Rowan Atkinson, a mifelénk többnyire a Mr. Bean és a Fekete Vipera sorozatokból ismert brit komikus főszereplésével már mozikban a Johnny English újra lecsap című vígjáték. Nincs is más hátra, minthogy bemutassuk minden idők legjobb kémfilmparódiáit, illetve nyolcat a műfaj legviccesebb darabjai közül.

MP – 061.hu

Top Secret! (1984)

Val Kilmernek az Elvis-utánnyomat rock and roll sztár Nick Rivers karaktere, illetve ez a 34 évvel ezelőtt forgatott vígjáték hozta meg a nagy áttörést. Az Airplane!-nel és később a Csupasz pisztoly-filmekkel óriási sikert aratott ZAZ-trió (a David és Jerry Zucker, valamint Jim Abrahams alkotta alkotói konspiráció) minden idők egyik legjobb paródiáját kalapálta össze, amely nemcsak a kémfilmeknek mutat görbe tükröt, hanem a popsztárokat övező hisztériát, sőt a rockmusicales táncőrületet is kifigurázza. A főhős szembekerül a vasfüggöny mögött világuralomra törő ellenséggel, amikor az NDK-ba hívják koncertezni. Egy elrabolt tudós kiszabadítására indul a szívszerelmével, a tudós lányával és a földalatti mozgalom képviselőjével és bebizonyítja, hogy nem csak a színpadon, vészhelyzetben is tökös csávó. Mi pedig szakadunk…  Mint kiderült, a rocksztár üzemmód nem állt távol Kilmertől: minden dalt maga énekelt a filmben, Rivers nevén később egy album is megjelent. Az azóta számtalan vígjátékban újrahasznosított képi gegek mellett (pl. hatalmas telefonkagyló a kép előterében) a benyögések is rögzültek („– Ez a burgonya farm? – Igen, Burgonya Albert vagyok.”), de érdemes kiemelni a karakterek mozgásában tetten érhető rahedli rajzfilmes poént, vagy azt, hogy a keletnémet katonákat a Wehrmacht Boss-egyenruháiba öltöztették. Érdekes, hogy a film annak idején megbukott, ám az évek múltával, szépen lassan feltornászta magát a kultikus alkotások közé.

Drágám, add az életed! (1996)

Jól gondolta a filmparódiákra szakosodott Jason Friedberg és Aaron Seltzer (Horrorra akadva), hogy első négykezesük sikerét nem bízhatják pusztán az alkotói invesztícióra. És valóban, a képi és nyelvi poénoktól hemzsegő forgatókönyv meg a rendezés kevés is lett volna: a biztosíték, az aduász ebben a vígjátékban is az Airplane! óta poénszórásra áthangolt drámai színész, Leslie Nielsen, aki vérprofi gegmesterként idézi meg jelenetről jelenetre a korszak összes emblematikus alkotását (Rambo, Apáca show, E.T., Ponyvaregény, Féktelenül, Két tűz között és sorolhatnánk). Noha a magyar és az eredeti cím (Spy Hard) is a Die Hard-filmek paródiáját ígéri, a film inkább James Bond stílusából merít és a kémfilmekre alapozza epizódszerűen összepattintott cselekményét. Steele, azaz a duplavécé -nullanullás (WC00) ügynök alakján keresztül túlterheléses támadás éri Őfelsége kedvenc titkosügynökének mítoszát: Bond kódneve, kedvenc itala és jellegzetes kalapdobálása is nevetség tárgyává válik, Q ügynök meztelenítő szemüveget készít és egy táskát, ami táska, a Moneypenny-alteregó mosdatlan szájú és nimfomán. A fricskás poénok is előrevetítették, hogy időszerű a 007-es kalandjainak vérfrissítése, ami időközben meg is történt Pierce Brosnan szolgálatba léptetésével.

