Tetszett a cikk?
  •   
  •   
  • 102
  •  
    102
    Shares

…és Cseh Tamás születésnapja kapcsán: január 22-én lenne hetvenöt éves. Az évforduló jó alkalom a megemlékezésre. Több koncert is lesz (az egyikről itt olvashatsz). Az Európa Könyvkiadónál megjelenő kötet jó apropó, hogy arról is beszéljünk, milyen ember volt. Hiszen egyre többen vannak, akik már csak a dalokon keresztül ismerhetik.

HAHO GROZDITS – 061.hu

Népszerű embereknek haláluk után mindig több a barátjuk, mint életükben. De mégis meg kell kérdeznem: barátok voltatok Cseh Tamással?
Egyértelmű, hogy igen, de a barátság tényleg nem játék, így ezzel a szóval én is óvatosan bánok. Tamás esetében annyian mondhatják ezt utólag – akár joggal is –, hogy tényleg zavarba ejtő a kérdés. Tamásnak fontos jellemzője volt az a személyesség, amivel mások felé fordult. Ezért vele kapcsolatban a barátság érzését szinte mindenki megélhette. Volt, aki csak néhány percre, volt, aki fél órára. Nekem egy hosszabb periódus jutott.

Nyilván van egy felidézhető kezdőpont, egy első alkalom…
Ez a találkozás a Tamásra jellemző történetek prototípusaként zajlott. Valamikor 1980 körül járhatunk, amikor én egy szolnoki középiskolai tanár vagyok, feleséggel, gyerekkel. Tamás Szolnokon énekel, és a fiatal, vidéki, értelmiségi házaspár boldog, hogy Cseh Tamás-esten lehet. És még boldogabb, hogy aztán ott ragad egy asztal mellett a társaságban! Ekkoriban jellemző, hogy minden Cseh Tamás-fellépést követően van valamiféle folytatás, ami felér legalább két koncerttel. Egy ilyen este állt össze akkor Szolnokon is. Aztán, telik-múlik az idő, és az asztal körül ülők elfogynak. Úgy alakul, hogy csak Tamás marad és mi ketten, a feleségemmel. Hajnal van, és Tamásban felmerül, hogy „Velem most mi lesz?”. Persze, mi felajánljuk, hogy aludjon nálunk. Ő pedig – aki hihetetlen bizalommal a szívébe zár mindenkit, aki szeretettel fordul felé – hazabattyog velünk. Itt kerül egy kis porszem a gépezetbe, mert az ajtót egy kollégám nyitja, akit megkértünk, hogy a lányomra – aki akkor három éves lehetett – vigyázzon. Bemutatkozik Tamásnak, mond egy orosz nevet, amitől Tamás egészen megretten. Valami orosz nő?

Hirtelenjében azt hihette, hogy valami „pártvonalra” keveredett. Hamar megnyugtattuk, attól még, hogy Nyinának hívják, nem pártfunkcionárius, hanem barát. Tamás lefeküdt aludni, mi a feleségemmel reggel elmentünk munkába. Délután, amikor Tamás felébredt, én – mint lelkes osztályfőnök – felvittem az osztályomat a lakásunkra, mégsem minden nap találkozik az ember egy legendával. Tamás énekelt nekik, beszélgetett velük. Aztán az osztály elköszönt: „Csókolom, tanár úr! Szevasz, Tamás!”. Tizenhat-tizenhét éves fiatalemberek voltak, Tamás pedig nyolc évvel idősebb volt nálam, és mégis ez volt a természetes, hogy neki szól a „szevasz”. Nekem ez egy nagyon fontos motívum maradt később is: Tamásnak még hatvan évesen is „szevasz, Tamás” járt! Mert mindenkihez olyan személyességgel fordult, amiből azt érezhették, hogy Cseh Tamás figyel rájuk. Azt gondolom, hogy a színpadon is így működött, nagyon erős jelenléttel. Soha nem énekelt rutinból, mindig volt benne vibrálás, izgalom, óriási energia és közlési vágy…

Eddig tart az egy napos barátság története, ami nem maradt folytatás nélkül…
Aztán én felkerültem vidékről a fővárosba és a barátság tovább mélyülhetett az újabb találkozások során. A Katona József Színházból már én csábítottam át őt a frissen alakult Bárka Színházba, így sok időt tölthettünk együtt.

