Május végén kezdődik Szentendrén az idei, sorrendben negyedik Art Capital, Közép-Kelet-Európa legnagyobb képzőművészeti fesztiválja. Gulyás Gáborral, a szervező Ferenczy Múzeumi Centrum (FMC) igazgatójával a legizgalmasabb idei programokról, kurátori visszatéréséről és a Kárpát-medencei magyar színházzal kapcsolatos tapasztalatairól beszélgettünk, de a kultúrkampf is szóba került.
MARKOVICS PÉTER – 061.hu
Több mint ötven, köztük igen jelentős és nagy visszhangot vert képzőművészeti tárlat megrendezése fűződik a nevéhez, néhány éve azonban már csak külföldön vállalt kurátori munkát. Mire véljük, hogy az idei Art Capitalon egyszerre három programot is rendez?
Három igen fontos projektről van szó. A nagy és átfogó Magyar szürrealizmus kiállítás régi tervem, ami ráadásul illeszkedik az idei Art Capital témájához, ezért nem szerettem volna tovább halasztani vagy máshol megvalósítani. Ez a tárlat nemzetközi színvonalú műalkotások révén mutatja be, hogy a modernitás egyik legfontosabb művészeti irányzata nem pusztán létezett a magyar képzőművészetben, de jelentősen hozzá is járult a sikeréhez. A Csipke Rózsika halott című Nagy Kriszta-kiállítás pedig egy helyspecifikus tárlat, amely a Grimm-mese narratívájának újraírásával egyszerre használ klasszikus festészeti és installatív megoldásokat, alkalmi szövegeket és zenéket. Ez szintén korábbi történet, amibe néhány évvel ezelőtt már majdnem belevágtunk a művésszel, de akkor egyikünk sem látta biztosítottnak, hogy azon a színvonalon valósulhat meg, amilyenen érdemes létrehozni. Abban maradtunk, hogy ha időszerűvé válik, újrakezdjük. Hát most ennek is eljött az ideje, szintén nem függetlenül az Art Capital idei tematikájától. Aztán úgy gondoltam, ha már kettőt bevállaltam, megcsinálom a harmadikat is – egy olyan köztéri projektet, amely bár nem túl rég, másfél-két éve jutott eszembe, de azóta sem hagy nyugodni az ötlet. Egy izgalmas határterületről van szó, ahol egymást metszi a képzőművészet, a szépirodalom és a színház. Tizenkét regényes álommal ismerkedhet meg, aki Szentendre belvárosában sétál a nyáron. A város tizenkét pontján elhelyezett, egyszemélyes videófülkékben olyan rövidfilmeket lehet megtekinteni, amelyekben a magyar- és világirodalom valamely híres álmát jeleníti meg egy-egy színész. Az intim térben a néző zavartalanul nézheti és hallgathatja az ott elhangzó álommonológokat, melyek olyan szerzők szövegei alapján készültek, mint például Thomas Mann, Fjodor Dosztojevszkij, Charlotte Brontë, a magyarok közül Krúdy Gyula, Csáth Géza vagy éppen Esterházy Péter. Az irodalmi hősöket kitűnő színészek jelenítik meg – Fodor Tamástól kezdve Kerekes Vicán át Nagy Ervinig. Őszintén szólva nem volt erőm lemondani erről a projektről, az Art Capitalnak pedig anyagi okok miatt is jó az én közreműködésem, mert nekem természetesen nem kell fizetni a kurátori munkáért.
Gulyás Gábor, a kiállítás kurátora beszédet mond drMáriás Béke veled! címû kiállításán a debreceni Modemben (fotó: MTI/Czeglédi Zsolt)
Korábban azzal indokolta visszavonulását, hogy a hazai művészeti közeget ellehetetlenítik a különböző politikai és érdekharcok, így pedig nem sok értelmét látja a kurátori munkájának.