Szőr Austin Powers: Őfelsége titkolt ügynöke (1997)

Bár az Austin Powers-trilógia jelenetei sokakból az idegrángáson túl képtelenek kiváltani más reakciót, különösképpen a nyitódarab zseniális idiotizmusa a kémfilmparódiák élmezőnyébe – ha nem a csúcsára – emeli Mike Myers poénkollekcióját. Az 1967-ben hibernált, majd 1997-ben ébredő ősellenségek, a Blofeld-búrájú Dr. Genya és a dús mellkasi szexpázsittal, vastagkeretes szemüveggel és színpompás fenszi dresszben vagánykodó Powers ügynök időugrása hatalmas teret nyit a humoros helyzeteknek. Myers pedig minden incselkedő lehetőségre ráveti magát, ontja a szélsőséges grimaszokat, poénokat, a kellemetlenül túlnyújtott debil gegeket. Nem csupán az ügynökpojáca bőrében, hanem más szerepekben is brillírozik, Powers bársonyöltönyénél és szélütött vigyoránál pedig csak Dr. Genya  kárörvendő kisujjas kuncogása és raccsolása meggyőzőbb. A magyar nézők bónuszban részesülnek, hiszen a szinkron a legszebb hagyományokat idézve a nemrég elhunyt Józsa Imre zseniális orgánuma, hangjátéka révén válik felejthetetlenné.

https://www.youtube.com/watch?v=MG7ne2k7bV4

Az ember, aki túl keveset tudott (1997)

Bill Murray-t akkor is szeretjük, ha időnként pocsék filmekhez adja a pléhpofát – nem mintha ezzel a kedves, másodvonalbeli Hitchcock-paródiával mellé nyúlt volna a nagy komédiás. Jon Amiel rendező filmjében a kissé ügyefogyott Wallace Iowából Londonba utazik üzletember öccséhez. Mivel váratlan betoppanásával veszélyezteti az esti üzleti mítinget, a gazdag tesó mentőötletként befizeti a szuperinteraktív Élet Színházába, ahol a vendéget teljesen bevonják a város kulisszái között zajló cselekménybe. Wally azonban a játék kezdetén egy valódi kémösszeesküvésbe csöppen, amelynek szereplői vérprofi titkos ügynöknek hiszik a magabiztos balféket. Hősünk hirtelen izgalmas kalandok egész sorozatában találja magát, ráadásul akaratán kívül rendre kerüli ki a csapdákat és ártalmatlanítja a rosszakat, és persze egy bombanővel is összemelegszik. A félreértésen alapuló szituációk rengetegében nem meglepő módon időnként kissé elfárad a film, de szerencsére Murray csúcsformában van, így aki egy kicsit is szereti a színészt, egy percre sem unatkozhat.

Johnny English (2003)

A trilógiává bővült Bond-paródia Peter Howitt rendezte első és természetesen legjobb részében a kémbőrbe bújt Mr. Bean John Malkovich mellékszereplésével remekelt. Rowan Atkinson minimális szellemi upgrade-el és artikulált beszéddel kiegészítve idézi fel örökbecsű félnótás figuráját, annyi különbséggel, hogy poénjainak forrása már nem csupán a helyzetkomikumból és legendás grimaszkészletéből fakad. A történet szerint Johnny English, az utolsó élő brit kém, miután Őfelsége titkosszolgálata az összes ügynökét elveszti  egy temetésen történt robbantásban. Jobb híján így hát az eddig aktatologatóként alkalmazott ügynök kapja a feladatot, hogy biztosítsa a birodalom örök jelképei, a  koronaékszerek átadására szervezett ünnepséget és megbosszulja társai kiirtását. Talán nem árulunk el nagy titkot azzal, hogy miként a listán szereplő többi kétbalkezes spionpojácát, végül Englisht is a tehetetlenségi erő juttatja célba. A folytatásokkal szemben, amelyekben a one-man-show már kevés a sikerhez,  Howitt azzal nyer, hogy a filmet nem málházza meg feleslegesen más műfajokból vett panelekkel, a végeredmény így egy vegytiszta vígjáték, amiben Atkinson minden szerethető gesztusa kiteljesedhet. 