Ez a kapcsolat vezetett el – ha nagyot ugrunk – egészen a beszélgetőkönyvig. Hiszen a kötet nem egy tipikus interjúkötet…
Nekem már korábban is készültek beszélgetőkönyveim, és valóban fontos a műfaj, mert nem tartom magam írónak, és – mások szerencséjére – nem is próbálkoztam soha azzal, hogy fikciót írjak. Nem menne, s ha megpróbálnám, akkor annak „nagyon közepes”, vagy annál is rosszabb eredménye lenne. Viszont, mivel – néha szinte beteges, máskor pedig sokat segítő – tulajdonságom az empátia, ezért könnyen bele tudok helyezkedni a beszélgetőtársam pozíciójába. Ez abban segít, hogy értsem a szavakat és a gondolatokat kísérő pillantásokat és gesztusokat. Azt hiszem, ennek felismerése elengedhetetlen volt ahhoz, hogy megpróbálkozzam a beszélgetőkönyv műfajával. Korábban készült ilyen kötetem Paál István rendezővel, Tompa Miklós nevű öreg barátommal, aki Marosvásárhelyen hozott létre színházat, és Kovács Lajos színésszel is beszélgettem egy könyvnyit. A Tamással való beszélgetés, ilyen előzmények után, kínálta magát.

A barátságon túl, mi az, ami benned összeköti ezeket az embereket?
Paál István, Tompa Miklós és Cseh Tamás is idősebb nálam, s úgy alakult, hogy én a lábnyomukban járva próbáltam érteni őket. Igazában persze saját magamat. Hiszen, mint oly sokan mások, én is a szocializmusba beleszületett – kapaszkodók és gyökerek nélküli – emberként indultam neki az életnek. A hit kapaszkodója nélkül, a hiányos történelmi ismeretekkel és egyéb hiányosságokkal különösen fontossá válik egy nyolc évvel idősebb, élményekkel teli, kivételes, karizmatikus személy. Nagy segítséget jelentett nekem Tamás az életben való eligazodáshoz. Így pedig adta magát, hogy beszélgessünk.

A könyvnek mintha apropója lett volna Tamás betegsége…
Nem ezért készült a könyv, de nyilván van benne szerepe. A Művészetek Völgyében a Pula nevű falu programját szerveztem, s ott Tamás évről-évre fellépett. Talán 2006-ban történt, hogy a fellépés előtti napokban már fájdalmai voltak, először azt hittük, tüdőgyulladás. Pár nap múlva kiderült: tüdőrák. Ez volt az a hír, ami miatt úgy éreztük mindketten, hogy most kell nekiállni a beszélgetőkönyvnek… a beszélgetésnek. Amikor sejtettem, sejthettem, hogy az általam szervezett Bakáts téri koncert lesz Tamás utolsó koncertje, akkor megbeszéltük, hogy másnap kezdünk… A betegségnek abban volt szerepe, hogy a természetemből fakadó bizonytalankodást, döntésképtelenséget, tökölődést kiiktatta.

A betegség híre Tamást is „irányba állította”?
Biztosan. Ha nincs a tüdőrák, akkor lehet, hogy még most sem kezdtük volna el a könyvet. Amikor felmerült az ötlet, akkor még úgy szólt, hogy „majd egyszer”. Így viszont Tamásnak is fontos lett, hiszen a betegség idején ez valamiféle feladattá, kapaszkodóvá vált számára. Őt nem meglegyintette az elmúlás és a hiábavalóság érzete, hanem pofon csapta. Ilyen helyzetben tényleg jól jön egy feladat. Tamás alapból is, de így még inkább alapos és precíz volt, nincs a könyvben olyan mondat, amit többszörösen meg ne vizsgált volna. S mert írástudó ember volt, a javításai tényleg javítottak a szövegen. Ezért ő teljes joggal beszélhetett úgy a kötetről, hogy a könyvünk. A végeredményt Tamás úgy fogadta, mint hiteles lenyomatot a gondolatairól és az életéről.

A hitelesség mennyire vonatkozik a tényekre, és mennyire inkább a személyességre?
Ha valaki tényanyagként akarja kezelni, azt óvatosságra intem. Úgy hiteles, ahogy egyetlen ember elmeséli azt, amint ő az életére emlékszik. Azok a szereplők, akik felbukkannak ezekben a történetekben, nyilván szintén emlékeznek, de természetesen a saját szemszögükből. Nem is akartam, hogy ez a könyv legyen „A Hiteles”, „Az Egyetlen”. Olyan nincs is. Ezt a mostani beszélgetést is másként fogjuk elmesélni mindketten egy óra múlva…

Úgy tudom, a beszélgetések nagyjából húsz alkalmat öleltek fel. Volt ennek valami „rituáléja”?
Két alaphelyzet fordult elő. Az egyik, hogy mentem a Bartók Béla út 25-be a megbeszélt időpontra. Ilyenkor Tamás úgy osztotta be a gyógyszereket, a kezeléseket, hogy fizikailag és lelkileg felkészülten várjon, és tudta, hogy ez a két-három óra erről fog szólni. Ő fekszik az ágyban, felesége, Éva közben tapintatosan kinn molyol a konyhában, behozza gyógyszert, ha itt az ideje… A másik alaphelyzet Kővágóörsön volt, ahol kinn ültünk az udvaron vagy a verandán. Minden alkalom olyan volt, amit mindketten vártunk. Aztán, amikor tudtam, hogy nagyjából megvagyunk, akkor – a kezdéshez képest féléves szünettel – még egy záró beszélgetést szerettem volna, amire a bakonybéli patakparton került sor.

