Tetszett a cikk?
  •   
  •   
  •  
  •  

“Pár éve jöttem rá, hogy nem az szolgálja a zenei fejlődésemet, ha minden héten végighallgatom a London Underground top 20-t, hanem az, ha tisztában leszek azzal, hogy mi az a hagyomány, amiből érkezünk. Ez a hagyomány mindenkiben ott van, csak az a kérdés, mennyire mélyre nyúlik vissza” – fogalmaz Csorba Lóránt, a Lóci játszik zenekar frontembere, akivel többek között Színes, magyarul beszélő című negyedik nagylemezükről beszélgettünk, valamint arról, hova vezet az, ha egyfajta dolgot gyömöszölnek az emberre.

MÉNES MÁRTA – 061.hu

Négy éve megnyertétek a Fonogram-díjat, az év felfedezettje lettetek, még abban az évben megnyertétek a Nagy-Szín-Pad!-ot, játszhattatok a Sziget nagyszínpadán. Most épp a negyedik nagylemezetek jelenik meg. Szép ívet fut a zenekar, mit gondolsz, minek köszönhető ez?
Amikor 2017-ben megnyertük az Év felfedezettje díjat, akkor éppen 31 éves lettem, ami bőven meghaladja a kategória átlagéletkorát. Viszont számunkra talán pont ez jelentette a siker titkát. Hiszen mindenkinek volt már egy megbukott együttese, amiben korábban nagyon hitt, és a hirtelen jött sikert pedig sokkal jobban megbecsültük. Biztos vagyok benne, hogy 21 évesen ezt nem tudtam volna a helyén kezelni és biztos elszálltam volna magamtól: hogy én vagyok az aranytestű rockisten, és én mindenkinél jobban tudom, hogy mi a „jó”. Nagyon boldog vagyok, hogy ahol most tartok, attól boldog tudok lenni.

Mit kell tudni az új anyagról, azon kívül hogy más lesz, mint a többi? Lóci goes Karibi?
Jah man! De jól kiszúrtad a feliratot a Bánat, oh kislemezünk alján! Az új lemez címe Színes, magyarul beszélő, és

úgy döntöttünk, előnyünkre változtatjuk azt, amit sokan hibánkként fogalmaztak meg: túl sokszínűek vagyunk. Nincs kialakult „Lóci-stílus”, ha csinálunk két hasonló dalt, akkor megijedünk az önismétléstől. Ezért az új lemez szupereklektikus, szuperszínes, és rengeteg stílusban kipróbáltuk magunkat, de úgy, hogy ne vicc, ne paródia legyen belőle.

Ennek értelmében zenei kaméleonok vagyunk, minden színt megmutatunk ezzel a lemezzel, ami bennünk van.

Fotó: Horváth Péter Gyula

Szokás párhuzamot vonni a zenétek és az Emil.RuleZ! között, a hatásuk tényleg abszolút tetten érhető a Lóciban. Egyfajta iránytű ez a zenekar nektek, vagy egyszerűen ez a műfaj áll közel hozzátok?
Nekem Hajós András személyes hősöm, egy – ahogy az angol mondja – ‘one and only’ figura, egy egyszeri és megismételhetetlen kiválósága a magyar szórakoztatóiparnak, akinek sajnos kevés helyzetet hagyott kibontakozásra a magyar könnyűzene. Vagy lehet, hogy ő hagyott magának kevés teret, nem tudom, az biztos, hogy hiányzik az életemből három-négy évente egy új Hajós-lemez. A Lóci játszik más utat jár be, másként lett híres, és másként is fog megmaradni az emberek emlékezetében, mint az Emil.RuleZ! (ahol ne feledkezzünk meg Hegyi Gyuri fantasztikus szövegeiről sem!), de az biztos, hogy van egy olyan zenei vérvonal, amit ők is képviseltek, és mi is igyekszünk képviselni.

Egy interjúban arról beszéltél, hogy mindig az angolszász kultúráról beszélünk, holott egy magyar zenésznek épp az lenne a feladata, hogy a magyar nemzeti kulturális összértékhez rakjon hozzá. Érdemes magyar dolgokból táplálkozni, vagy legalábbis tudni róluk. Ez nagyon összecseng Póka Egon szavaival – szomorú aktualitás -, aki úgy fogalmazott, hogy a nyugat-majmolással az a gond, hogy egyfajta dolgot gyömöszölnek az emberre, a fiatalok pedig meg akarnak felelni a trendeknek, és egyforma dolgokat csinálnak. Szerinted ez hova vezet? Hogyan, vagy mennyire megy szembe ezzel a Lóci játszik?
Ez egy nagyon összetett kérdés, és nem hiszem, hogy én vagyok a legmegfelelőbb ember ennek a megválaszolására. De azt el tudom mesélni, hogy mit éreztem magamon. Pár éve jöttem rá, hogy nem az szolgálja a zenei fejlődésemet, ha minden héten végighallgatom a London Underground top 20-t, hanem az, ha tisztában leszek azzal, hogy mi az a hagyomány, amiből érkezünk. Ez a hagyomány mindenkiben ott van, csak az a kérdés, mennyire mélyre nyúlik vissza.