Valóban, ezt immár több mint tíz éve folyamatosan tapasztalom, és egyszer csak, egy szép tavaszi napon betelt a pohár. Akkor éppen azzal szembesültem, hogy a Levitáció című szentendrei kiállításról, amelyen egyébként másfél évet dolgoztunk három kitűnő művésszel, Bukta Imrével, feLugossy Lászlóval és Szirtes Jánossal, az én személyem miatt nem jelenhetett meg kritika több hetilapban (pontosabban amiatt a politikai indulatokkal táplált skatulya miatt, amelyben ezek az érintett szerkesztőségek látni szeretnek). Úgy döntöttem, nem töltöm tovább az időmet azzal, hogy ilyesmivel foglalkozok. Egyébként is volt több kurátori felkérésem Olaszországból, Oroszországból és Romániából, s közben is kaptam megkereséseket. Üdítő volt megtapasztalni, hogy a külföldi kiállításrendezéseim visszhangja kizárólag szakmai volt, ám az itthoni politikai támadások annak ellenére sem kerültek el, hogy kurátorként nem voltam jelen a hazai kulturális térben. Magyarán: édesmindegy, mert akkor is belém kötnek, ha nem csinálok idehaza kiállítást. Akkor meg már inkább rendezek…
A debreceni Modem, majd a budapesti Műcsarnok igazgatójaként és kurátorként is rendszerint politikai, ideológiai logika szerint érték kritikák a tevékenységét. A kulturkampf hevében is terítékre került a személye, a néhai Magyar Idők tavaly az Art Capital „migránssimogató, migránsválság-érzékenyítő” rendezvényeiről írt, azt állítva, hogy Gulyás Gábor „egy fideszes városban totális balliberális kultúrközpontot” épít. És hogy ne érezze magát egyedül, ugyanitt Baán László is megkapta a magáét a Frida Kahlo-kiállításért. Elérte mindez az ingerküszöbét?
Az ilyesmire nem szoktam reagálni, mert nem szeretnék részesévé válni a pártpolitikai diskurzusnak.
Nem is tart attól, hogy az irodalommal vagy a nemzeti balettel kapcsolatos polémia, a PIM éléről azóta leváltott Prőhle Gergely vagy az Operaház vezetője, Ókovács Szilveszter működését firtató felhangok mintájára ön is pergőtűz alá kerül?
A Ferenczy Múzeumi Centrum vezetőjeként nincsenek ilyen szempontjaim. Unalmas, konzervatív felfogást képviselek ezzel kapcsolatban: mivel alapvetően közpénzből működünk, s a közt én a nemzeti közösség egészeként gondolom el, kifejezetten ügyelek rá, hogy ne lehessen bennünket egyik vagy másik politikai oldalhoz kötni. A magyar társadalom látványosan megosztott, egy közintézmény viszont nem rekesztheti ki a közönség egyik vagy másik részét politikai alapon. Nem arról van szó, hogy nekem ne lenne politikai véleményem, mégcsak arról sem, hogy ezt privát körökben alkalomadtán ne képviselném határozottan, hanem arról, hogy múzeumigazgatóként a szakmai programokban semmilyen formában nem érvényesítem. A múzeum szakmai és morális, szerintem követhető és közérthető stratégiája szerint működünk, annak megfelelően próbáljuk tenni a dolgunkat, a lehető legjobb kiállításokat, programokat létrehozni. Eszem ágában sincs azt vizsgálgatni, hogy mihez mit szól a pártpolitika, mert azzal egy illetéktelen szempontot érvényesítenék.
Újra drMáriás: tárlatvezetés A szeretet soha el nem fogy című kiállításon a Godot galériában (Fotó: Horváth Péter Gyula)
Az idén több meghívott színházi produkció is látható lesz Szentendrén, ami nem igazán meglepő, tekintve, hogy egy időben rendezőnek készült, színházban is dolgozott, az idei POSZT egyik válogatójaként mintegy 70 színházba jutott el, az előadásokról blogot is vezetett. Milyen kép alakult ki Önben a Kárpát-medencei magyar színházról, színjátszásról?
Erre nem tudok röviden válaszolni. Régóta járok színházba, de főként a fővárosi társulatokat ismertem és néhány vidéki nagyvárosét. Őszintén szólva a tájékozatlanságom miatt volt néhány kellemes meglepetésben részem. Nem gondoltam például, hogy a határon túl, a Vajdaságban, és különösen Székelyföldön mennyi fantasztikus színház működik. Azt tudtam persze, hogy Sepsiszentgyörgyön vagy Kolozsváron kitűnő a színház, hiszen sok fesztiválon jelen vannak, de hogy egy olyan kisvárosban, mint például Gyergyószentmiklós, milyen hihetetlenül magas színvonalú, progresszív társulat működik, az váratlanul ért. A távolság miatt Magyarországon ezekről keveset hallani, hacsak nem jut el valamelyik fesztiválra egy-egy előadás. Meglepődtem azon is, milyen sok tehetséges fiatal rendezőnk van, hiszen visszatérő panasz a színházi közbeszédben, hogy kevés a jó szakember, csak a nagy öregek rendeznek igazán nívós előadásokat.
Kiket emelne ki a fiatalok közül?