Zsenikém – Az ügynök haláli (2008)

Bár a hazai címfordító zsenik nyelvi leleményei gyakran előrevetítik a jelzett film nívóját, azért az Erőszakik mellett is akad erre ellenpélda. A Ricky Gervais-féle Office-sorozat jenki átiratában bejáratott Steve Carell jutalomjátékához a főbb szerepekben olyan hírességek asszisztálnak, mint Anne Hathaway, Dwayne Johnson, az Oscar-díjas Alan Arkin és a fiatalon Fellininél meg Pasolininél edződött Terence Stamp. De nem csak miattuk remek komédia a Zsenikém (Get Smarter): laza, jó humorú, látványos, és igen tisztességesen megírt akcióvígjátékról van szó, amiben minden kellék a helyén van: pár tucat nukleáris bomba, világuralomra pályázó főellenség, jó kocsi, ledér nő és egy aktakukacból feltörekedett ügynök – Carell pedig szépen ülteti bele A hivatalban kifejlődött imágóját Bond szupermenő alakjába). A történet alapja (onnan a cím is) egy, a hatvanas években vetített amerikai tévésorozat, Mel Brooks és Buck Henry munkája, ami bő forrásként szolgált az ütős jelenetekhez, miközben az azóta rögzült kémfilmklisék paródiái is roppant szórakoztatók.

https://www.youtube.com/watch?v=harNngSIAi0&t=35s

Kingsman – A titkos szolgálat (2015)

A félreértések elkerülése érdekében gyorsan tisztáznunk kell, hogy ez nem paródia. Hogy is lehetne, amikor egyik jelenetében Colin Firth lemészárol egy egész gyülekezetet először pisztollyal, utána bármivel, ami a kezébe kerül. Más pillanataiban azonban a legjobb paródiákat is lenyomja Matthew Vaughn filmje. Örökre emlékezni fogok például arra a jelenetre, amelyben svéd hercegnő azt reagálja Töki kérdésére, hogy megcsókolhatja-e kiszabadítása után: „ha megmented a világot, csinálhatjuk seggbe”. Maga a fejek felrobbantásának vizuális megjelenítése is azt sugallja, nem kell feltétlen annyira komolyan venni ezt a filmet. Ilyen és számos más hasonló elemmel tágította a rendező a kémfilm műfajának korlátait, amelybe belefér nemcsak a parodisztikus vonások beemelése, hanem a vér intenzív használta, fontos karakterek váratlan eltávolítása vagy a női és a férfi főszereplő közti vonzalom be nem teljesülése. Különleges az is, hogy a főgonosz segédje testi fogyatékossága révén simán lehetne egy mutáns az X-Men valamelyik epizódjában, ami jól illusztrálja, hogy Matthew Vaughn rendező mennyit hozott át korábbi munkáiból. Éppen az az összetettség, hogy egyszerre paródia, vígjáték és akciófilm, ez az a vonás, ami igazán kiemeli, és minden idők egyik legjobb kémfilmévé teszi a Kingsmant.

A kém (2015)

Az Adam Sandler-féle fingós-böfögős komédiákban egyre inkább megtapadó Melissa McCarthy (meg Jude Law és Jason Statham) nevével hitelesített spionparádé meglepően jól sikerült. Ebben közrejátszhat az is, hogy Paul Fieg rendezésében az általában mosdatlanszájú tramplikat alakító vicces ducinő, Feig kedvenc dívájának eddigi legjobb vígjátéka nélkülözi az olyan erős jelenteket, mint a Koszorúslányok mosdókagylóba “pottyantása”. McCarthy karaktere a CIA adatelemzője, aki íróasztala mögül asszisztálja álmai hercege, azaz Jude Law szuperkémjének akcióit. A pasas az egyik bevetésen kinyiffan, a titkosszolgálat adatbázisát feltörik, így minden aktív ügynök veszélybe kerül, Susan pedig az egyetlen, akit bevetésre lehet küldeni. Hibái ellenére is vicces, többször is megtekinthető komédia, amiben a bőbeszédű marconákat alakító Statham időnként ellopja a show-t azzal, ahogyan saját kőegyszerű figurái és a Bourne-féle  keménylegények hibridjének paródiáját hozza. Jude Law karaktere pedig nem meglepő módon a James Bond-féle nőcsábász úriembert figurázza ki.

https://www.youtube.com/watch?v=XfkDc5vl5rA