Lehetséges tudva és akarva összehozni egy összegző beszélgetést?
Hiába készülünk ilyesmire, vagy megtörténik, vagy nem. Velünk akkor megtörtént: kiszaladt belőlünk…

Nem tudok elvonatkoztatni attól, hogy Tamás közben tudta, hogy mi vár rá. Nem keseredett/kesergett?
Fontos az a látszólagos ellentmondás, hogy én egy halálos beteg emberrel beszélgetek, aki képes ezen felülemelkedve derűsen tekinteni az életére, az életre általában. Nem egy megkeseredett ember rosszkedvű megnyilatkozásai kerültek a szövegbe, hanem az, hogy kinek mennyi jut, annak kell örülni. Mert élni jó. Tamásnak köszönhető, ha ez sugárzik a könyvből. Persze, az is biztos, hogy nem lett volna kedvem beszélgetni valakivel, akiből ömlik az epe. Tamás, bár ekkor testileg gyorsan öregemberré változott, szellemében megmaradt annak a fiatal embernek, akit én ismertem.

A könyvnek a napokban a harmadik kiadása jelenik meg.
Az első kettő más kiadónál jelent meg, és el is fogyott. Nagyon megtisztelő, hogy az Európa Könyvkiadó valamilyen okból lehetőséget látott benne. Talán ez a könyv is hozzájárulhat ahhoz, hogy Tamás gondolatai és dalai eljussanak a mai fiatalokhoz. A szöveg – és ezzel nem magamat fényezem – ma is érvényes, ahogy újraolvastam, és hibákat javítgattam, úgy éreztem, hogy van mának szóló üzenete 2018-ban is.

Vitathatatlan, Tamás – Tamás hiányában – hat a mai világban is.
Itt nem az emlékápolás a lényeg. Azt látom, hogy a nálam jóval fiatalabbakat is megfogják ezek a dalok, ők a maguk módján éneklik és dolgozzák fel ezeket. Ami nagyon jó, hiszen nem Tamást kell utánozni, és nem az örökséget „konzerválni”. Sokan – nagyszerű énekesek és színészek is – magukat találják meg a dalokban, önmagukra formálják, és szinte új dalok születnek. Szerintem ez sokkal nagyobb siker, mint a karótnyelt másolás.

A 75. születésnap több programnak is apropója. Részt vettél a szervezésben?
Lesz koncert a Cseh Tamás Archívumban, a Kolibri Színházban, és 22-én lesz egy nagyszabású koncert több neves fellépővel. Ezekhez nekem nincs közvetlenül közöm. Nyáron, az Ördögkatlan Fesztiválon volt egy Cseh Tamás – Leonard Cohen Emlékest, amin sokan felléptek: Kiss Tibi, Lovasi András, Beck Zoli, Alexander Balanescu, Dresch Misi, egy francia rockbanda, egy belga blues-duó, vagy éppen Kolonits Klára. Én nagyon fontosnak gondolom, hogy Cseh Tamás és Bereményi Géza dalai másként is megszólaljanak, ettől mi leszünk még gazdagabbak. S ha már szóba hoztam, ne feledjük el Bereményi Géza szerepét, hiszen az egy igazi csoda, hogy ők találkoztak.

Az itt elsoroltak azt mutatják, hogy nem kell aggódni, Cseh Tamás és Bereményi Géza dalai nem fognak eltűnni. Te tudod, hogy mi a magyarázata ennek, hiszen voltak már képzettebb énekesek és jobb gitárosok is e hazában?
Cseh Tamás maga a titok, de ez nem kell túlmisztifikálni… Ha múlnak az évek, évtizedek és évszázadok, s valaki arra keres választ, hogy miként éltek az emberek Magyarországon a XX. század végén, akkor az a legnagyobb szerencséje, ha Tamás és Géza dalait megtalálja. Azt gondolom, hogy ezekből a dalokból tényleg kiderül, hogy itt éltek emberek, és az is, hogyan éltek.

Szoktál mostanában Cseh Tamás felvételeket hallgatni, vagy szól a fejedben?
Nem vagyok mániákus, néha, amikor eszembe jut, felkapaszkodom a youtube-ra és belehallgatok. De van úgy, hogy fél évig nem, aztán meg eszembe jut és nekiállok keresgélni. Mindig van néhány kedvencem.


Tetszett a cikk?
  •   
  •   
  • 102
  •  
    102
    Shares