tudtam vele élni… És ezt nagyon megszenvedtem. De a hangomnak semmi baja, a szívemnek semmi baja, ugyanúgy szívből éneklek, ahogy gyerekkoromban, és hálát adok a Jó Istennek, hogy az emberek elfogadnak, és újra énekelhetek nekik.