Van, akinek a népdalok, van akinek a kuplék világa, és van akinek a Crystal, de az biztos, hogy mégis ott van mindenkiben a saját őseinek zenei ízlése.

Ha mi úgy próbálunk tenni, mintha ez nem lenne, akkor zenészként biztos, hogy lemaradunk valamiről.

Fotó: Horváth Péter Gyula

Filmzenéket is írsz – VAN, Seveled -, ezek a típusú munkák nagyon más zenei gondolkodást kívánnak meg, mint amikor a saját zenekarodnak írsz dalt?
Nem tudom letagadni, hogy elsősorban dalszerző vagyok, és ha ez jól áll egy filmnek, szükség van erre a gondolkodásmódra, akkor jól bele tudok illeszkedni a filmszövetbe. Viszont arra nagyon kell figyelni, hogy egy film esetében a zene fő feladata, hogy kiszolgálja a képet, erősítse a mondanivalót, és ne „nagyszerűsködjön”. Ez a könnyűzenében pont fordítva van: ott annyira elsöprő erejű dalt kell csinálnod, hogy az minden egyéb ingert felül tudjon írni. A színházi munkákban pedig az az érdekes, hogy lényegében bármi megtörténhet. Van, ahol a musical-szerű pompa működik, van, ahol a filmszerű atmoszférazene.

Zeneszerző, zenész, vagy énekes vagy?
Szerintem énekes vagyok a legkevésbé.

Sajnos a hangi adottságom nem egy csodás és napfényes szalon, aminek bármilyen zene és hangulat jól áll, hanem egy pincehelyiség, amit kemény munkával ugyan kidekoráltam, és most jó ott a fiúkkal elsörözgetni, de nem az a hely, amiről mindenki álmodozik.

A „zenészt” hamarabb ráírnám a képzeletbeli névjegykártyámra.

Nem az a zenekar vagytok, aki csak úgy letolja a bulit, majd egy “köszönjük”-kel levonul a színpadról, nálatok alapvetés, hogy tényleg jól szórakozzanak, akik jegyet váltanak a koncertjeitekre. A Lóci játszik szinonimája valóban lehetne a jókedv, de ez mindig könnyen megy a zenekar egészének?
Nekem valamiért a színpadon elég hamar lesz jókedvem. Ez egy adottság, és ha már van, akkor szívesen használom. A fiúk mögöttem-mellettem rengeteg energiát pakolnak abba, hogy én felszabadultan tudjam vezetni a produkciót, és nagyon örülök, hogy szívesen jönnek velem a bizonytalan helyzetekbe is.

A koncerttel egybekötött színházi előadásotokkal, az Extravaganzával jelentkeztek a közeljövőben? Egyébként szerinted mi a nehezebb: stand up-ozni, vagy hangszerrel a kezedben improvizálni? Illetve neked melyik fekszik jobban?
Az Extravaganza egy nagyon különleges, de sajnos egy elég költséges produkció is. A COVID utáni helyzetben inkább mindenki a megbízhatóan működő, de sokáig nem látható koncertműsorra volt inkább kíváncsi, és azt gondolom, hogy a zenekarok sem a Mást keresték, hanem Azt. És szerencsére ez megadatott, a nyáron mindenki (pestiesen szólva) szétkoncertezte magát. A másik kérdésre válaszolva, én olyan előadóművésznek tartom magam, aki mindig figyel a koncertek itt és most jellegére.

Ha két koncert ugyanolyan, én szomorú leszek, és átverésnek érzem. Tudom, hogy egy AC/DC nem tud a világ minden városában több tízezer ember előtt estéről estére megújulni, de amíg mi általában párszáz, párezer embernek zenélünk, addig nekem kutyakötelességem egyedi bulit csinálni.

A fiúk azért vannak, hogy zeneileg tegyenek valami olyat, amit korábban nem, én pedig elsősorban azért, hogy a mikrofonba mondjak olyat, ami túlmutat a „nem látom a kezeket”, „jól érzitek magatokat?”, „köszönjük szépen” szentháromságon.

Fotó: Horváth Péter Gyula

Van B-tervetek arra az esetre, ha megint karanténba kényszerülnénk? Az előző kényszerszabadságokon mivel foglalkozott a zenekar?
Megírtuk a negyedik lemezünket, amit 2021 decemberében jelenik meg a maga teljes pompájában, de addig is, a sokszínű kislemezeket mind külön megjelentetjük. A karibi hangulatú Bánat, oh-t már ismeritek, de jön még crooner jazz ballada, Elton-piano uptempo popdal, pszichedeliába igyekvő ötperces rockmaraton és egy diszkó szám is, amit azért írtam, hogy végre legyen minden DJ-nek egy utolsó előtti száma, amivel hazaküldheti a táncosokat a parkettről.

Fotók: Horváth Péter Gyula


Tetszett a cikk?
  •   
  •   
  •  
  •