Arról, hogy önálló műfajnak tekinthető-e a felolvasószínház, megoszlanak a vélemények, az mindenesetre vitathatatlan, hogy kemény fába vágja a fejszéjét, aki a színházcsinálás e lecsupaszított, eszköztelen módját választja. Puskás Tamás, a Centrál Színház direktora kockáztatott, és milyen jól tette. Persze, a sikerhez kellett Básti Juli és Scherer Péter is.

MM – 061.hu

Október 3-án indult a Centrál Színház rendhagyó felolvasóest-sorozata, Puskás Tamás a Pulitzer-díjra jelölt Love letters-t (Szerelmes levelek) vitte színre, Magyarországon először a szerző, A.R. Gurney eredeti szándékai szerint: hetente egyszer, más-más párok előadásában hangzik el a mű. Mi a Básti Juli-Scherer Péter páros előadásában néztük meg a darabot, amely egy férfi és egy nő öt évtizedet felölelő levelezéséről szól.

Melissa és Andy naiv kisgyerekként kezdenek levelezésbe, és bár az évek, évtizedek egyre telnek, ők nem hagynak fel ezzel a szokásukkal: írnak, írnak, írnak – örömről, bánatról, szerelemről, életről, halálról. Szenvedélyes, a párkapcsolati mechanizmusokat követő viszony rajzolódik ki előttünk, azzal a különbséggel, hogy a páros fizikai kontaktusba csak néhányszor kerül e két emberöltőnyi idő alatt. Egy tekintélytisztelő férfi és egy heves, rebellis nő története az övék, épp ez a különbözőség az, ami összeköti őket egy életen át.

Egy felolvasószínház esetében a legnagyobb kihívás, hogy ne rekedjen meg a szimpla felolvasás szintjén, a mélyebb regiszterek is szólaljanak meg. Egy ilyen esten nem veszi el a figyelmet az akció, csak a szöveg van a középpontban, csak ez kínál értelmezési lehetőségeket. Éppen ezért nagyon fontos, hogy a színészek – jelen esetben Básti Juli és Scherer Péter – foglalkozzanak a szöveggel. Minden hangsúlynak a helyén kell lenni, ahogy Básti Juli korábban a 061.hu-nak adott interjújában fogalmazott, “kizárólag a beszéd útján kell elbűvölni a nézőket”.

Szerda este két olyan színész olvasta fel a szerelmes leveleket, akik szinkronszínészként is ismertek, akár csukott szemmel is hallgathattuk volna az előadást (a felolvasószínház egyébként is rokon a rádiójáték  műfajával), mert ha nem is kizárólag ezen múlik a hatás, a két karakteres orgánum bőven hozzátett az élményhez. Az előadás másfél órás, ezalatt nem könnyű feladat végig fenntartani a figyelmet, ráadásul a széles asztal két végénél, banklámpa fényénél ülő páros tagjai csak az utolsó percekben néznek egymásra (ennek a történet szerint egészen szomorú az apropója), addig csak a leveleket bújják.

Nincs próbafolyamat, a rendezői instrukció minimális, vizuális többletet sem adtak az előadáshoz, a zenét viszont beépítették, ezzel érzékeltettek egy-egy időbeli ugrást, illetve a szereplők közötti átmeneti mosolyszüneteket. A darab sikere azon múlik, mennyit tudunk meg a karakterekről, mennyire pontosak a jellemábrázolások. És egy jó hangulatú felolvasás sem feltétlenül garancia a sikerre. A Básti-Scherer páros viszont többször is megrághatta szöveget, nem voltak üresjáratok, ültek a poénok is, úgyhogy a Centrál jól döntött, hogy kockáztatott.

Fotó: centralszinhaz.hu