Az itthoniak közül Székely Kriszta, Widder Kristóf, Tarnóczi Jakab és Hegymegi Máté nevét említeném: mindegyikük nagy formátumú rendező. Rendkívül tehetségesnek tartom a gyergyószentmiklósi Albu Istvánt és a tatár származású, de Erdélyben tanult Sardar Tagirovskyt – ők szintén egészen fiatalok. A határon túli magyar színházak működésének jót tesz, ha együtt dolgoznak az adott állam többségi kultúrájához tartozó rendezőkkel. A marosvásárhelyi, szerintem szintén kitűnő Radu Afrim például románként számos darabot rendez magyar színházakban. A vajdasági magyar színházakba rendszeresen hívnak szerb rendezőket, s akadnak olyan helyek is, ahol többnyelvű előadásokat tartanak. Aradon láttam például egy előadást, amelyben felváltva beszéltek magyarul, románul és angolul, s kiválóan működött.
Tehetséges rendezőből és színvonalas előadásból ezek szerint nincs hiány, de mi a helyzet a kortárs magyar drámával?
Szintén visszatérő panasz, hogy kortárs magyar szerzőt ritkán játszanak a hazai színpadokon. Én nem ezt tapasztaltam. Az elmúlt egy évben általam látott több mint kétszáz előadás közül negyven kortárs magyar szerző darabja volt. Ez egyáltalán nem kevés. Persze az elégedetlenkedők erre azt mondják, hogy ezeket az előadásokat jórészt házi színpadokon, kamarákban, stúdiókban mutatják be, ami igaz is. Ugyanakkor ha megnézi a budapesti színházműsort, azt láthatja, hogy például ma a Nemzeti nagyszínpadán Zalán Tibor Egri csillagok-adaptációját nézheti meg, a Radnótiban pedig Székely Csaba 10 című drámáját. Magyarán nem tűnt el a kortárs magyar dráma a színházakból. Én azt tapasztaltam, hogy az értelmiségi közbeszédben jelenlévő sztereotípiákhoz képest kifejezetten jó állapotban van a magyar színház. Még akkor is, ha sokak szerint nem volt kiemelkedő évad az idei.
Jelenleg átalakulás zajlik a színház világában. Az elhivatottság mellett a finanszírozási feltételek is adottak az Ön által lefestett állapot fenntartásához?
Ebbe nem igazán látok bele. Amit érzékelek, hogy a függetleneknek nem egyszerű a működés feltételeit biztosítaniuk. Ugyanakkor itt is sokat változott a világ: az alternatív színházak nagy korszaka, vagyis az olyan műhelyek, mint a Szkéné vagy a Stúdió K. fénykora után a mai időszakot inkább az olyan, kvázi független társulatok határozzák meg, mint a Forte, a Laboratorium Animae Műhely vagy a Sztalker Csoport. Ezek másként működnek, mint régebben az alternatívok, mivel a tagjaik kőszínházi társulati tagok is egyúttal.
Az Art Capital programfolyamában, az említett Sardar Tagirovsky rendezésében, a Laboratorium Animae Műhellyel közösen mutatják be Az ember tragédiáját. Mitől különleges ez az előadás?
Már a műfaja miatt is izgalmas: ez ugyanis egy úgynevezett múzeumi színház lesz. Január elején költözött a társulat Szentendrére, azóta próbálnak – a közel féléves próbafolyamat (ami sokkal hosszabb a kőszínházi gyakorlatnál) olyan elmélyült munkára ad lehetőséget, aminek reményeim szerint sok hozadéka lesz majd. Május végén meglátjuk. Korábban is voltak nálunk színházi előadások, ám ez lesz az első alkalom, hogy saját bemutatóval jelentkezünk. Elhivatott, számomra nagyon szimpatikus a társulat, a rendezői koncepció felvillanyozóan izgalmas, s persze a Tragédiát előadni önmagában is komoly, nagy vállalkozás – jól illeszkedik az Art Capital missziójához.
Gulyás Gábor esztéta, filozófus, a Határ című irodalmi-kritikai folyóirat főszerkesztője (1992–1994), a Latin Betűk Kiadó vezetője (1994–1998), a Vulgo című bölcseleti folyóirat szerkesztője (1999–2006). Egyetemi oktató a Debreceni Egyetemen (1994–2005), a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen (2009-2011), a Zsigmond Király Egyetemen (2011) és a MOME-n (2012). A debreceni Modem első igazgatója (2006–2011), később a Műcsarnok igazgatója (2011–2013), a Velencei Biennále nemzeti biztosa (2011–2014), jelenleg a Ferenczy Múzeumi Centrum (korábban a Ferenczy Múzeum) igazgatója.