Először lépett fel új formációjával Budapesten Lajkó Félix. A hegedűvirtuózt ismét új oldaláról ismerhettük meg, péntek este a Kobuci Kertben egy öttagú (eredetileg hattagú, Bizják Gábor kürtös nem volt jelen) zenekar társaságában mutatta meg, milyen is Lajkó Félix alárendelt szerepben, amikor ő is csak egy zenész a sok közül. Ez persze csak vicc. Kizárt, hogy valaha Lajkó Félix alárendelt szerepben legyen, bármilyen formációban is játsszon, és ez így van jól. De az tény, hogy olykor átengedte a gyeplőt, és ezzel a csapattal megint új horizontokat nyitott, szélesebbre tárta a kapukat, több kapaszkodót kínált a közönségnek. Nem is csoda, hogy alig akarták leengedni a színpadról. Koncertkritika.

MÉNES MÁRTA – 061.hu

Azt eddig tudtuk, hogy zseni, nem csak azért ahogyan játszik, hanem mert időről időre képes megújulni, meglepetést okozni. Ha úgy gondolja, parkolópályára teszi a hegedűt, és citerán fűzi tovább zenei gondolatait (és egy egész lemezt szentel régi-új hangszerének), máskor meg a révületet keltő trance-ben találja meg önmagát a downtempó és triphop világába repítő Óperentzia duójának társaságában. Ezúttal egy hattagú zenekart verbuvált maga köré, ilyen nagyzenekarral nemigen hallhattuk az utóbbi időben (leszámítva a szimfonikus zenekari koncertjeit). Ez most olyan egymásra találás, amelynek reméljük, nem szakad vége egyhamar. Új zenei szövet, új zenésztársak, új hangulatok, hangzik az új zenekari promó, és Sidoo Attila (gitár), Kertész Endre (cselló), Czirják Tamás (dob), Bizják Gábor (kürt), Mazura János (tuba), Barcza Horváth József (nagybőgő) valóban új színt hoztak a lajkói szisztematikus zúzásba. Profi, halálosan elfoglalt zenészekről van szó, akik láthatóan-hallhatóan hamar megtalálták a közös hangot a vajdasági hegedűművésszel, méghozzá úgy – és talán ez a legfontosabb -, hogy sosem borul a balansz ego és zenekari ego között.

Ahogyan azt kell egy rendes zenekarban, a muzsikusok egy-egy szólóval is bizonyították, nem véletlenül kaptak helyet ebben a csapatban, az meg, hogy Lajkó Félix a színpadi fókuszból kiesve, a gyeplőt átengedve, félrehúzódva, széles vigyorral követi zenésztársai improvizációit, láthatóan felszabadítóan hat rá. Kollégák, társak, barátok, hívhatjuk őket bárhogy, a lényeg, hogy tényleg inspirálják, kiegészítik egymást. Ami a dalokat illeti, elég vegyes volt a műsor: a népzenei elemektől kezdve a jazzen át a szerb ritmusokig minden elfért a repertoárban, de egytől egyig átgondolt, jól kitalált és megszerkesztett kompozíciókról van szó.

Zenekarban játszani kötöttséget jelent, erről az alkalmazkodó szerepről korábban így nyilatkozott a 061.hu-nak Lajkó Félix: “A jó része az, amikor a zenekar együtt meg tud szólalni. Ha van egy téma, amit elkezdünk játszani, és aztán egyszer csak robban egy nagyot. És van az a része, ami zenekarban nem, inkább szólóban működik: amikor teljes improvizáció van és nincs körülöttem senki. Mindkettő jó. Valószínűleg, ha nem lenne az egyik vagy a másik, akkor hiányérzetem lenne.” Nos, nekünk akkor lenne hiányérzetünk, ha nem hallanánk többször ezzel a felállással Lajkó Félixet. Kell most mellé ez a zenekar, nem csak azért, mert ily módon eleve több embert képes megszólítani ez az olykor “elborultnak” bélyegzett, virtuóz muzsika, hanem azért is, mert talán még sosem láttuk ennyire felszabadultnak a színpadon a vajdasági hegedűst. Játékos volt, kommunikatív (zenei értelemben, nem élőszóban, félreértés ne essék), és elégedett. Még, még, még több ilyet!

Fotó: Facebook